Mesterek és tanítványaik

Révész Emese

A Képzőművészeti Főiskola a húszas években

Érdekes feladat a végzős növendékek diplomakiállításán azt találgatni, vajon kinek ki volt a mestere, és mennyire tudja függetleníteni magát egy ifjú művész annak hatásától, aki évekig meghatározta látásmódját. Most ugyanezt a játékot eljátszhatja a látogató, csak kicsit visszalépve az időben: a Képzőművészeti Egyetem a húszas években végzett művészeket és tanáraikat állítja ki, bemutatva az akkori főiskola falain belül lezajlott változások, reformok eredményét. Meglepő lesz látni, hogy a későbbi nagy mesterek honnan hová fejlődtek, mint ahogy azt is, hány tehetség tűnt el a szinte nyomtalanul az ezt követő időszak viharaiban. Vagy csak abbahagyták a festést, és így a nevük nem maradhatott fenn.

Története során a Képzőművészeti Főiskola mindig érzékenyen képezte le a művészeti élet frontvonalait, erőviszonyait – mestereinek személye éppúgy, mint pedagógiai iránya közügy volt, a hazai művészképzés csúcsintézményeként pedig kitett volt az aktuális hatalom kultúrpolitikai fordulatainak. A húszas évek éppen azért érdemelnek kitüntetett figyelmet, mert az iskola ekkortájt különösen eseménydús története jól modellezi azt az ideológiailag sűrű közeget, amelyben a művészképzés belterjes szakmai problémából országos üggyé vált.

A háborús évek végére az iskola a működésképtelenség határára sodródott, épületeinek egy részét még a katonaság használta, tanári karát megtizedelte a háború, a harcvonalakból fűtetlen falak közé megtérő fiatalok pedig az oktatás területén is káoszra leltek. Noha az iskola általános anyagi, személyi, művészi válsága minden érintett számára nyilvánvaló volt, mégis szinte általános meglepetést keltett, mikor Haller István kultuszminiszter 1920 nyarán Lyka Károlyt bízta meg az intézmény igazgatásával. Lyka ekkor már évek óta oktatott a főiskolán művészettörténetet, és írásaiban több alkalommal állást foglalt a művészképzés korszerűsítése mellett. Munkássága a változások irányát is megszabta: a művészképzés területén az akadémikus, műcsarnoki realizmus helyett a nagybányai szellemiségű plein air naturalizmus vált meghatározóvá.

A képzés új arculatának legfőbb garanciáját az új mesterek jelentették, Lyka nagybányai művésztársai közül Réti István, Glatz Oszkár és Benkhard Ágoston kapott osztályt, majd valamivel később Rudnay Gyula csatlakozott a gárdához. Igazán merész döntés azonban az volt, hogy Lyka Csók István és Vaszary János személyében két olyan művészt is felkért tanításra, akik modernizmusa jóval túlmutatott a nagybányai szellemiségű dekoratív naturalizmuson. Az új programot meghatározó tanárok pozícióját az is erősítette, hogy az új tanrend lehetővé tette a szabad mesterválasztást, ami természetszerűleg a modern szellemiségű tanároknak kedvezett. A reformokat keményen támadó konzervatív ellenzék pozícióját Lyka azzal gyengítette, hogy csökkentette a geometriai-mértani tárgyak számát (amelyeket többnyire a régi gárda tagjai oktattak), miközben radikálisan megemelte az alakrajzi órák számát. Szintén a természetelvű ábrázolás irányát erősítette, hogy a korábbinál jóval nagyobb teret engedett a nyári művésztelepi munkának. Mindemellett évtizedes probléma végére tett pontot azzal, hogy egységesítette a tanárképzést és művészképzést, így a jövő középiskolai tanárai is ugyanazon mesterek vezetése alatt tanulhattak, mint a művészhallgatók.

A reformok pártolóinak kezdettől fogva erős és elszánt ellenzékkel kellett megküzdeniük. Bosznay István, Kovách Géza, Bottka Miklós és Erdőssy Béla egyenesen puccsszerű hatalomátvétellel vádolták meg Lykát és társait. Éveken át tiltakozó feliratok, röpiratok és vádiratok sokaságával bombázták a sajtót és a kulturális kormányzatot. Konok ellenállásuk nem csupán pozícióféltésből eredt, hanem abból a tragikus felismerésből, hogy a változások az általuk képviselt művészeti irány egészét aknázzák alá. A Képzőművészeti Főiskola körül kibontakozó állóháború idővel ideológiai terepre tolódott, belső csatározásait mélyen átitatta a napi politika. Frontvonalai a konzervatív és progresszív erők között húzódtak, támadói pedig egyenesen a „nemzetietlenség” vádjával illették a magyar művészképzés egyedüli intézményét. Mindeközben az iskola új vezetése hitt abban, hogy hivatása egy korszerű nemzeti művészet kibontakoztatása, ezért lépett évről évre hallgatói kiállításokkal a nyilvánosság elé. Ám az Ernst Múzeumban, majd a Műcsarnokban megrendezett tárlatok csak felszították támadóik haragját: a stílusok elegáns vetélkedése egyszer csak a világnézeti harc fekete csuklyáját öltötte magára.

A Magyar Képzőművészeti Egyetem kiállítása igen gazdag és eredeti anyaggal illusztrálja e zaklatott évtized művészeti folyamatait. Mivel tárlatunkba kizárólag olyan alkotásokat válogattunk, amelyek valóban a főiskolai tanulóévek alatt készültek, kiállításunk számos kuriózumot nyújt: kevéssé ismert mesterek zseniális zsengéit és klasszikus nagymesterek stíluskereső próbálkozásait egyaránt. A több mint félszáz festményt és szobrot részben fővárosi és vidéki közgyűjteményekből, részben magángyűjteményekből kaptuk kölcsön. Mindezeket az egyetem saját, muzeális gyűjteményének csaknem száz darabja egészíti ki: tanulmányrajzok, akvarellek és sokszorosított grafikák. A tanulmányrajzokat és akvarelleket az egykori ifjúsági tárlatok óta nem láthatta a nagyközönség.

E növendéki munkákból elénk táruló kép lenyűgözően gazdag és színvonalas. Az egyes mesterek hatása többnyire szembeszökő, ami éppúgy bizonysága a mesterközpontú oktatás sikerének, mint a vezető művésztanárok szuggesztív egyéniségének. Vaszary é́s Csók tanítványai már a kortársak számára is szabadon kísérletező kedvükkel tűntek ki a többiek közül. Vaszary fontosnak tartotta tanítványai számára az aktuális művészeti törekvések ismeretét és értelmezését, oktatása az autonóm képalkotó eszközök elsajátításán alapult. Csók tanítványai közül a Progresszív művészek körét alkotók pedig már olyan képalkotási metódusokkal kísérleteztek, amelyek vörös posztóként hatottak a reformok ellenzőire. Réti István és Rudnay Gyula tanítványai körében a naturalizmus korszerűsített változatai rajzolódtak ki. Réti növendékei idővel a szentendrei művésztelep alapítóivá váltak, képzésükben biblikus, narratív feladatok is helyet kaptak. Egyéni stílusával a legnagyobb hatást Rudnay Gyula expresszív naturalizmusa gyakorolta növendékeire. Hasonlóképp egységes képet alkotnak a szobrászat körében Sidló Ferenc, Kisfaludi Strobl Zsigmond és Szentgyörgyi István növendékei, akik éppúgy az újklasszicizmus jegyében keresték a zárt és monumentális formaalkotás lehetőségeit, mint Olgyai Viktor grafikai szaktanfolyamának hallgatói, az „Ifjú magyar rézkarcolók” derékhadát alkotó fiatalok.

Az előzmények ismeretében aligha meglepő, hogy a kísérletezés szabad korának a kultúrpolitika fordulata vetett véget. Kultuszminisztersége éveiben Klebelsberg Kunó sikeresen teremtett egyensúlyt konzervatívok és modernek csatározásaiban, míg a hazai megbízásokban a történeti stílusok követését támogatta, a KÚT körein belül vagy a külföldi magyar kiállításokon utat engedett a fiatalok progresszivitásának. 1931-ben bekövetkezett halálával ez az érzékeny egyensúly egyszerre felbillent. Utódja, Karafiáth Jenő művészeti kérdésekben döbbenetes járatlanságról tett tanúbizonyságot, mikor 1932 őszén a főiskola felvételijén aktmodellek számára kötelezővé tette az „elülkötő” viseletét. Miután Csók István a Pesti Naplóban adott interjújában nevetségesnek bélyegezte a rendeletet, másnap megkapta azonnali elbocsátását, majd nem sokkal később Vaszary Jánosnak is felmondtak. A két statáriális elbocsátás félreérthetetlen jele volt annak az új kultúrpolitikának, amely egyre türelmetlenebbül viszonyult a szabadgondolkodást megtestesítő modernizmushoz.

Ami a reformokból megmaradt, az a természet utáni tanulmány primátusa. Ami elveszett, az az egyéni kísérletezés lehetősége.

„Reformok évtizede. Képzőművészeti Főiskola 1920– 1932” A kiállítás kurátorai: Blaskóné Majkó Katalin, Kopócsy Anna, Nagy Ildikó, Révész Emese, Zsákovics Ferenc. Magyar Képzőművészeti Egyetem, Barcsay-terem.

 

Full 002923
Full 002924
Full 002925
Full 002926
Full 002927
Full 002928