Nyár közepén nyílt, de november 20-ig még látogatható Ai Weiwei – megszokottan – nagyszabású kiállítása Bécsben. A tárlatot képező két hatalmas installációs lábnyomának egyike a legmodernebb osztrák művészet befogadására hivatott 21er Hausban; a másik a császárkort idéző – és a régebbi képzőművészetet őrző – barokk Felső-Belvederében pulzál. Indulatok és ötlet-recycling.

Szeptemberben a kiállításra igyekezve az M1- esen még elhagyunk egy „üzemzavar-elhárítás” feliratos kisteherautót, melynek platóján szépen, szorosan, élükre állítva utaznak rendeltetési helyükre a kisebb méretű, frissen nyomott, lámpavasra való „Ne kockáztassunk!” feliratú nemzeti színű reklámtáblák. Alig száz kilométerrel nyugatabbra pedig egy tradicionális kínai épület vázának belső terében osztrák középiskolás csoport figyel rajztanárára. Legalább egyharmaduk szemmel láthatóan nem európai etnikumokból származó diák. Ai Weiwei Translocation – Transformation című munkájának egyik ikonikus darabjában, a Wang család ősi csarnokában beszélgetnek a kortárs művészet társadalmi funkciójáról, kommunikációs erejéről.

A Jiangxi (Csianghszi) tartományból származó 400 éves épület egy éve a pekingi 798 művésztelep két egymással szomszédos galériájában volt felállítva – pazar kiállítástechnikai megoldással a két kiállítótér határfalát fúrták át a hatalmas gerendák. Itt, az egykori brüsszeli világkiállítási pavilonban, tehát egyébként egy szintén átszállított épületben, erre nem volt szükség, sőt a 21er Haus emeleti kerengőjéből közelről is megfigyelhetők a Ming-dinasztiabeli tetőszerkezet elemei. Az épületet egy, a hatodik századtól a ’49-es kommunista hatalomátvételig nagy befolyással bíró teakereskedő család építtette fontos családi és üzleti eseményeik helyszínéül; a kulturális forradalom alatt gabonaraktárként funkcionált, majd a ’90-es években magától összedőlt – ezt a romhalmazt vásárolta fel három évvel ezelőtt az építészszerepben is örömest színre lépő művész. A kiállítóterekben újra felépített tradicionális kínai épület ötlete egyébként nem tőle származik, bár többször elsütötte, többek közt az előző télen Helsinkiben: a nyugati nagyközönség előtt a legemlékezetesebb talán a 2011-es Velencei Biennálén Song Dong parapavilonja volt az Arsenale központi kiállításán.

A teakereskedő Wangok épületvázán kívül Ai Weiwei felhalmozott még néhány gyönyörű korabeli fafaragást és gerendaelemet, a jól ismert háromlábú, támla nélküli székek közül néhányat asztallal; illetve drámai hatású szőnyeget készített a konkrét foglalkozásra utaló, a Songtól a Qing-dinasztiáig terjedő időből származó letört teáskanna-csőrökből – a kísérő szöveg szerint mintegy 100 ezer darabból. A teret egyébként belengi a harmadik fő installáció illata: a préselt puerh tealevelekből felállított két kis házikó (úgy is, mint Teaház), illetve az azokat szintén szőnyegként körbeölelő szárított levelek. Ai Weiwei megint a sztereotíp kínai hagyomány egy, a nagyközönség számára jól dekódolható és társadalmilag-történelmileg igen gazdag jelentés- és szimbólumszövettel bíró elemével dolgozik. Mindenki kap valamit, aki betér, kulturálisan és esztétikailag is. (Az első Teaházat egyébként 2009-ben mutatta be, Berlinben.)

Már a 21er Hausban szembesül azzal a látogató, hogy hiába Ai Weiwei művészi megítélés szempontjából lefelé tartó csillaga, ami részben szabadon bocsátásának, részben önmaga szinte szemérmetlen módon való ismétlésének, illetve a mindig aktuális témák hatásvadásznak mondott meglovaglásának köszönhető; hogy hiába unjuk már a pocakos-szakállas, a csapból is folyó kínait – a munkák, melyek leginkább ötletek, mégis működnek, erősen hatnak.

A bécsi tárlat ilyen szempontból talán legjobban sikerült darabja a Belvedere barokk kertjének íves műkővel körbefogott taván felállított hatalmas f betű. A 201 darab, egyenként öt, állítólag menekültek által használt mentőmellényből összeállított F-lótusz a gyalog érkező, általában nem felülről szemlélő számára fokozatosan rajzolódik ki. A víz felszínén lebegő, az erős naptól pasztellszínűekké lágyult életmentő alkalmatosságok/virágszirmok drámája, illetve a tehetetlen düh f betűje megrendítően hat a finomkodó Habsburg császári környezetben.

A tavat körülveszi az a 12, a kínai zodiákus jegyeit idéző bronszobor, melynek különböző variációit szintén számtalanszor láthattuk már. Ai Weiwei két okból mutatta fel ismét az állatfejeket: egyrészt ilyenkor mindig meg lehet emlékezni arról, hogy ezek azon szobrok alapján készültek, melyeket a második ópiumháború során a franciák és britek raboltak el az általuk lerombolt, felgyújtott pekingi Régi Nyári Palotából; másrészt pedig a Tökéletes Fényesség Kertjeinek is hívott 18. század végi épületkomplexum több része is európai, barokk paloták mintájára készült. A szobrok eredetijei ilyen környezetben lehettek. A Felső-Belvedere palotában ismét a kínai hagyomány újraértelmezésének helyspecifikus manifesztációja vár: bambuszvázú selyemalakok függeszkednek alá a mennyezetről a fő lépcsőfordulóban. A hófehér mitológiai lények az időszámítás előtti harmadik századi Hegyek és vizek könyve című mitikus geográfiai mű és bestiárium szereplői. Ahogy a napszítta mentőmellények virágként tökéletesen illeszkedtek a kertbe, úgy épülnek be vizuálisan a fehér (hagyományosan egyébként erősen színes) selyemfigurák a fehérre festett, stukkós-puttós környezetbe: mintha a csücsörítő kínai vízilény vagy a négyfejű béka a barokk angyalkákkal társalogna.

Egyik nyilatkozata szerint – „Nem érdekel annyira a művészet, inkább azon gondolkozom, valami jó ötlet-e vagy nem” – Ai Weiwei elsősorban ötletember, és hozzátehetjük, kommunikációs zseni. Csak másodsorban aktivista és/vagy konceptuális művész, így nem is kérhető számon rajta a kortárs képzőművészet bonyolult eszmeisége. S mivel világosan üzenni akar a tömegeknek, fontos szempont számára a közérthetőség, a látvány, a szépség. Ezeknek pedig maximálisan megfelel a bécsi kiállítás.

Miután 2015-ben szabadon engedték, azaz újra elhagyhatta Kínát, leszállt két addigi, untig ismételt témájáról. Letartóztatásának és 81 napos fogva tartásának keresztül-kasul dokumentált és feldolgozott képei/tárgyai, illetve a korrupt építkezés miatt több ezer gyermekéletet követelő szecsuáni földrengést követő tényfeltáró- aktivista, egyébként rendkívül fontos munkája után ma már inkább a kínai kulturális hagyományhoz nyúl vissza, azzal folytat polémiát. Aktivistaként most a menekült kérdés az, ami foglalkoztatja.

Egyes munkáit persze folyamatosan újrahasznosítja; szerencsére ötletesen. Az F-lótuszban a Perspektíva-tanulmányok szellemisége éled újra, az, ahol egy provokatívan feltartott középső ujj hátterét a különböző országok hatalmi elitjéhez köthető épületek fotói adják. Illetve az F-lótusz utal saját irodájára, a másoláskultúrára utaló FAKE-re – mely kínaiul kiolvasva ráadásul fá-kh(ö)-nek hangzik –, sőt a 2000-es Feng Boyival közösen kurált sanghaji tárlata, a Fuck Off (kínai nevén: Nem együttműködő megközelítés) is felsejlik a Belvedere- kertben. Szerencséjére a német 'menekült' szó, a Flüchtling is F-fel kezdődik, így még teljesebb a kínaiak számára oly kedves többértelműség.

Az F-betűs szó melletti egyéb motívumai is branddé válnak: a mentőmellények felidézik a szecsuáni romok alól előkerült iskolatáskákat; a tea- és porcelánszőnyeg többek közt a Napraforgómagokat; a kínai mitikus lények az Alcatrazban kiállított hatalmas kínai selyemsárkányt; a több száz éves fadorongok és épületfaragványok pedig az anno Duchamp-ot deklaráltan példaképének tekintő Weiwei kínai ready made-jének manifesztumai.

Ausztriában még egy helyszínen jelen van munkáival: a Kunsthaus Graz Die Sprache der Keramik című ipar- és képzőművészeti tárlatán híres Coca-Cola feliratú Han-dinasztiabeli urnája és egyéb kisebb munkái is láthatók. Ezzel egy időben pedig a firenzei Strozzi-palota ad otthont Libero címmel egy, a tágabb életművét összefoglaló kiállításnak, ahol a bicikliktől (Forever) a legókig (Lego Room) legtöbb ismert alkotása megtekinthető.

Translocation – Transformation, 21er Haus – Oberes Belvedere, Bécs, 2016. november 20-ig

Die Sprache der Keramik, Kunsthaus Graz, 2017. február 19-ig

Libero, Palazzo Strozzi, Firenze, 2017. január 22-ig