November végén jelenik meg a Corvina Kiadó gondozásában a Csillapíthatatlanul szomjazzák a végtelent című könyv, amelyet Gát János, a művész barátja, galériása, az utóbbi években kiállításainak szervezője állított össze beszélgetéseik alapján. Ebből közlünk most részleteket, bemutatva, mi határozta meg az életművet, melynek darabjai a világ nagy múzeumaiban (Metropolitan, Guggenheim, Tate Modern, Centre Pompidou) éppúgy megtalálhatók, mint akár magyar magángyűjteményekben. Az idén augusztusban, 97 éves korában elhunyt Reigl Judit igazán szabad szellem volt – mi azzal búcsúzunk tőle, hogy megidézzük ezt a szabad szellemet.

(...)

Gyerekkoromban is firkáltam, de sosem fogadtam el a szürrealista automatizmust. Asger Jorn (141) jött rá, hogy az automatikus írás mennyire fontos, de a szürrealistáknál az automatikus az jelenti, hogy mechanikus. A szürrealisták statikusak voltak. Ültek vagy térdeltek munka közben, akkor is, amikor a mozgást akarták bemutatni, pedig azt úgy nem lehet. Nálam az a fontos, hogy mozognom kell. Évekig tartott, mire végül eljutottam idáig. Engem egyáltalán nem érdekelt az akkori École de Paris, hanem csakis az, ami abban az időben Amerikában történt, amiből Velencében egy kis ízelítőt kaptam, de valójában csak folyóiratokból ismerhettem valamennyire: Pollock, De Kooning és a New York­i Iskola. Egy­két Ellsworth Kelly­képet viszont láttam és nagyra értékeltem, mivel ő ott lakott a Cité de Fleurben, egy emelettel Hantaiék fölött. Amikor visszaköltözött Amerikába, Simon vette át a műtermét. Kelly ott hagyott egy lezárt ládát, amit Simon feltört. Izgatta, mi van benne, szerencséjére, helyesebben szerencsénkre, kitűnő könyveket talált benne; szerintem emiatt a határtalan tudásvágy miatt maga a cselekedet megbocsátható.

(...)

1951­ben mentem először Angliába. Akkor tudtam meg, hogy Bettynek más kapcsolata is volt, már fiatalkora óta, amit nehezen tudott lezárni. Londonban gyakran voltam egyedül, öt teljes héten keresztül. Bejártam Londont. Már nyitáskor ott álltam a British Museum előtt, és az összes könyvtárat átböngésztem, Leonardo, (142) Michelangelo, Beethoven (143) és Mozart (144) leveleit olvastam – azt hiszem, a legtöbbet Mozart kézírásából tanultam. Egy közös dolog volt a levelekben: mindegyikben pénzt kértek, rengeteg „szálem alejkum” (145) közepette. Leonardo olvasásához adtak egy tükröt, mivel tükörírást használt. A British Museum teli van kincsekkel. Ott fedeztem fel a babiloni kapukat – Bejárat-kijárat még egyszer. Ez volt a legrosszabb időszak addigi életemben, nem a szökés, nem az éhezés, nem a halálveszély. Ugyanis Betty eltűnt, az anyja pedig, aki később a legjobb barátom lett, akkor még tökéletesen ellenem volt. Nagyon hidegek tudnak lenni az angolok, legalábbis Betty szülei ilyenek voltak: érzelmileg nullák, semmi melegség. A kispolgárság csimborasszói; azt akarták, hogy a lányuk menjen férjhez, legyen egy gyerek, a pénzt a férfi keresse. Amikor Betty anyja halálos beteg volt, gyakran odamentem, és megfogtam a kezét, amit az angolok sose tesznek. A végén, amikor már tényleg haldoklott, egyszer Betty odament hozzá, és megfogta a kezét. Az édesanyja azt kérdezte tőle: „Judit?”, mert ahhoz volt szokva, hogy semmi fizikai kapcsolat nincs köztük.

(...)

Párizsban Simon kiállításokra vitt, könyveket adott nekem, és rengeteget segített. Ránézésre több korai képünk hasonló; sose titkoltam, hogy ő festette először azokat a félig absztrakt formákat, amelyek 1952­es és ’53­as vásznainkon láthatók. Magukat a vásznakat Hantai Zsuzsa egyik rokona küldte Amerikából, azokra festettünk mindketten. Ahogy említettem, első három párizsi vásznamra még ecsettel tettem fel a festéket, utána már egyre inkább kézzel. A felszínt ujjaimmal vagy rögtönzött eszközökkel munkáltam meg. Esténként forró, lúgos vízben mostam meg a kezemet; mindig olyan volt, mintha piszkos lenne. Kezdetben egy-két technikai fogást átvettem Simontól, de azután rátaláltam az automatikus írásra, azt meg ő vette át tőlem, annyira, hogy mások számára sokáig ő jegyezte azokat a képeket... Ezt azért nagyon sajnálom. De mit tegyünk, ilyen furcsa a sors. Az elején Simon részletekben festette a képeit, és a részleteket is rétegenként: meg kellett várnia, hogy az egyik réteg megszáradjon, mielőtt rátette a következőt. Mindig egy figurát csinált, egyetlenegyet, nem tudta folytatni, csak amelyik festékpacni megszáradt, arra lehetett festeni. Föltett egyet, lekaparta zsilettpengével, hozzátett egy másikat, lekaparta. Zsilettpengét én csak néhány szürrealista vásznamon használtam; nem tetszett, amit el tudtam érni vele, ráadásul összevissza vagdosta a kezem. 

(...)

1953 végére tökéletesítettem saját módszeremet, amely jóval hatékonyabb volt, és amelyet, mivel sokat dolgoztunk együtt, Simon gyorsan eltanult tőlem. Először egy sokrétegű mezőt képeztem, amelyben minden szín egyszerre van jelen. Órákig tartott, amíg rétegenként besimogattam a színeket a kezemmel, vigyázva, hogy létrejöjjön egy jól használható, összefüggő felület, amely egységes, de mégis képlékeny. Nem lehetett használni, csak másnap, mert két nap után az egész megszáradt és eggyé vált, de ily módon maga a beírás körülbelül egy óra. Hajlítottam magamnak egy szerszámot egy függönyrúd végéből, és azzal „írtam” a képeimet. Ez a szerszám a kezemhez idomult, egyszerre tudtam minden irányban mozgatni. A beírt formák rétegei néha fátyolszerűen áttetszőek. Ecsettel hónapokig tartana valami hasonlót megfesteni, de az sincs kizárva, hogy hagyományos eszközökkel ennyire természetes és finom átmeneteket el se lehetne érni. Simon kiment a bolhapiacra, és vett egy szerszámot, amit soha nem láttam, de amiről hallottam: azt hiszem, egy ébresztőóra alkatrésze, csengőkarja volt. Le is írta szarkasztikusan: borzasztó az ébresztőóra zaja. Mint szerszám, az enyémhez képest nagyon alkalmatlan, túl kicsi, egyetlen effektusra használható, beszűkíti a mozgásteret, korlátozza a mozdulatokat, alig jobb, mint a zsilettpenge. Az én szerszámom a szó szoros értelmében sokoldalú, mert mindenfele lehet forgatni, és ugyanúgy alkalmazható szűk, mint terjedelmes felületeken. Mivel szabadon engedett mozogni, vagy negyven évig használtam.

(...)

Simon meghívta hozzám Bretont. Sose kértem Simont, hogy hívja meg, de örültem, hogy elhozta hozzám. Amikor megkérdeztem, miért akarja elhozni Bretont, azt felelte: „Mert ez az érdekem.” Simon úgy mutatott be Bretonnak, hogy én vagyok az a festő, aki a szürrealizmus által lett zseni. Azt is lehetett volna mondani, hogy a szürrealizmust gazdagította a zsenijével. Amikor Breton belépett hozzánk, és meglátta a Csillapíthatatlanul szomjazzák a végtelent című képem, a szó szoros értelmében sírva fakadt. Peregtek a könnyei. Breton néha igazi médium volt. Ő volt az első, aki megértette a festményt, amit rögtön neki is ajándékoztam. Breton meghívott, hogy állítsak ki nála a Galerie à l’Étoile scellée­ben. (149) Akkor még nemet mondtam, de ha beszélhetnénk karrierről, akkor azt mondhatnám, hogy Breton indította el híressé vált levelével, amit egy hónappal találkozásunk után írt nekem. (150)

(...)

1957 nyarán egy utazási irodában vettünk Bettyvel egy diákoknak és fiatal művészeknek ajánlott, kedvezményes jegyet, amivel nagyon olcsón be tudtuk utazni egész Franciaországot. Akkor ismertem meg sok francia várost, és így jutottunk el Lascaux­ba, valamint a Pech­Merle barlangba, amely páratlan élményünk lett. Későn értünk oda, az őr már menni készült, lejárt a munkaideje. Kikönyörögtem, hogy adja ide a kulcsot, amelyik akkora volt, mint Szent Péter kulcsa a mennyországba. Kis borravalóért ide is adta, és megmondta, hol kell bekapcsolni a világítást. Egyedül voltunk, az őskori ember lehetett itt így. Írtam is erről, mert ott található az eleven Folyamat, maga a „folyamat”, mert ott látni a kéznyomokat – huszonötezer évvel ezelőtt valakik a friss agyagon végighúzták a kezüket, és ma is látszik. Arra gondoltam, hogy ami ott látható, az valamilyen kottaszerű írás, egyszerű alapzene. Elképzeltem, hogyan mehettek a barlangban azok az emberek a fal mellett, gyönyörű Folyamatként ott hagyva a kezük nyomát. A lábnyomukat is lehetett látni, talpakat, ahogy megmaradtak a nedves agyagban. Egy kisgyerek is ment velük, egy mellékfolyosón kijutott a szabadba. Talán leomlott egy szikla, és ezért hozzáférhetővé lett egy természetes ösvény, ami azután tökéletesen megmaradt. Láttuk az egyik oldalon azt a rengeteg kezet, talán száz is volt, a másik oldalon későbbi, gyengébb rajzokon lovak sorakoztak – a rossz nyelvek szerint ezeket nők rajzolták.

(...)

Egyszer csak elérkeztünk egy terembe, ahol éreztem valamiféle „jelenlétet”. Ott nem volt se cseppkő, se rajzok, csak egy nagy boltív. Óriási tér és csönd. És ott, életemben először, teljes mértékben átéltem azt a megdöbbentő élményt, hogy „vagyok, aki vagyok”. Az Ószövetségben van egy nagyon érdekes rész, amelyet mindenkinek el kellene olvasnia. Mózes felment a hegyre, és találkozott a Je suis­vel. (167) A „vagyokkal” a Pech­Merle barlangban valóságosan találkoztam, aminek nagyon örültem. Pascalnak (168) is pontosan ugyanez az élménye volt, csak ő abban a korban úgy írta le, hogy találkoztam Ábrahám és Mózes istenével. A „vagyokkal” való találkozás... Valaki nekem azt mondta erre, hogy ez a kezdete az igazi felismerésnek vagy megértésnek. Talán tíz évre rá magamtól értettem meg, hogy a végén már a „vagyok” sincsen, az is kidobódik. Nálam most még van. Ez még valahogy az emberi élethez köt. Annak idején a barlangban nekem ez a belső hang magyarul szólalt meg: „vagyok, aki vagyok”, mintha egy telefonhívás lett volna. De ez nem számított: láttam egy körfélét, ahol nem volt központ, minden egyes kis porcika, minden kis atom ugyanolyan központ volt. Minden közös egy ponton túl. Mindent meg kell érteni. Azután visszamentünk a bejárathoz, bezártuk a kaput, és visszaadtuk a kulcsot.

(...)

Minden szeptember végén leutaztunk délre. Egy alkalommal a Causse­de­la­ Selle melletti Pic Saint­Loup hegyorom tulajdonosa, Ravailles (169) úr – akit Sherlyn keresztül ismertünk meg – látott vendégül minket. Nagyon gazdag ember volt, ötven hektár, akkor még ismeretlen, de kitűnő borokat adó szőlőbirtokkal. Azt mondta: „Jöhetnek a barátai is, nekem nem kell pénz, csak fessenek egy Pic Saint­Loupot.” Öszvérháton kellett felmenni a hegy tetejére, ahol a birkákat legeltették. Mondtam Bettynek, menjünk körbe, minden oldalról nézzük meg, ami húsz kilométert jelent. A hegycsúcs oldalnézetből volt a legérdekesebb. Minden oldalról lefestettük a Pic Saint­Loupot. Betty képei a hegyről jobbak voltak, mint amiket én festettem. Érdekes, hogy mindkettőnk képei nagyon hasonlítottak a Mont Saint-Victoire­ra. Nem csoda, mind a két hegy déli. A Lepel/kódfejtés-sorozat színei tudatosan hasonlítanak Cézanne képére, de a Mont Saint-Victoire-ba belekeveredhetett valamennyi Pic Saint-Loup. Emlékeimben a vidék olyan, mint egy kínai tájkép. A hatalmas hegy olyan nagyon szép volt, hogy nem is tűnt igazinak. Saint­Martin de Londres, Saint-Martin de Trévier... Nekünk harminc évünk volt rá, hogy tanulmányozzuk. Gyönyörű környék, hihetetlenül vadregényes fennsík, ami megmaradt szűzi tájnak. (170)

(...)

Ötször mentem el Grünewald (171) Isenheimi oltárát (172) megnézni, mindenféle módon – autóstoppal, vonattal. Az egy csoda, egyedülálló. Nekem rendkívül fontos volt. A világ legszebb képei. Először születésnapomra, május 1­re értem oda, be volt zárva. Megint egy csoda: megkaptam a kulcsot, mintha a mennyország kulcsa lett volna. Az egész napot ott töltöttem Bettyvel. Útban Colmar felé megálltunk Marville­ben, ahol a tizenkettedik századi templom mögött egy temetőre bukkantunk. Megdöbbentett, és azóta is kísért, amit ott láttam: egy rácsozott építmény, csurig megtöltve emberi koponyákkal. Sok vázlatot készítettem erről az ossariumról, és később meg is festettem az élményt, amely az utóbbi években készült Haláltánc­sorozat (173) vanitas­rajzait – legalábbis részben – inspirálta. Egy másik utunkon megnéztük a bayeux­i falikárpitokat. Annak a részletnek a láttán, ahol egy szupernova éppen felrobban, hirtelen megértettem saját Robbanás­sorozatomat.

(...)

Az első Dominanciaközpont­kép, miután megfestettem, először nekem nem tetszett, mert azt hittem, egy elrontott Robbanás. Akkor el akartam dobni, de az éles szemű Goreli, velem ellentétben, azonnal beleszeretett: amint meglátta, felkapta, és elvitte. Most nagyon örülök, hogy megvan. Soha nem agyaltam ki, hogyan fogok festeni, belülről jött, ami jött, nekem el kellett fogadnom, kész. Jó volt, rossz volt, az utána derült ki... Rengeteget kidobtam. Bourg­la­Reine-ben két évig főleg Dominanciaközpontokat festettem, utána főleg Tömbírásokat. Az első Tömbírások is elrontott Dominanciaközpontoknak tűntek; pont a legjobbat közülük ki is akartam dobni. Ahogy elkészült, ráírtam mérgemben: „elrontott kép”. Ezt a festményt is Goreli mentette meg. Néha évekig tartott, amíg megértettem egy­egy új sorozatot. Ehhez nézegetni kellett a képeket, nem festeni. Ugyanakkor szükségem volt kidobni való vásznakra is: vigyáznom kellett a parkettára, amelyet az elrontottnak hitt festményekkel takartam le. Mindenesetre ezekből az eldobott és összetaposott vásznakból lettek a Guanók – következő szériám. Öt év rakódott le bennük az életemből. Érdekes, hogy az ember élete valahogy beleíródik abba, amin dolgozik. A képeimet nézve más talán nem látja mindazt, ami történt velem, de utólag nekem olyan, mintha mindig is naplót vezettem volna, és azt olvasnám. 

(...)

1963 márciusában költöztünk Marcoussis­ba. Pierre Székelyék találták nekünk ezt a házat, gondoltam, kibírom öt évig... Hát már majdnem hatvan éve itt vagyok. Amikor Marcoussis­ba jöttünk, eltemettek, és én ennek nagyon örültem. Nem tudtam volna megfesteni, amit akartam, ha nem hagytak volna magamra. Amíg Párizsban laktunk, mindig kértek tőlem valamit. Itt végre nyugtom volt. Amikor megkaptuk a házat Marcoussis szélén, a környékünkön még káposztaföldek voltak. Az épület, amely rovaroktól és hernyóktól hemzsegett, tulajdonképpen egy ablaktalan pajta volt, amit lakhatóvá kellett tennem. Korábban háziállatok, azután meg traktorok voltak benne. Nem is volt padló, csak döngölt föld, vastagon átitatva büdös gépolajjal. Mivel nekem úgy tűnt, hogy jobb lesz egyedül dolgozni, Betty egy hónapra elment a szüleihez. Párizsból átszállásokkal három autóbusszal kellett kijönni, de a helyi apácák nagyon rendesek voltak, és ingyen adtak egy szobát, amíg be nem fejeztem az építkezést. Így is rettentő nehézségeim voltak az átépítéssel. Állandóan beomlott a fal, olyan hideg volt, hogy megfagyott az építőanyag, és a vakolat, miután megszáradt, leesett. Egyedül nem is tudtam volna befejezni a munkát. Végül egy fiatal olasz kőműves, aki azért jött néhány napra, hogy segítsen feltenni a gerendákat, otthagyta a munkahelyét, és minimális fizetésért velem maradt, csak hogy ne parancsolgassanak neki.

(...)

Első, Marcoussis­ban töltött éjszakámon volt egy háromrészes álmom. Valahol mentem, egy iszapos medencében vagy inkább tóban, egy mesterséges tó vizében, ahol hüllők csatáztak életre-halálra. Dinoszauruszok vagy krokodilfélék, ősállatok. Kegyetlenül. Lehetett látni, hogy egyiküknek el kell pusztulnia. Második rész: továbbmentem, és elérkeztem egy porondszerű helyhez, ahol két macskaféle, talán oroszlán, párduc vagy tigris küzdött, párharcot vívott. Mindig ketten voltak. Ez is kegyetlen, megdöbbentő látvány volt. Elhatároztam, hogy nem is nézem tovább. Harmadik rész: furcsa, óriási, kusza bokrot pillantottam meg, amelybe betévedt egy madár, és nem tudott kiszabadulni. Ahogy kitárta a szárnyát, beleakadt az ágakba. Néztem a vergődő madarat, pár tolla ki is hullott, vártam, mi lesz. És hopp, már kinn volt, és nagy örömömre vakító fehéren, diadalmasan, boldogan, szabadon – ez a legjobb kifejezés – repült fel a fénylő, kék égbe. Egy másik álmomban egy olyan budapesti utcában voltam, ahol abban az időben laktam, amikor tíz­tizennégy éves voltam, ami nagyon fontos kor egy lány életében. Úgy éreztem, ott vagyok valahol. Az utca vége felé elérkeztem egy magas falhoz, valóságos erődítményhez, nem volt rajta se ablak, se semmi, csak a nagyon vastag, áthatolhatatlan fal. Előtte nagy fa, gázlámpa, a falon felirat, az utca neve, de nem tudtam elolvasni; felismerni véltem a Práter utcát vagy Nap utcát. Kétségbeesetten próbáltam megfejteni... És akkor csoda történt: korábban a lomb eltakarta az utcai lámpát, de egy kis szellő félrefújta az ágakat. Filmszerű lett az egész, és olvasható lett a tábla. Aranybetűkkel az állt rajta: Érc utca. Ugye az nyers fém, azért le kell menni a mélybe, és meg kell tisztítani, finomítani. Később értettem meg, hogy ez azt jelenti, legalább negyven év munka vár rám, amiért először is nekem le kell mennem a legmélyebb pontra. Meg is történt. Hiszen nem a Luna Park, nem a Nap utca, nem az azonnali kirobbanó siker jutott nekem. Le kellett mennem a mélybe, alá kellett szállnom, hogy eljussak a – Mester utcába, ugyanis ott laktunk. Az eredmény meglett, hogy aztán milyen „mester”, azt nem én döntöm el. 

(...)

Térben dolgozom. Nem annyira festem, mint mintázom, megformálom a képeimet. Akkréció­erózió. Építés­rombolás. Mint a régi mesterek: minden ecsetvonásnyi festék visszakaparva az ecset szárával, csak nálam sokszorosan felnagyítva, és ennek megfelelő céleszközöket használva. Sokkal több kép nem sikerül, mint amennyi igen, s akkor vagy átfestem, vagy eldobom őket. Képeimnek több mint a felét kidobtam, és sokat annyiszor festettem át, hogy a végén mégis ki kellett dobni. Kidobtam jó képeket is, de még mindig úgy gondolom, hogy jobb túl sok képet kidobni, mint nem eleget. Néha zenére dolgozom, vannak Bach­, (202) Mozart­, Beethoven­korszakaim. Mozarthoz kötődik a Folyamat-sorozat, Bachhoz A fúga művészete, Beethovenhez pedig a Tömbírás. Szintén Beethovenre utal mostani rajzsorozatom, a Haláltánc: ezek a rajzok az én Diabelli-variációim. (203) Éveken keresztül legtöbbet Bachot hallgattam. Nagy kedvencem az, aki megölte a feleségét: Gesualdo. (204) Bach mindenekfölött és mindig; rögtön utána Mozart, és Schütz, (205) Pergolesi, (206) Gabrieli, (207) Monteverdi (208) – korai barokk zene, amelyet Bettyvel közösen fedeztünk fel, még mielőtt divat lett volna. Végül is minden összefonódik a képeimben: a zene, a tánc és a festészet – van bennük egy ritmus, ami eredeti és eredendő. (209) 

(...)

Öt-­hat éves koromban a temetőben megkérdeztem édesanyámtól, mit jelent a „Feltámadunk”­felirat, és ez a kérdés azóta is foglalkoztat. Annyi mindent átéltem ebben az életben, nem biztos, hogy újjá kellene születnem. Az emberek mindig vágynak arra, amire testileg képtelenek, és amit csak a művészeten keresztül közelíthetnek meg, vagy érhetnek el, ha szerencséjük van. Valahol leírtam, hogy életem művészi problémája „a repülés”; nem a repülőgép, maga a repülés érdekel. Mindig is volt bennem egy belső kényszer, hogy homlokommal érintsem, mint Horatius (247) a csillagokat. (248) Már nincsenek vágyaim, de Lautréamont­t idézve ugyanúgy mondhatnám azt is, hogy még mindig csillapíthatatlanul szomjazom a végtelent. Kész vagyok eggyé válni az űrrel.

Beszélgetéseink során Reigl rajzokkal illusztrálta szavait, majd rajzait újabb történetekkel színezte, amely történeteket dőlt betűvel jelöltem meg a – művész megjelent szövegeit is tartalmazó – lábjegyzetekben. Gát János. (A jegyzetek számozása megegyezik a hamarosan megjelenő könyvben szereplő számozásukkal, nem számoztuk újra őket. – a szerk.)

(141) Asger Jorn (1914–1973): dán festő, szobrász.
(142) Leonardo da Vinci (1452–1519): olasz festő, szobrász.
(143) Ludwig van Beethoven (1770–1827): német zeneszerző.
(144) Wolfgang Amadeus Mozart (1756–1791): osztrák zeneszerző.
(145) „Béke veletek!” (arab)
(149) Párizs 6e,11 rue du Pré­aux­Clercs, André Breton galériája (1952–1956).
(150) „Kedves Barátnőm! Ön életem egyik legnagyobb csodáját adta nekem: el sem tudja képzelni, milyen komoly és mélységes öröm töltött el ma reggel. Abban a pillanatban, amelyben művét megláttam, tudtam, hogy a legszentebb dolgok közé tartozik, és ünnepi jelnek tekintem, hogy az otthonomba került. Nem hittem volna, hogy Lautréamont szavai ilyen hiteles képet kaphatnak, és mihelyt beléptem önhöz, megindított ez a szembeötlő, tökéletes azonosulás. Féltem, hogy neheztel, amiért úgy sürgettem, mutassa meg a képet, ezt és a többit, de gondolhatja, ennek csakis elragadtatásom volt az oka, amely nőttön­nőtt, amint megmutatta többi vásznát. Én olyan vagyok, hogy szeretném, ha mindenkit, aki érdemes rá, ugyanaz a lelkesedés töltene el, mint engem. Nem tudom, Reigl Judit, hogyan mondjam meg önnek, mit jelent nekem az ajándéka. Tudja, nagyon friss még. Ön olyan eszközökkel rendelkezik, amelyek meglepnek egy nőtől, és azt hiszem, óriási dolgokat fog véghezvinni. Engedje meg, hogy kifejezzem csodálatomat, elragadtatásomat.” A. Breton.
(167) „Vagyok” (francia).
(168) Blaise Pascal (1623–1662): francia matematikus, fizikus, vallásfilozófus.
(169) Ravailles: híres borászcsalád, amelynek felmenői a fáma szerint kapcsolatban voltak a hegy névadójával, Szent Farkassal.
(170) Bettyvel sokat kirándultunk. Egy keveset még lovagoltam is. Egyszer Camargue-ban lóra ültem, egy nagyobb turistacsoporttal. A túravezető hirtelen elküldött mindenkit, az angolokat, a kövéreket, az ártatlan turistákat. Volt ott két német ember, rajtuk akart bosszút állni a német megszállásért, de mivel ránézésre azt gondolta, hogy én jól lovagolok, maradhattam. Iszonyú ütemben kezdett vágtatni, közben biztatgatott: „Vigyázzon, tartsa magát!” Kibírtam valahogy, és mikor leszálltam a lóról, a két német azt mondta: „Persze, maga jól lovagol.” Mondtam: „Életemben másodszor ülök lovon.” Az a camargue-i lovászember nagyon merész volt, de szerencséje volt velem, leeshettem és összetörhettem volna magam. Sose fogom elfelejteni. Akkor még azt mondták a franciák a németekre, hogy: „boche-ok”. Egyszer autóstop közben egy teherautósofőr azzal próbált minket szórakoztatni, hogy elmondta, hogyan ölt meg hét boche-t.
(171) Matthias Grünewald (1470 körül–1528): német festő.
(172) Isenheimer Altar, 1512–1516.
(173) Danse macabre, 2015–2020.
(202) Johann Sebastian Bach (1685–1750): német zeneszerző.
(203) Az utolsó hanglemez, amelyet végighallgattam, négy évvel ezelőtt, még amikor a Haláltánc-sorozat elején tartottam, az a Diabelli volt, Kurtág Márta [1927–2019] előadásában.
(204) Carlo Gesualdo (1566–1613): olasz zeneszerző.
(205) Heinrich Schütz (1585–1672): német zeneszerző.
(206) Giovanni Battista Pergolesi (1710–1736): olasz zeneszerző.
(207) Giovanni Gabrieli (1557–1612): olasz zeneszerző.
(208) Claudio Monteverdi (1567–1743): olasz zeneszerző.
(209) R. J.: „Lényegében a szűz, nagyon vékony, alapozatlan vászon valóságos teréről, vastagságáról, fizikai mélységéről van szó. Valamint a téridőben játszódó valóságos, fizikai mozgásról: a vászon mellett megyek, zománcfestékbe mártott ecsettel finoman érintem a vásznat, a festék oldalról beíródik a vászonba, ugyanakkor keresztben is áthatol. Összeáll egy festékréteg, láthatóan mind a színén, mind a visszáján. Azután hosszú, egyre bonyolultabb, pontosabb, koncentrált festési munka révén ez az aggregáció lassan átmegy észlelhetetlenből észlelhetőbe. Több réteg szín felhordása a vászon visszájára, amely fokozatosan tovább vastagítja a látszólag üres (beírás nélküli) felületeket, paradox módon a festékréteg lassú eltűnését váltja ki, a szövet belseje felé tolja, remegését megszünteti, szinte az eltűnésig lapítja. Néha az első fázisban megállok, vagyis kiaknázom azokat a lehetőségeket, amelyeket a vászon színén egymásra felhordott akrilrétegek nyújtanak. Néha a szö­ vet színén folytatom a műveletet, a hangsúlyos, dinamikus második, taszítás­átitadódás fázist. De legtöbbször egyesítem a két eljárást mind a vászon színén, mind a visszáján, ingatag és bizonytalan egyensúlyban, a feltűnés/eltűnés határán, a halál születésének küszöbén. Két életre volna szükségünk.” Megjelent a Peindre című kiállítás katalógusában. Párizs, Galerie Rencontres, 1974.
(247) Quintus Horatius Flaccus (Kr. e. 65–Kr. e. 8): római költő.
(248) „Fennkölt homlokomat csillagokig vetem!” Carm. I., 1. Horváth István Károly fordítása.