MADÁRPISZOK A SZÜRKE DUNÁN

Fáy Miklós

A Dunakanyar festője címmel nyílt kiállítás Szőnyi István műveiből a Szentendrei Képtárban (ami meglepő módon újabban egybe van nyitva a szomszéd kávézóval, ki tudja, miért).

Nem azt nézem, amit kellene. Persze soha nem lehet tudni, hogy mit kellene nézni, még mindig jobb vagyok, mint a szentendrei főtéri teraszról betévedők többsége, akik a WC-t keresik a festmények között. Nem tudom, van-e olyan közöttük, aki a Szőnyi-képeket látva elfeledkezik a szükségről, és legalább elmosódott színek elmosódott emlékét viszi magával haza. Szőnyi amúgy is kimondhatatlan név, ha megtartotta volna a Schmidtet, talán jobban emlékeznének rá, hogy ki is volt az a festő, akinek a képeit láttuk, amíg a klozetot kerestük.

Nem szemrehányás, hiszen én sem azt nézem, amit kellene. Nagy Szőnyi-képek lógnak a falon, a Szürke Duna azzal a furcsa festékpöttyel a közepén, amit az ember szíve szerint lekaparna, mert mintha rácsöppent volna valami a vászonra. Biztos madár volt. Elvileg lehetett madár, hiszen ezt állítólag valóban kint festette, nem pedig vázlatok alapján a szobában. A képen látható időjárás alapján küzdelmes napja lehetett akkor a festőnek, zord idő, egyenetlen talajú pálya, játékvezető Bircsák. Ott lóg a Zebegényi temetés, amit nehéz másnak látni, mint Brueghel-variációnak, csupasz fák, feketébe öltözött emberek, hó, hó és megint a szürke víz. Négyszáz év telt el közben, és csak most temetik a zsákmány nélkül érkezett vadászokat.
   
De nem ezt nézem, hanem a rajzos levelet, Kedves Zsu a megszólítás, és elég hosszadalmasan, megjátszott szerénységgel és zaklatottsággal meséli el Szőnyi, hogy felfedezték, pedig ő propagandához nem adja a nevét, de jönnek a forgatócsoportok, kiszállnak az autójukból, mint a nyüvek, és külön fölveszik a kezét, amint fest, terhes ez a hírnév. A rajzot nézem, amelyen operatőrök hasalnak a fűben, lógnak a fákon, és fölveszik a mindenkinek háttal ülő festőt, akit csak a táj érdekel és a munkája. Meg, persze, saját maga, hiszen a feketével rajzolt képen az egyetlen színes elem Szőnyi trikójának piros csíkozása. Készültek fényképek a forgatásról, Szőnyi valóban csíkos trikót viselt, feltehetően piros csíkosat. Nem is ez az érdekes, hanem ahogy magát látja, egyenes derékkel, sötét hajjal, széles vállal, mintha egy ifjú és délceg kajakos ült volna le a stáb elé rajzolgatni, mielőtt újból vízre szállna.
   
Nem ezt a filmet játsszák le a belső kiállítóteremben, hiszen Szőnyi levelén a keltezés 1956. augusztusi. Kollányi Ágoston portréfilmjében azonban tavasz van, virágoznak a fák, piros csíkos trikó helyett kockás ing és barna kordbársony mellény a szerelés. A többi stimmel. Kollányi is, aki igazi oktató- és természetfilmes hangulatot teremt, festői tájképek alatt pompás szimfonikus zene szól, közben Básti Lajos hangja zeng, és finoman elérzékenyül, gyengéddé válik, amikor azt mondja: Zebegényben a gondok és örömök ritkán lépnek túl a kis porták kapuin, vagy valami hasonlót.
   
A film mégis lenyűgöző, mert játék is meg nem is. Szőnyinek eszében sincs meghamisítani a valóságot, még akkor sem, ha szebb volna őt a kertben látni, ahogy dúlt arccal próbálja megállítani az időt, megragadni a felhőket és a hullámokat, röptében kapni el a virágzó fákon a szirmokat. Inkább kiábrándít, megmutatja, hogyan fest vázlatot, hogyan veszi elő az állatos mappáját, és hogyan biggyeszti oda a kiválasztott komondor-rajzot egy kép előterébe. Megengedheti magának a kiábrándítást, mert közben olyan elképesztően biztos a keze, annyira jól áll benne az ecset, annyira igaza van mindig, minden meghúzott vonallal, hogy tökéletesen fölösleges ehhez még port is hinteni.

Ami azt illeti, egyébként meg hinti a port, és meg is mutatja, hogy a képeknek ezt a furcsa, magyarosan poros jellegét hogyan éri el: átmossa valami halvány löttyel a megszáradt festményt, aztán festőkéssel lehúzza a fölösleges kulimászt, közben pedig finoman összemosódnak a színek, tovább lazulnak a kontúrok. Mesterkedés, de éppen ez benne a jó, egyszerre van a tettben benne a kézművesség és az a művészet, hogy valaki a kiszámíthatatlant is bele tudja építeni a munkájába, rá tudja bízni magát az anyagra.

Ahogy egy ilyen filmben illik, amikor a velünk (velük) élő klasszikust mutatják meg, azt is megmutatják, hogy miért is klasszikus. Ha már a kamera előtt megfestett Lány a kútnál nem lett olyan végtelenül jelentős kép, azért lefilmeznek néhány jelentőset is. Többek között azokat, amelyek ott lógnak a szomszéd szobában, a viaduktosokat, a Zebegényi temetést és igen, a Szürke Dunát is. És a madárpiszokszerű pötty már akkor is ott van a kép közepén, igazoltan festett, szándékos, értelmes. Kifelé menet újra megnézem, hát persze, az csak egy vízben tükröződő ház vagy torony, ott a helye. Már nem viszket az ujjam hegye, hogy megkapargassam. 

Szentendrei Képtár

Fő tér 2–5.
A kiállítás megtekinthető: 2010. november 14-ig, szerdától vasárnapig 10–18 óráig
www.pmmi.hu


 

Full 001035
Full 001036
Full 001037