HERCEGERDŐ CSILLAGA

HIERONYMUS BOSCH HAZATÉR

Sághy Marianne

Krisztus és Pilátus, Ádám és Éva, démonok és szentek, sarlatánok és szemfényvesztők, remeték és boszorkányok lábasfejű emberek és emberszerű lábasok, tüskés puhatestűek és rákpáncélú virágok, pilleszárnyú patkányok és repülő halak, malacfejű lábak és sétáló tojások, buta tölcsérek és okos kések, üveggömbök és óriásszamócák, sisakos törpék és korsós csúszómászók, dudák és lantok, apácák és fösvények, szöges kerekek és vitorlás fapapucsok, hüllők, hattyúk, baglyok, gombák, fű, fa, virág flamboyant festője, Hieronymus Bosch (ejtsd: Bosz) egy szenzációs kiállítás erejéig hazatért szülővárosába, a hollandiai ’s-Hertogenboschba (Den Bosch, Bois-le-Duc vagyis, „a herceg erdeje”).


Hieronymus Bosch: Utolsó Ítélet-triptichon (részlet), 1495–1505 k., Brügge, Groeningemuseum


A Hieronymus Bosch: Zseniális látomások című mustrát sokan máris „az évszázad kiállításának” tartják, és ami a műveket, a kontextust és a koncepciót illeti, nem tévednek. A Noordbrabants múzeum tárlata hat téma köré csoportosítja a művész húsz (a Prado-botrány után végül csak tizennyolc) festményét (az ismert huszonötből) és tizenkilenc rajzát: I. Az élet vándorútja II. Bosch ’s-Hertogenboschban III. Krisztus élete IV. Bosch, a rajzoló V. Szentek VI. A világ vége. Akinek ez nem lenne elég, annak ott vannak még a Bosch-műhely festményei, Bosch követőinek és utánzóinak képei, korabeli dokumentumok és műtárgyak, összesen százhárom (vagyis százegy) tétel.
   A kiállítást egyöntetűen dicsérő sajtó a Prado festményvisszatartására összpontosítva elsiklik a lényeg fölött: ez a tárlat, könnyedén felülemelkedve a Hieronymus Bosch (1450–1516) művészetéről kialakított anakronisztikus elméleteken, szép csendben „helyére teszi” a késő középkor utolsó nagy misztikus festőjét. A „herceg erdejének” zöld zsombékján, gyöngyházszín esőjében, galambszürke kövei között Bosch nem egyházellenes szabadgondolkodónak, még kevésbé eretnek, protoprotestáns aktivistának látszik, hanem jámborul karrierépítő városi nyárspolgárnak, vízparton sétálva töprengő gondolkodónak, aki családi műhelyében egy jótékony katolikus testvériség és előkelő világi megrendelők számára festi meg az isteni világosság felemelő szépségét és a ördögi sötétség visszataszító ocsmányságát. Test és lélek, ég és föld, Menny és Pokol magasztos és riasztó vízióiban gyönyörködve annak láthatjuk a festményeket, aminek legnagyobb gyűjtőik, II. Fülöp spanyol király és Grimani bíboros láthatták: a keresztény vallásos festészet csúcspontjának. Bosch bonyolult, de nem megfejthetetlen szimbólumokat alkotott, és a kiállítás nyilvánvalóvá teszi, hogy a művész képzeletvilága milyen mélyen gyökerezett a középkor végi „új vallásosságban” (devotio moderna) és a keresztény humanizmusban. A „középkor őszén” élet és halál, fény és sötétség ellentéte élesebbnek látszott, mint ma: Bosch is ezt a sarkított látásmódot tette magáévá, amikor az ember méltóságát, a teremtett világot, az üdvösséget gyönyörűnek, az emberi gyarlóságot nevetségesen ostobának, a gonoszságot undorítónak, a kárhozatot nyálkás iszonyatnak ábrázolta. Művészete szép és csúf, jó és gonosz ellentétének végletes kihangsúlyozása. A kiállítás „teljességében” érteti meg a festőt, nem azáltal, hogy összes művét bemutatja, hanem úgy, hogy belehelyezi annak a városi polgárságnak, hercegi udvarnak és természeti környezetnek a kontextusába, melyben alkotott.


Hieronymus Bosch: Túlvilági látomások (részlet), A mennyekbe vezető út (Mennybemenetel) tábla, 1505–15 k., Velence, Museo di Palazzo Grimani


GENIUS LOCI:
BOSCH ʼS-HERTOGENBOSCHBAN
Már ezért is érdemes elzarándokolni „az erdőbe”. A mocsarak övezte várost a művészettörténészek jelentéktelen vidéki posványnak szokták leírni, hogy az ellentét még nagyobb legyen az isten háta mögötti hely és világraszóló szülötte között. Az első meglepetés az, hogy Den Bosch mennyire nem kis hely. Katolikus püspökség akkora gótikus katedrálissal, mint a budai Vár, és egy csodatévő Szűzanyakegyképpel (Zoete Moeder, Édes Szűzanya), mely Németalföld legnagyobb búcsújáró helyévé tette a középkorban és melyet II. János Pál pápa is felkeresett. Den Bosch a 15. században a Brabanti Hercegség leggazdagabb városa, Németalföld negyedik legfontosabb gazdasági központja volt. A jobb megélhetés reményében települtek át ide Aachenből Hieronymus ősei, akik négy nemzedékre visszavezethetően festők voltak. Művészi szempontból a város tényleg eltörpült Antwerpen, Brügge, Gent mögött, talán ezért is tudott a népes Van Aken festőcsalád megkapaszkodni, sőt prosperálni. 1462-ben már a legszebb kőházat veszik meg a piactéren, ide költöztetik műhelyüket, melyben legalább kilenc-tíz testvér és unokatestvér dolgozik, nem beszélve a segédekről. Hieronymus 1481-ben egy nála húsz évvel idősebb gazdag patríciusnőt vesz feleségül, és 1486-tól a Miasszonyunk Konfraternitás tagja lesz, ahol nemcsak jó körökben forog, hanem megrendelésekhez is jut. A városi előkelők és értelmiség mellett Nassau hercegei – III. Henrik és II. Engelbert –, sőt a burgund hercegek – Jó Fülöp, Habsburg Miksa és Szép Fülöp – is tagjai e jótékony vallásos szervezetnek, mely amellett, hogy szociális támogatást nyújt a szegényeknek, a művészetek mecénása is. Hieronymus a város művelt és vagyonos polgáraként vesz részt a Testvériség alamizsnálkodásában, műveit nem egyszer vallásos felajánlásként készíti. Művészetének megértéséhez jámbor tevékenységének és társasági körének bemutatása sokat hozzáad. A kiállítás különböző írásos dokumentumokkal – oklevelek, adóösszeírások, a Miasszonyunk Konfraternitás számadáskönyvei, breviáriumok, az Evangelista Szent János- katedrális misszáléi – és tárgyi emlékekkel – szobrok, kelyhek, paténák, gyertyatartók, füstölők, ereklyetartók, a Szent Katalin Társulat jelvényei – rekonstruálja a késő középkori város és Bosch vallásosságát, azt, hogy hogyan fordítódott le a keresztény tanítás, a Szentírás tettekre és képekre. A konfraternitás épülete ma is áll, a szépen hangzó Zwanenbroedershuis (Hattyútestvérek háza) nevet viseli. Boschra hatott Kempis Tamás Imitatio Christi (Krisztus követése) című műve, a késő középkor könyvslágere, és Karthauzi Dénes elmélete, miszerint a torz alakban is van szépség. A Geert Groote alapította Közös Élet Testvérei nemcsak lelki, hanem fontos intellektuális munkát is végeztek: ők tartották fenn a város latin iskoláját, ahol később Erasmus is tanult. A Közös Élet Testvéreinek bőrkötésű imakönyvét díszítő Szent Jeromos-kép is tanúsítja a szent népszerűségét a katolikus humanista körökben. Hieronymus Bosch mélyen tisztelte védőszentjét, és nemcsak teológiai hagyományokat és művészi modelleket követett az aszkéta eszmény megfestésekor. A művészet persze ekkor sem csak vallásról, hanem pénzről és presztízsről is szólt: nemcsak excentrikus hercegek, hanem megállapodott antwerpeni kereskedőcsaládok is rendeltek képeket a Bosch-műhelytől, ahogyan azt a Jób-triptichon (Brügge, Groeningemuseum) hátán levő négy címer is mutatja.
   Ton Rombouts, Den Bosch polgármestere kilenc évvel ezelőtt vetette fel, hogy Bosch halálának 500. évfordulójára hozzák vissza a művész alkotásait a városba, ahol festette őket. 1967-ben már volt itt Bosch-kiállítás – Amszterdam 1950-es és Rotterdam 1930-es tárlata után –, de mivel az észak-brabanti múzeumnak nincs saját Bosch-képe, cserét nem tudott felajánlani olyan nagy kölcsönző múzeumoknak, mint a Prado, a Louvre, a londoni National Gallery vagy a velencei Museo Grimani. Ekkor merült fel a szaktudás mint cserealap: Jos Koldeweij és Matthijs Ilsink vezetésével megalapították a „Bosch Research and Conservation Project” (BRCP) nevű kutatóműhelyt (a Rembrandt Research Project kisöccsét), mely a festő valamennyi ismert művének beazonosítását végezte el egységes művészettörténeti- stilisztikai szempontrendszer szerint, azonos csúcstechnológiai eszközökkel. Huszonötből két intézmény – a Prado és a bécsi Akademie der bildenden Künste – nem kért a kutatókból, a National Gallery pedig nem engedte meg nekik, hogy saját felszerelésüket használják. A BRCP az együttműködő múzeumoknak azért jóval többet ajánlott fel két röntgenszemű hollandnál: kilenc festményt restauráltak, és egy szabadon kutatható digitális adatbázist is létrehoztak.
   A kutatásra három-, a kiállításra hétmillió eurót költöttek – ez a Hollandiában valaha nyílt legdrágább kiállítás. A belépőjegy 22 euró, ICOM kártyával is 10 eurót kell leszurkolni. Charles de Mooij, a Noordbrabants Museum igazgatója bízik a sikerben: már a megnyitó előtt 90 ezer jegyet adtak el. (Bár a város igazából nem „sztárolja” a kiállítást, plakátok nincsenek és a kiállítás helyszínét sem egyszerű megtalálni.) A kurátorok a „bebújok a barlangba” koncepcióját követték, sötét falakon ragyognak fel a képek (és néhány bagoly is). A múzeum óriási, nagy kerttel, jó shoppal, elegáns vendéglővel, menő kávéházzal, a Bosch-kiállítás köré szervezett programokkal és olyan mai hatástörténetekkel, mint Jan Fabre belga művész Bosch Kongóban című kiállítása. A kedvező árú katalógus (24,50 euró) mellett népszerűsítő kiadványok is kaphatók, és a BRCP kutatási eredményeit is kiadták két vaskos és drága kötetben.


Hieronymus Bosch: Szent Jeromos a pusztában (Szent Jeromos imája), 1485–95 k., Gent, Museum voor Schone Kunsten

SZÉNA VAGY SZALMA?
A Koldeweij–Ilsink tandem két, eddig műhelymunkának tartott képről – a kansasi Nelson-Atkins Museum of Fine Art Szent Antal megkísértése táblájáról és a brüggei Groeningenmuseum egyik képéről – jelentette ki, hogy Bosch saját kezű műve, a Prado három festményét (A balgaság gyógyítása, Szent Antal megkísértése, A hét főbűn) viszont a műhelynek, illetve egy későbbi követőnek tulajdonította. Ezzel kirobbant a spanyol–holland háború: az ugyancsak Bosch-kiállításra készülő Prado két kép (A balgaság gyógyítása, Szent Antal megkísértése) kölcsönzését két nappal a kiállítás megnyitása előtt lemondta (A hét főbűnt nem is kérték).
   Számít-e, hogy a festő saját kezű művét látjuk, vagy egy olyat, amelybe a műhely is bedolgozott? A kérdést Bosch korában nemigen értették volna. Bár Bosch szignálta néhány művét, ami talán már valamiféle „festői öntudat” jele, és a megrendelők (valószínűleg) tőle rendeltek képeket, ez csak annyit jelentett, hogy a műhely vezető mestereként ő határozta meg a műhely „arculatát”, nem azt, hogy mindent maga festett. A középkori és reneszánsz festmények többsége a mester stílusában dolgozó műhely munkája. Ez a festmény eredetiségéből nem von le semmit. Maga a kérdésfelvetés, hogy saját kezű (autográf) munkáról van-e szó, sajátosan 20. századi. A BRCP azzal kavarta fel az állóvizet, hogy ismét bedobta a művészet „tudományos” vizsgálatának lehetőségét, azt a reményt, hogy új technológiákkal objektíven meg lehet határozni, ki, mikor, mit festett. A dendrokronológia, az MR és a CT elemzések nagy lépést jelentenek a kronológia meghatározásában, de évekre, hónapokra lebontani ezeket az elemzéseket szinte lehetetlen. A festmények anyagvizsgálata mellett a holland kutatók stíluskritikai vizsgálatokat is végeztek, a Prado szerint „rendkívül szubjektív” alapon. A tulajdonosnak azért fontos az attribuálás, mert a közönséget nyilvánvalóan „nagy nevekkel” – és nem „nagy műhelyekkel” – lehet becsábítani a múzeumba. A „ki festette?” című ec-pec-kimehetsz játéknak nincs és valószínűleg sosem lesz vége: annyi mindenesetre kiderült, hogy a múzeumok nem szeretik, ha „külső szakértők” közlik velük, hogy a náluk őrzött műtárgy nem a mester, hanem a műhely munkája. A genti múzeum Keresztvitel képét például a múzeum Boschnak, míg a Koldeweij–Ilsink duó (a Morelli-féle „fül-kritériumra” támaszkodva) kései követőnek tulajdonítja.
   Bosch utánzóinak a kiállítás egyébként komoly teret ad, ezáltal is érzékeltetve a festő bámulatos korabeli sikerét, ami ’s Hertogenboscht a flamboyant stílus központjává tette: egy 1530–60 közé datált Gyönyörök kertje (magángyűjtemény), egy 1540–50-re keltezett Krisztus letartóztatása, Töviskoronázás és Krisztus megostorozása, Dürer-rajzok és Brueghel-festmények tanúskodnak a látomásos mester népszerűségéről. Érdekes, hogy belga gyűjteményekből nem kértek (vagy nem kaptak) ilyen festményeket: a brüsszeli Királyi Szépművészeti Múzeum két képe (Kálvária donátorfigurákkal, Szent Antal megkísértése) otthon maradt, ahogy a már említett genti kép is. A princetoni Krisztus Pilátus előtt sem szerepel a kiállításon. A követők és másolók tevékenységének bemutatása azért is fontos, mert kijelöli Bosch helyét Geertgen tot Sint Jans, Van Eyck és Brueghel között.
   A kutatás pozitív eredményei közé tartozik, hogy a képek restaurálása során olyan érdekességekre bukkantak, mint a genti Szent Jeromos imája című képen egy bagoly, a velencei Galleria dell’Accademia Szent Wilgefortis-triptichonján pedig a szakáll (Wilgefortisnak isteni csoda folytán kinőtt a szakálla, amikor a pogány király házasságra akarta kényszeríteni). A kiállítás szétválasztott képpárokat is újraegyesített. A bolondok hajója (Louvre, Párizs) és a Torkosság és bujaság allegóriája (Yale University Art Gallery) című képeket a 19. század elején lehetett utoljára egymás mellett tanulmányozni: most újra együtt láthatók.


Jacques Le Boucq: Hieronymus Bosch portréja, 1550 k., Arras, Bibliothèque Municipale


Hieronymus Bosch: Pokolbéli táj, magántulajdon

JÉZUS ÉLETE, AZ EMBER SORSA
A kiállítás kiemelkedő erénye, hogy nem egy főmű köré csoportosít kevésbé jelentős alkotásokat, hanem főművek sorozatán keresztül vezet végig Bosch művészetén. A mester alkotásai három nagy típusba sorolhatók: nagy méretű szárnyasoltárok templomok számára, kisebb zsánerképek egyéni meditáció céljára és „álomképek” előkelő magánmegrendelőknek. Közös jellemzőjük az az üzenet, hogy az ember Krisztus „utánzására” hivatott a földön: van, akinek ez sikerül (a szenteknek), van, akinek nem (a gonoszoknak). Az élet mint választások folyamata jelenik meg a képeken, a döntések következményeivel együtt. Jézus élete születésétől – az érzékeny, klasszikus, pasztellszerű Királyok imádása (New York, Metropolitan) – a Keresztvitelig (Bécs, Kunsthistorisches Museum) példát ad az embernek. Halál és élet, öröm és bánat, áldozat és hiábavalóság kettősségére utalnak még a képek háttáblái is: a Krisztus életének mélypontját ábrázoló kép hátán puttószerű kis Jézus játszadozik. A világ illúzió, az öröm ürömbe fordul, a gyarló ember könnyen válik a gonosz martalékává: a boschi látomások minduntalan erre figyelmeztetnek. „Kik ma virágokat és epret szedegettek a réten, / Fussatok, ó fiuk, egy hüllő kígyó les a fűből” – Vergilius Harmadik eclogája az egyik kulcs Bosch különös, realista-pszichedelikus remekműveihez. Mindegyik festmény másképpen érint meg: a Zarándok, A bolondok hajója, A fösvény halála, a Szénásszekér, az Utolsó Ítélet, az Ecce Homo, a Túlvilági látomások, nem beszélve a csodálatos szentképekről Keresztelő Szent Jánostól és Szent János evangelistától Szent Jeromoson át Szent Antalig. A kiállítás kiegyensúlyozott képet nyújt Bosch oeuvre-jéről, kidomborítva a hagyományos oltárképek jelentőségét az életműben. Érdekes, hogy a múlt mennyire jelen ma is. Miközben dúl a spanyol–holland háború, az olasz–holland együttműködés éppolyan kiváló, mint a 14–15. században volt. A Prado „kivonulása” felértékelte Velencét a kiállításon. Madrid mellett itt, a Museo di Palazzo Grimaniban és az Accademián őrzik a legtöbb Bosch-képet: a keresztény ikonográfiában egyedülálló és gender szempontból is izgalmas mártír Szent Wilgefortis oltárképét, mely egy fiatal nőt (virgo fortis) ábrázol keresztre feszítve a Volto Santo kegyképek stílusában; a Szent Antalt, Jeromost és Egyedet ábrázoló Remeteszentek triptichont; és a Túlvilági látomások négy csodálatos tablóját, melyek a lélek útját mutatják be az édenkerttől az üdvösségig, illetve a Pokolba és a kárhozatba. Ugyanezen az úton haladnak a Szénásszekér előtt és után futó emberek, sőt a szénakazal tetején tanyázó társaság is: a triptichon két szárnyán a Paradicsom és a Pokol jelöli ki az emberi élet választási lehetőségeit. Ez ismétlődik meg a gyönyörű Utolsó Ítélet (Brügge, Groeningemuseum) három tábláján is: a Paradicsomban rózsaszín sátor, labdarózsák, pink szamócák, magenta gyümölcsgömbök és friss vizű csobogó várja a lelkeket, a Pokolban vörösen rotyogó fekete üst, és Krisztus második eljövetelekor már hiába köti fel a vitorlát a rózsaszín fapapucsra az ember, nemigen van menekvés. „Görbén nőnek a fák, sóbányák szája beomlik, / falban a tégla sikolt; így álmodom én, ha / elalszom” – írta át Radnóti a Harmadik eclogát, és ez Boschnak is tetszett volna. A végső pusztulást jelképezik a Bosch-műhelynek tulajdonított Az özönvíz után (Rotterdam, Museum Boijmans van Beuningen) grisaille tondói.
   A végítélet képein hemzsegnek Bosch lidérces, mulatságos, fantasztikus, elborzasztó, hipnotikus szörnyei, melyek a középkori szemlélőt sokkal kevésbé lepték vagy ijesztették meg, mint a modern szürrealistákat. Pontosan ilyen antropomorf állatok és növények, fura torzszülöttek népesítették be a bestiáriumokat, a krónikákat, sőt az imakönyvek és gyakran a hivatalos oklevelek margóit is. A határokat feszegető Bosch nagy újítása „a margó központosítása”, vagyis a lapszéli groteszkek beemelése az oltárképbe. Kár, hogy az egyébként gazdag dokumentumanyagot felsorakoztató kiállításról hiányoznak azok az illuminált hóráskönyvek és breviáriumok, melyek szemléltethetnék a középkori képzeletvilág varázslatos gazdagságát, azokat a vizuális forrásokat, melyek a festőt ihlették (szerencsére a Discarding Images Facebookon és Tumblren ontja az analógiákat).


Hieronymus Bosch: Passiótörténet pelikánnal (Szent János Patmosz szigetén tábla hátoldala), 1490–95 k., Berlin, Staatlichen Museen zu Berlin, Gemäldegalerie


SZENTEK, PÉLDABESZÉDEK
„Amikor a tisztátalan lélek kimegy az emberből, sivár helyeken bolyong, nyugtot keres, de nem talál. Azt mondja hát: visszatérek elhagyott házamba. Amikor odaér, üresen, kisöpörve, feldíszítve találja. Erre nyomban elsiet, s hoz magával hét másik lelket, magánál is gonoszabbat. Bemennek és ott laknak. Ennek az embernek a sorsa most rosszabb, mint előbb volt.” (Mt 12,43-45) Bár Remete Szent Antalt festette meg legtöbbször, a festő kedvence Szent Jeromos lehetett, akit nemcsak védőszentjeként tisztelt, hanem kicsit alteregóját is láthatta benne. A késő középkor keresztény humanistái ősüket tisztelték a három klasszikus nyelven beszélő, Biblia-fordító entellektüel egyházatyában, akinek még szíriai remetéskedésre, vagyis aszkéta terepmunkára is futotta idejéből. A temperamentumos hitvitázó szent három kép, a velencei Remeteszentek triptichon, a genti Szent Jeromos imája és a brüggei Jób-triptichon egyik fő alakja, mindhárom Jeromos önmegtagadó, vezeklő vonásait emeli ki. A Keresztelő Szent János (Madrid, Museo Fundación Lázaro Galdiano) és Szent János Patmosz szigetén (Berlin, Staatliche Museen), hátoldalán grisaille passiójelenetekkel a Den Bosch-i székesegyház számára készült, és Keresztelő Szent János mellett eredetileg nem egy fantasztikus gyümölcs, hanem egy közönséges donátor térdepelt. A lisszaboni Szent Antal megkísértése nincs itt, de kárpótol érte a „felértékelt” attribúciójú kansasi kép és egy követő nagyszerű festménye. Szent Kristóf egy bájos Jézuskát cipel a hátán meglehetősen hátborzongató tájban (Rotterdam, Boijmans van Beuningen Museum). Az aszkézis mint világmegvetés és mint az üdvözülés eszköze alkotta a késő középkori „új vallásosság” alapját. Bosch végső időket és túlvilágot ábrázoló képein a széna, szeder, szamóca a testi élvezetek mulandóságának jelképei.
   A test és a világ hamis túlértékelése maga a hét főbűn: lustaság, bujaság, kevélység, harag, irigység, fösvénység, falánkság. Ezeket mutatják be és teszik félelmetesen nevetségessé Bosch népszerű zsánerképei, nem egyszer brabanti példabeszédek vizuális megjelenítései. A szatíra, a bírálat célja itt is a gyarló ember felrázása és az üdvösségre vezető út kijelölése, ahogyan azt a Zarándok (Rotterdam, Boijmans van Beuningen Museum) teszi. Szórakoztatva tanít A fösvény és a halál (Washington, National Gallery of Art), A bolondok hajója (Párizs, Louvre), illetve a műhelymunkának vagy későbbi követőnek tulajdonított Bűvész (Saint-Germain- en- Laye, Musée Municipal), Kőoperáció vagy A balgaság gyógyítása (Madrid, Prado) és A hét főbűn (Madrid, Prado).
   A Bosch rajzaiból összeállított széles merítés (London, British Museum; Berlin, Kupferstichkabinett; Bécs, Albertina; New York, Metropolitan Museum; Brüsszel, Bibliothèque Royale; Oxford, Ashmolean Museum; Providence, Rhode Island School of Design Museum) a kiállítás valamennyi nagy témájához szolgál illusztrációval Krisztus sírbatételétől Szent Antal megkísértéséig, keleti alakoktól a boszorkányokig, koldusoktól a szörnyekig. A rendezők itt is egymás mellé tették az eredeti műveket és a követők munkáit. „Hercegerdő csillaga” az emberi lélek nagy ismerője, a klasszikus és a keresztény hagyomány értő olvasója volt. Ez a határokat szétfeszítő látomásos művészet szeretet és gyűlölet, hamisság és igazság, kicsinyesség és nagylelkűség, gyarlóság és nemesség képeit tárja fel Menny és Pokol között – határtalanul.
   A Den Bosch-i kiállítás eddigi értékelői furamód elsiklottak afölött, hogy ezen a tárlaton a címnek is jelentősége van – csak nem azért, mert a cím éppen a BRCP munkáját cáfolja? A Zseniális látomások nem egy zseni, hanem egy kor látomásait összegzi. Bosch, testvérei, unokatestvérei és követői új művészi nyelven és izgalmas stílusban mesélték el újra és újra a régi bibliai történeteket, az ezópusi tanmeséket, a százszor hallott helyi közmondásokat egy értő közönség, a németalföldi városi polgárság és a hercegi udvarok számára. A „Hieronymus Bosch” néven ismert festő(k) a keresztény középkor képzeletvilágának szintézisét alkotta(ák) meg, akárcsak Dante. Számít-e az, hogy „saját kezűen” vagy műhelymunkában?

Hálás köszönettel a Janicaud családnak



Hieronymus Bosch: Szent Wilgefortis-triptichon, 1495–1505 k., olaj, tölgyfa tábla; bal szárny 105,2 × 27,5 cm, középső tábla 105,2 × 62,7 cm, jobb szárny 104,7 × 27,9 cm. Velence, Gallerie dell’Accademia



Hieronymus Bosch: Visions of Genius. ’s-Hertogenbosch, Noordbrabants Museum. 2016. február 13. – május 8. www.bosch500.nl

Bosch állatai. Natuurmuseum Brabant. 2016. április 1. – október 1. http://www.bosch500.nl/nl/agenda/ detail/q/resultnr/40/a_id/67/titel/ de-dieren-van-jeroen-bosch

Menny és Pokol hajókázás a Binnendieze csatornán. www.kringvrienden.nl



Hieronymus Bosch: Keresztelő Szent János, 1490–95 k., Madrid, Museo Fundación Lázaro Galdiano