Nicola Trezzi: Lucie Fontaine személyét – attól függően, hogy épp ki kérdez róla – sokféleképpen lehet meghatározni. Mivel most te teszed fel a kérdést, a válasz így hangzik: Lucie Fontaine megsokszorozott egyéniség, illetve egy egyediség megtöbbszöröződése. Az a feladata, hogy összezavarja és újradefiniálja a szerzőség, az aláírás, a kreativitás és a munka szavak jelentéseit. Mindezen túl Lucie Fontaine „képzőművészeti munkáltatónak” is tartja magát, vagyis akivel együttműködik, abból „képzőművészeti alkalmazott” lesz. Ez a titulus a munkára és a művészetre utal, de nem határozza meg, miféle munkavégzésről van szó: műtárgykészítés, kiállításrendezés, írás, szerkesztés, konferencia... semmi sincs kizárva. Szigorúan a tényeket – illetve a fikciót – nézve, én nem Lucie Fontaineként voltam Budapesten. Az Art Factory Lucie-t hívta meg vendégművészként, én pedig csak mint az ő egyik alkalmazottja lehettem itt.

 

Sokféleképpen hívhatjuk, nagyon szeretem a trójai faló metaforát, de lehet arab főnix vagy akár Mata Hari is...

 

Szerintem Magyarországban sok lehetőség rejlik: rengeteg kiváló, komoly művész dolgozik itt, és van egy csomó intézmény és múzeum is... Különösen, ha az elvárásaink a kommunizmus történeti örökségét vagy a közép-európai helyszínt figyelembe véve alakulnak. Mégis, valamilyen gát visszatartja Magyarországot a művészeti emancipációtól.

 

Mindkettő benne van, plusz a komolyság és a lustaság egy nagyon paradox keveréke, ami szintén kulcsszerepet játszik a magyar színtér lefojtásában. De ezektől függetlenül még határozottan éreztem azt is, hogy a magyarok másfajták, különböznek Európa többi részétől. Ez a másság mondjuk a nyelv esetében a leglátványosabb.

 

Egy tehetséges, fiatal, magyar művész panaszkodott nekem a hiányos infrastruktúráról. Én viszont – örök optimistaként – ennek az ellenkezőjéről akartam meggyőzni, ezért példálóztam Milánóval, ahol tényszerűen kevesebb a múzeum és kulturális intézmény, mint Budapesten. Persze nem azt akartam ezzel sugallni, hogy egy olasz művész hátrányosabb helyzetből indul, mint egy magyar. Bár az is igaz, hogy Olaszország manapság nem olyan trendi, mint Közép-Európa. Az éppen aktuális politikai helyzettől függetlenül, a magyar kulturális infrastruktúra egész elfogadható: múzeumok, kiadványok, kis intézmények, pár remek galéria, rezidenciaprogramok, néhány gyűjtő és persze – mint már mondtam – számos jó művész. Talán csak jó kurátorból nincs elég, bár annyira nem mentem utána ennek a kérdésnek.

 

Mert én szerkesztő vagyok. Vagyis lehet a feltörekvő művészek Mekkája New York, de nem én vagyok a célközönség. Sokan félreértik, hogy miért utaztam el onnan olyan sokszor a világ távoli pontjaira, azt gondolják, hogy ez kritikája az ott töltött hat évnek. Valójában soha nem lett volna lehetőségem ennyit utazni, ha nem épp New York lett volna a bázis, e nélkül sose kutakodhattam volna Romániában, Indonéziában, Svédországban vagy Izraelben, összehasonlítva őket az amerikai tapasztalataimmal. A New York-i élmények nagyon sokat alakítottak rajtam, és ebben sokat segített, hogy közel ugyanannyi időt töltöttem el közben utazással, kutatással és más színterek egymással való összevetésével.

 

Nem hiszek a centrum–periféria ellentétpár létjogosultságában. Szerintem az ilyesféle kettős, bipoláris pároknak nincs már értelmük. A központban perifériák bújnak meg, de ez fordítva is igaz. Minden rajtad múlik és a társaidon, lakjanak akár ugyanabban az utcában, városban, országban, kontinensen vagy bolygón, akár egy másikon. De új kifejezések helyett én a „régi új szavakat” próbálom keverni a régi kifejezésekkel, összezavarva és tovább gazdagítva a jelentések sokszínűségét.

 

 

Az érdeklődési körömet a véletlen és a személyes találkozások alakítják. Az „érdekes művészeti központok” helyett inkább az „érdeklődésem (művészeti) központjai” megfogalmazást használnám, de ezt se szeretném lehatárolni Ázsiára vagy akár Közép- és Kelet-Európára. Vannak városok, ahová sokszor visszatértem már, ahol kollégáim és „tettestársaim” élnek: New York, Tel-Aviv, Milánó, Kolozsvár, Stockholm és Yogyakarta. Bár Prágát és Budapestet, valamint Tokiót és Bogotát is érdekesnek tartom, és remélem, hogy előbb vagy utóbb bekerülnek majd a saját networkömbe.

 

A „bojkott” szót azért nem használnám a Documentával kapcsolatban. Tisztában voltam vele, hogy milyen komoly esemény lesz, és boldogan láttam, hogy mennyi remek művészt hívtak meg, köztük három magyart (az ACAX-nak köszönhetően): St.Turba Tamást, Csörgő Attilát és Csákány Istvánt. Végül azért nem mentem el megnézni, mert véletlenül belecsöppentem az igazgató egyik előadásába. Nagyon negatív élmény volt az az ellentmondás, amely a felvetett témák (lassúság, nyitottság, bizonytalanság) és a témák kifejtésére szánt tónus között feszült. Seth Price, a Documentára meghívott New York-i művész szintén nagyon plasztikusan beszélt erről a hatalmi gépezetről. Egy ilyen ellentmondásoktól terhes anyagot nem akarok megnézni!

 

Nem ellenzem az art faireket. Remek eszköz azoknak, akik azt hiszik (vagy más választás híján, kénytelenek azt hinni), hogy ha eltöltenek három napot egy vásárközpontban vagy egy kiállítási sátorban, akkor el tudják dönteni, mi érdekli őket, hogy mit kéne „megvenni” (nem csak pénzügyi értelemben). Én nem ezt a módszert követem. Nem akarok egy műtárgyat három napig nézni egy olyan térben, ami tele van barátokkal és ellenségekkel, elvtársakkal és korábbi elvtársakkal, ismerősökkel és kollégákkal. Én beszélni akarok a művésszel, aki a művet készítette (és aki sosincs ott a vásáron), kérdezősködni akarok a galériásnál (aki sose ér rá a vásár alatt) és a kurátornál. Utána akarok olvasni egy kicsit, majd ismét visszamenni megnézni. Persze az, hogy én akarom ezeket a dolgokat, nem jelenti azt, hogy csinálom is. Ez a lehetőségről szól. Olyan ez, mint az ebédidő: egy óra szünetet akarok a szendvicsemre, de ez nem zárja ki, hogy ne öt perc alatt egyem meg, miközben a fennmaradó 55 percben valami mással ütöm el az időt. Szerintem az ebédre kéne szánni legalább egy órát; egy műtárgy befogadásához és megértéséhez pedig egész biztosan nem elég három nap.

 

Szerintem ez a hozzáállás nem olyan egyedi, a hipszter dolgok pedig egy kicsit se érdekelnek.

 

Ezt a kérdést másképp látjuk. „Versengő városokról” beszélsz, de szerintem nem rivalizálniuk kellene egymással. Én épp az ellenkezőjét látom, egy most formálódó új hálózatot, ami nagyon komoly eredményeket ért el. Helyettesítsük be Közép-Európát egy középkori fejedelemséggel. Ez esetben Lengyelország lenne a hadvezér, olyan erős művészekkel, mint Wilhelm Sasnal, akit olyan komoly galériák képviselnek otthon, mint a Foksal Galéria Alapítvány, külföldön pedig a Hauser & Wirth, miközben olyan erős kurátoraik dolgoznak nemzetközi csúcspozícióban, mint Adam Szymczyk. (Néha a kurátori és a galériás szerepek összemosódnak, de ebben a játékban minden taktika megengedett a siker érdekében.) Ha hagyjuk önmagából kifordulni azt a tényt, hogy Csehország a világ egyik legateistább országa, akkor a főpapi posztot a cseheknek kéne adni. Már ha teoretikusként kezeljük az egyházat: egyes történelmi figurák (Jiří Kovanda) és befolyásos szervezetek (Tranzit Display) miatt a csehek elméleti háttere sokkal erősebb, mint Varsóé, bár a piacuk gyengébb. Románia adná a kereskedőket (és a kalózokat, kuplerájosokat, muzsikusokat): nincs infrastruktúra, nincs törvény, de van rengeteg egyéni erőfeszítés és eredeti ötlet a galériák (Plan B és a Sabot), illetve a művészek (Victor Man és Mircea Cantor) részéről. Ausztria az öreg király, aki már elvesztette az erejét, de még mindig nagy hatalommal (Ludwig Museum, Secession) bír és nagy erőforrások (Erste Alapítvány, Generali Alapítvány) felett rendelkezik; amiből bárki (Lengyelország, Románia, Csehország, Magyarország) részesedhet, amikor csak szükséges (Lengyelország sosem érezte szükségét) és ahol csak szükséges (múzeumok, galériák, alapítványok stb.).

 

A budapesti a világ harmadik legrégebbi Iparművészeti Múzeuma, így Magyarország a kézműveseket és iparosokat adná: lassú, de pontos, valamivel a többiek mögött halad, de fontos szerepet játszik, hiszen a hadvezér nem győzhet jó kardok nélkül, a bölcs nem munkálkodhat jó könyvek nélkül, a kereskedő nem üzletelhet jó minőségű portéka nélkül és persze a király se élhet mindenféle javak híján.