Az elmúlt másfél évtizedben látványosan megnőtt a kortárs művek kereskedelmének szerepe Magyarországon. A művészeti praxis felől nézve egyes művészek számára előre kalkulálható, mások számára hektikusan hullámzó bevételi forrást jelent az, hogy valakik vásárolnak tőlük. Ebből a szempontból a műgyűjtő-művész, valamint a másik típusú műgyűjtő-galéria-művész kapcsolatrendszer minősége egy-egy karrier kibontakozása szempontjából kardinális kérdéssé vált. A műkereskedelem ezen intézményei is lendületet kaptak, különösen az elmúlt fél évtizedben. Gyarapodnak a magán- és céges kollekciók, amelyek megőriznek, reprezentálnak, s felelősséget vállalnak a kortárs alkotásokért.

Horváth Béla alapítványt hozott létre, amely a gyűjtés mellett művészeti alkotóprogram és kritikusi díj megalapozásával is kísérletezik. A Horváth Művészeti Alapítvány gyűjteményére is jellemző Somlói Zsolt és Spengler Katalin koncepciója, mivel figyelmüket nem kerülik el az „új” médiumok (printek, fotók, videók, konceptuális jellegű munkák) és a külföldi alkotók. Karvalits Ferenc nyilvános kiállításon mutatta be kollekcióját, Antal Péter a debreceni MODEM-mel és egy pécsi kiállítással vált aktív szereplővé.

A szintén vidéki Irokéz Gyűjtemény bemutatkozó kiállításai és a hozzá tartozó szombathelyi nonprofit galériában bemutatott kortárs anyag is ezt az intézményi bővülést és differenciálódást jelzik, csakúgy, mint egyes céges gyűjtemények és kiállítások, úgymint a Raiffeisen Bank vagy a Volksbank ez irányú tevékenysége. Bár megszűnt a MEO, de létrejött az APA és a Kogart, jelezve azt, hogy a magánszféra keresi a számára adekvát intézményi formát, formákat. A műkereskedelemmel foglalkozó médiumok (pl. Artmagazin, Műértő, webportálok) reflektálnak a piac eseményeire, de ezeket a trendeket vagy a gyűjtők tevékenységét a gazdasági/politikai médiumok is elemzik (pl. HVG, Manager Magazin, Napi Gazdaság). Speciális rádióprogramok lettek e diskurzus részei (pl. Mecénás/Klub Rádió, Galéria Café, Artmagazin-percek/Rádió Café, Műértő/Info Rádió), s a Kultúrház (MTV1-2) is érinti a műkereskedelem kérdéseit. Új törvényi szabályzók születnek (pl. 2006. januártól cégek ötéves időszak alatt költségként számolhatják el a kortárs műtárgyat).

Vannak kortárs aukciók, mint a Mű-Terem nagy sikerű kortárs aukciói, a Gallery White által a Four Season Hotelben rendezett vagy a kortárs művészet talán legjelentősebb aukciója, a Bátor Tábort támogató jótékonysági árverés. Beindultak a szereplők informális találkozói: beszélgetéseket szervez a Somlói–Spengler páros, Eötvös Utcai Esték címmel az Irokéz Gyűjtemény mutat be fiatal művészeket Budapesten. A gyűjteményekről kritikai-leíró szakszövegek is megjelennek, mint Ébli Gábor kötete. S természetesen a kortárs művészeti galériák kiállításai, külföldi vásárokon való megjelenésük, a velük dolgozó és bennük bízó gyűjtőkkel való együttműködésük intenzitása is jelzik e kereskedelmi forma létjogát, értelmét, megkerülhetetlenségét.

Ezek fényében evidenciának tűnik, hogy a PLUG, az egyetlen komoly hazai kortárs művészeti vásár létrejötte is ennek a fejlődésnek az egyik igen lényeges állomása. Teret ad arra, hogy a részt vevő galériák koncentráltan a legújabb produktumokat, trendeket mutassák meg. Rövid idő alatt intenzív közvetítésre alkalmas, hiszen nagy a látogatottsága úgy a gyűjtők, mint a közönség részéről.

Mindez tehát meg kell, meg kellene hogy jelenjen a PLUG keretei (négy nap, egy sátor) között. A vásár olyan, mint egy fesztivál: nemcsak kiállítók és látogatók találkozása lehet, hanem diskurzusok színhelye, viták terepe, megkerülhetetlen esemény az információcsere érdekében. Nyilvánvalóan ebben az erős koncentrációban bízva bérlik standjaikat a galériák. Az elmúlt évek tapasztalatai alapján két irány látszik a PLUG koncepciója szempontjából fejlesztendőnek.

Ezt a vásárt a kulturális kormányzat is kihasználhatná abból a szempontból, hogy a belföldön és külföldön alig ismert, de nemzeti büszkeségnek, sőt „nemzeti tőkének” minősített kultúránk egyik fesztiválján aktív szerepet vállaljon. Hiszen itt a magánszektor magánerőből mutat be egy erős potenciált, s világos, hogy kultúraközvetítői, ha úgy tetszik, népszerűsítési feladatokat is felvállal. Nem állami pénzre, támogatásra gondolok, hanem arra, hogy fenntarthatatlan az, hogy e két, azonos célokért dolgozó szféra nem működik együtt. Ha már jelen vannak az alkotók, a kereskedők, a gyűjtők, a szaklapok, s a közönség is nagy számban, a művészet finanszírozását csaknem monopolizáló állam is megmutathatná magát valamilyen formában. Az állam e fesztivál keretei között megkísérelhetné valamilyen módon definiálni azt, hogy mit is akar kezdeni ezzel, a nagyrészt közpénzekből finanszírozott kortárs művészettel, hiszen a műkereskedelem összforgalma messze elmarad az állam által művészeti célra (intézményfenntartásra, külföldi kulturális intézetek működtetésére, különböző pályázatokra és vásárlásokra) költött összegtől. Tehát jövőre szívesen látnék egy információs standot, amelyet a Kulturális és Oktatási Minisztérium bérel, bemutatva tevékenységét, szolgáltatásait, projektjeit, koncepcióját. A PLUG, pontosabban a részt vevő galériák ezt látványosan, folyamatosan, a vásár idején kívül is megteszik.

A másik terület, amely fejlesztésre szorul, az a provincializmust felváltó nyitás a külföld felé, minden értelemben. A PLUG ígéretes kezdet, de jelentős fórummá akkor válhat, ha hosszú távú céljai közé kerül az, hogy minél több külföldi gyűjtőt, s múzeumok kollekciójának fejlesztéséért felelős kurátort csábítson sátrába. Még akkor is, ha e pillanatban kortárs művészetünket nem jegyzik a külföldi művészeti tőzsdéken. Most a PLUG és a Műcsarnok a Knoll Galériával karöltve, a White Flags projekt keretében kísérletet tesz arra, hogy nemzetközivé tegyék a vásárt: külföldi és hazai műgyűjtők kaptak meghívást arra, hogy ezekben a napokban műtermeket, galériákat látogassanak, kapcsolatokat alakítsanak ki, projektekre tegyenek javaslatokat. Ha ez sikerül, a PLUG már csírájában alkalmas lehet arra, hogy ebbe az irányba intenzívebben elmozduljon, hiszen bármennyire is fejlődik a hazai kortárs művek piaca, a nemzetközi érdeklődés felkeltése, a nemzetközi művészeti szcénába való bekapcsolódás jelentheti a kortárs művek valódi helyi értéken való megjelenését. Ez lehetővé tenné a hazai galériák által képviselt művek minőségi próbáját, azt, hogy külső szempontok alapján legyenek megítélhetők. Tudniillik nem minden galéria jár külföldi vásárokra, akik járnak, azok messze nem tudják olyan intenzíven tenni ezt, mint szeretnék és kellene. Ugyanez vonatkozik az árakra, hiszen relatív elszigeteltségünk a nemzetközi kereskedelmi szcénától azt eredményezi, hogy mindkét szélsőség felé tendálnak az árak. Az ár-érték arány természetesen nem sztenderdizálható, de egy erős versenyszituációban egyes művek (és alkotók) fel-, mások viszont alaposan le is értékelődhetnek. Nincsenek illúzióim: olyan kvantitású vásárt, mint pl. Bécs, Budapest a közeljövőben nem fog rendezni. De saját belső piacunk érdekében ki kell lépni a családi körből, be kell vezetnünk a nemzetközi piacok játékszabályait. Nem látszik célravezetőnek a sok külföldi galéria meghívása, hiszen nem magyar művésztől még csak kevés gyűjtő vásárol hazánkban. De – tapasztalataim szerint – világszerte sok olyan gyűjtő van, akik számára izgalmas, érdekes, kvalitásos az, amit magyarországi alkotóinktól lát. Egy-egy ilyen gyűjtő e pillanatban hatékonyabban tudja egyengetni művészeink külföldi jelenlétét, karrierjét, mint galériáink vagy az állami intézmények. S művészeink külföldi jelenléte ugyebár „nemzeti kincsünk, a kultúra” képviselete is. Ahhoz, hogy ez megtörténjen, az első lépés a műalkotások megtekintése, a találkozás, amelyre a PLUG kiváló terepet nyújthat – én ezt kulcskérdésnek látom.



Szoboszlai János
acb Galéria