Az emberarcú pártfunkcionárius

Redő Ferenc első ötven éve

Rieder Gábor

Egy rendhagyó karrier a 20. századból: miként vált a kiváló Aba-Novák-tanítványból marxista tótumfaktum. A század egyik nagy tanúja papírra vetette emlékeit.

 
 
Ha megkérdezünk húsz hazai művészeti szakembert, jó, ha egy ismeri a nevét. Pedig pár évig ő volt a képzőművészeti élet legbefolyásosabb alakja, akinek a Szépművészeti Múzeum igazgatói széke már csak levezetésnek számított. Hatvannégy évvel ezelőtt a legfőbb kánonalkotó volt a színtéren, ma már csak saját visszaemlékezései segítségével rekonstruálhatjuk, hogy ki is volt Redő Ferenc. Röviden így summáznánk: a diktatúra emberi arca.
   Két évvel ezelőtt, épp százéves korában hunyt el, de előtte még papírra vetette – gyerekeihez címzett levelek formájában – élettörténetét. Műveltsége és olvasottsága átüt a teljesen személyesre hangolt episztolákon is. Kellemes olvasmány, még ha nem is irodalmi műgonddal született, és persze megszínezi a korszak osztályharcos, hivatali rózsaszínje. A szöveg java a nyolcvanas években született, átitatja a múltátírás kádári mechanizmusa. De Redő mindezt őszintén képviselte, hiszen – ahogy egy róla szóló párttitkári ajánlásban állt egykor – képzett marxista volt, sajnos kispolgári vezetési elvekkel (175. o.). A matuzsálemi kort megélt Redő nem lett cinikus vagy rendszertagadó ellenzéki, szinte érthetetlen magabiztossággal őrizte meg lelki egységét. Hogy miként? A levelekből két okot lehet kihámozni: egyrészt híresen nem volt kíváncsi a dolgok mozgatórugóira, másrészt gobelintervező művészként ért révbe élete derekán, függetlenítve magát korábbi szenvedéseitől és hivatali sikereitől. Innen a cím is: Az első ötven év. A második ötvenet a gobelinek beszélik el – már ha akad, aki kíváncsi rá.
 
Aba-Novák köpenyege
Esztétikailag semmi, de semmi nem predesztinálta arra, hogy ő legyen Révai József jobbkeze. „Nyavalyás”, ijedős, elkényeztetett fiúcska volt, aki az álmodozásba és a könyvolvasásba menekült a rideg iskolai tapasztalatok elől. „Vérbeli formalistának” tartotta magát már gyerekkorában is, akit a Montessori-osztályban tanult természetszeretet és a szép hangzás vezérelt, nem az igazság utáni kutakodás. Mindezt súlyosbította még rajongása a robusztus festőisten, Aba-Novák Vilmos iránt, akinél kínosabb példaképet nehéz elképzelni az ötvenes években.
   A Felvidéken töltött idilli gyermekkori kiruccanások és a nyögvenyelős középiskolai évek után Redő a jogi karra iratkozott be. Épp római jogtörténeti utóvizsgájára igyekezett (nem sokkal 1930 után járunk), mikor beletolakodott életébe a művészettörténet: „A villamosról leszállva megláttam egy plakátot, hogy a Fränkel Szalonban Aba-Novákkiállítás van. (…) Megnéztem a kiállítást, és úgy éreztem, hogy a világ megfordult körülöttem. Soha nem éreztem addig ilyen határozott lökést abban a tekintetben, hogy mit kell tennem. Percekig álltam a »Tulipáncsárda« című kép előtt, és úgy éreztem, hogyha ettől az embertől tanulhatnék, akkor én lennék a legboldogabb ember a világon.” (54. o.)
 
Aba-Novák Vilmos: Tulipán csárda, 1932 (lappang)
 
És a sorsszerű fordulatoknak itt még nincs vége: „Ilyen hangulatban indultam vissza az egyetem felé, és a Petőfi Sándor utca 2. előtt elsétálva, a kapun egy másik plakátot láttam. Az állt rajta, hogy ebben a házban, az ötödik emeleten van a Belvárosi Képzőművészeti Szabadiskola, amelynek Marsovszkyné az igazgatója, és ahol Aba-Novák korrigál. Szédülten bámultam a plakátot, aztán felmentem az ötödik emeletre, az utóvizsgadíjjal beiratkoztam az iskolába” (uo.). Először csak „esti aktra”, azaz krokizásra járt a tanulmányai mellett, majd feladta az egyetemet és bejárt a délelőtti rajzórákra is. Itta a mester szavait, hogy hogyan kell kontúrok helyett a tömböket érzékeltető tónusokkal rajzolni és hogy miként viszonyulnak egymáshoz a hideg és meleg hatású valőrök a festészetben. A rajziskolában ismerkedett meg többek között Rozsda Endrével (akinek franciás absztrakt képei most épp a Nemzeti Galériában ünneplik a festő századik születésnapját) és Duray Tiborral (akiről most jelent meg monográfia Molnos Péter tollából). De a művészbarátságoknál is nagyobb élményt jelentett számára a jászszentandrási templom kifestése. Aba-Novák ugyanis – a konzervatív köröket kiborító freskójának elkészítésére – több diákját is magával vitte az alföldi faluba.
 
Duray Tibor: Hármas arckép (Duray Tibor, Redő Ferenc, Marosán Gyula), 1934 | magántulajdon
 
   A mester direktben nem politizált, legalábbis Redő így emlékszik. Márpedig ha politizált volna, nyilván sok mindenben nem értettek volna egyet. Családi háttere Redőt egész másfelé terelgette. Apja Rosenbergről magyarosított, gyártulajdonos volt, aki lelkesedett a Tanácsköztársaságért. (Korai halála után a kis üzemet anyja vitte tovább viszonylagos anyagi függetlenséget teremtve gyermekeinek.) Nagybátyja a vörös plakátjaival világhírűvé vált grafikus, Bíró Mihály volt, de nővére is kommunista körökben forgolódott. Sőt, az illegális mozgalmi életből még az álmodozó kisfiúnak is kijutott: néha küldöncként kellett csomagokat elvinnie valahová. A harmincas években már tudatosan kereste a kapcsolatot baloldali értelmiségi körökkel (főként a „Szegedi fiatalokkal”), miközben – a mellékelt illusztrációk szerint – elegáns historizáló portrét festett Zrínyi Miklós költő és hadvezérről (eltéveszthetetlen Aba-Novák-modorban) és kifejezetten jól komponált munkászsánereket robusztus síkokkal, szürkés palettával és szuggesztív előadásmóddal. Ekkor hasít bele a visszaemlékezésbe először a világtörténelem. Következnek a munkaszolgálat keserű tapasztalatai. (Eddig csak annyi derült ki a pesti fiúcskáról, hogy egy fura fekete ruhás tanító – azaz a pap – rákérdezett a hittanórán, miután nem tudta, melyik felekezethez tartozik, hogy nem zsidó-e véletlenül.) Redő munkaszolgálatosként kikerül a Szovjetunióba. A frontvonal mögött egész szerencsésen elboldogult, de a több hónapos visszavonulás során lefagyott a fél arca és le is sántult. Ráadásul a rövid otthonlét után még Bort is megjárta, ahonnan már jugoszláv partizánok szabadították ki. Vörös csillaggal a csákóján tért haza, 1944-ben rögvest belépett a Kommunista Pártba Szegeden. Sőt még a Vörös Hadseregbe is bekönyörögte magát oroszul beszélő tanácsadóként.
 
A Párt kereke és csavarja
Innentől következik egy villámgyors pártkarrier. Pénztelen és dologtalan képzőművészként beállt a VI. kerületi pártszervezethez vállalati dekorációt tervezni és előadásokat tartani. Előbb pártnapi előadóként dolgozott, majd kerületi agitprop titkárrá avanzsált. Gyűltek a kapcsolatok és az ideológiai tudás. 1947-ben lemondott, hogy végre az alkotásnak szentelhesse magát, de a Párt nem engedte: megbízták egy kultúrpártiskola megszervezésével, majd két év múlva berendelték a központba. Végül a frissen megalakított Népművelési Minisztérium Képzőművészeti Osztályának vezetőjeként ért a csúcsra: ő lett a képzőművészeti élet legfőbb funkcionáriusa. Fölötte már senkit nem érdekelt igazán ez a művészeti ág, alatta viszont tombolt a klikkharc. (Idézi a mikszáthi bonmot-t, miszerint az osztályvezető a miniszter „duplanadrágja”, amit azért húz, hogy ne neki fájjon, ha ütik.) Redő finnyás Aba-Novák-tanítványként turkált a művésztársadalomban, irtózott a vakbuzgó szektás kommunistáktól, támogatta a Gresham-kör kiválóságait.
   Talán a Kádár-kori hivatalos felejtésdoktrína teszi, talán Redő tényleg annyira naiv és sztoikus volt, ahogy írta, de egy sor erejéig sem reflektál a kor kafkai horrorjára. Kedélyesen konyakozik a minden ízében diktatórikus Révaival, sóhajtozik a szovjet akadémikusok ellenszenve miatt, össze se rezzen, mikor éjszaka csönget be hozzá egy ÁVH-s ezredes vagy mikor három hét kényszerpihenőre küldik Galyatetőre. Hálás a titkárának, aki kiutálta a minisztériumból, mert ahogy flegmán megjegyzi, „ha ott maradok, valószínűleg mentem volna felfelé a ranglétrán (...) vagy becsuknak engem is, mint sok mást, vagy valami fenemagas funkcióból mentem volna nyugdíjba, és megfosztattam volna attól a gyönyörű harminc esztendőtől, amit a művészi alkotás nyújtott” (172. o.).
   Míg a minisztériumban dolgozott – két-három év leforgása alatt – megszületett a magyar szocreál képzőművészet és a több évtizedig funkcionáló infrastruktúra, a Szövetségtől az Alapig. De erre túl sok szót nem veszteget, annál többet arra a feszengésre, ahogy megpróbált semmihez sem értő naivaként elevickélni a hivatalnoklét és pártmunka Szküllái és Kharübdiszei között. (Azért így is ritka értékes forrás a könyv az ötvenes évek alig kutatott első éveihez!)
   Miután a minisztérium komoly káderhiánnyal küszködött, szó sem volt a visszavonulásáról. A galyatetői üdültetés után újabb utasítás jött Révai Józseftől: kinevezték a Szépművészeti Múzeum főigazgatójának. Itt már csak nem is tiltakozott, hanem megpróbálta latba vetni minden hivatalnoki tapasztalatát, és jó igazgatóvá válni. Mivel rájön, hogy közvetlen elődeit – Csánki Dénest és Oltványit – a szakmai stáb lenézte, ezért kiállította a csarnokba a legendás előd, Petrovics Emil bronzportréját. Amúgy is végtelenül barátságosan viselkedett a művészettörténészekkel, elnézte nekik tudományos hóbortjukat és reakciós nézetüket (Aggházi Mária eleve közölte, hogy ő a klerikális reakciót képviseli, Vayer Lajos – egy jelentés szerint – vasárnaponként misére járt, Balogh Jolán pedig nem volt hajlandó bejárni a reformáció ünnepén).
   A múzeumi fejezet sokkal szórakoztatóbb és anekdotikusabb, mint az előző. Redő jókedvűen emlékezik vissza a haszontalan pártszervezetre, ami csak ostoba teremőrökből állt, vagy arra, hogy az előző gazdasági igazgató – volt papírkereskedőként – a maradványpénzek felhasználásával milyen tetemes raktárkészletet halmozott fel WC-papírból és gemkapcsokból. Esetleg arra, hogy miként védte meg a modern magyar állandó kiállítást az ideologikus támadásoktól, tanácstalanul tárva szét a kezét, hogy egy múzeum csak a rendelkezésére álló anyagból válogathat. És ha az formalista, hát akkor formalista! Dicséretére legyen mondva, hogy még a szirénázó autóval érkező szovjet főhatalommal, Vorosilov
marsallal szemben is megvédte örök mesterét, Aba-Novák Vilmost. Próbálta modernizálni az intézményt, új telefonnal és megreformált őrséggel, de arra már minden bizonnyal csak ő emlékezik vissza nosztalgiával, mikor piros nyakkendős úttörő küldöncök szaladgáltak a folyosókon. 1955-ben mindenesetre megérett benne az elhatározás, és felmondott. Pár évig még az Iparművészeti Főiskola párttitkáraként és a marxista esztétika előadójaként forgolódott a közéletben, de végül teljesen visszatért az alkotáshoz.
 
Ki éli túl a politikát?
Bár a világháború előtt festményei és grafikái szerepeltek egy-két kiállításon, nem ebbe az irányba ment tovább. Feleségével belecsapott a gobelintervezésbe, azon belül is megteremtették az olcsón értékesíthető, otthoni kárpitok meglehetősen sikeres műfaját. (Hűséges párját, Eisler Rozáliát – később: Vörös Rozália – még a harmincas évek derekán ismerte meg Aba-Novák iskolájában.) A több évtizednyi rajzolgatás és szövögetés eredményét a kortársak még értékelték valamennyire, de mára ugyancsak megcsappant az érdeklődés iránta.
   Mai szemmel nézve nehéz azt gondolni, hogy a Redő által jegyzett gobelintermés izgalmasabb, mint bürokratikus szereplése. Különös végigelemezni, mennyire fonákjára fordult át mindaz, amit Aba-Novák kanonizálásáról írt: „valamikor 1940-ben, amikor a fasizmus perspektívái kezdtek kibontakozni, megkérdeztem Aba-Nováktól, hogy mi a véleménye, mit tegyek az egyre nehezedő helyzetben. Neki az volt a véleménye, hogy dolgozzam. A tehetséges és jó művész minden politikai vihart túlél. Hát ebben sajnos nem volt igaza, de az elv szép volt, ha nem is tökéletes.” (180. o.) Ne felejtsük, a kézirat ’95-ben lezárult, az igazi nagy Aba-Novák-újrafelfedezés előtt! És hogy a képletet még bonyolultabbá tegyük: pár oldallal később Redő visszaemlékezik az Iparművészeti Főiskolán egy kedves tanítványára, bizonyos Fekete Györgyre (184. o.), aki megértette előadásaiból, hogy miféle párhuzam adódik a Platón Államában megírt diktatórikus államvezetés és a zsdanovi esztétikai önkény között. Igaz, a szerző szerint, saját marxista előadásaiból a későbbi szabadság előszelét érezhették ki a diákjai.
 
 
Redő Ferenc: Az első ötven év. Balassi,
Budapest, 2013, 234 oldal, 4200 Ft
 

Az illusztrációkért köszönet Molnos Péternek