Pusztuló múlt – A szocreál utóélete

Rieder Gábor

A művészettörténészek körében a rendszerváltás után egyértelművé vált, hogy a szocialista realizmus – kissé pejoratívan: szocreál – a „rövid” ötvenes évek hivatalos művészetét jelenti. (Lásd Szücs György szócikkét a Kortárs magyar művészeti lexikonban.) A kommunista kultúrpolitika negyven évig hivatalosan nem váltotta le a szocialista realizmust, de a hatvanas években diszkréten és csöndben átpártolt a sztálinista, akadémikus szocreálról egy elvontan baloldali, félig modernista köztéri stílushoz.

 

Pór Bertalan: Rákosi Mátyás arcképe, 1952
Az utókor szemében Pór Bertalan az ötvenes évek kultúrpolitikájának egyik legnagyobb vesztese. A Nyolcak tagja volt, majd baloldali avantgárd művészként a Tanácsköztársaság utcai dekorációiból is kivette a részét. 1919 után emigrált, Szlovákiában élt (arcképfestőként), később Párizsban, majd fél évet töltött 1936-ban a Szovjetunióban. 1948-ban visszatelepült Párizsból Budapestre, a főiskola tanára lett és a sztálinista kultúrpolitika elvhű, kiöregedett támogatója. Avantgárd múltját végképp elfeledve egymás után festette a realista szocreál portrékat és életképeket, többek között Sztálinról és Rákosiról. Bensőséges Sztálin-arcképét ezerszám sokszorosították, de Rákosi arcvonásaival nem sikerült boldogulnia. A sztálinista kultúrpolitika elkötelezett híve maradt a Nagy Imre-féle „új szakasz” idején is, miközben szövetségi vezetőként mindig támogatta a művészeket.

Ez az „észrevétlen” paradigmaváltás megpecsételte a Rákosi-kor alkotásainak a sorsát. Mikor a Kádár-rendszer forradalmat megtorló szigora a hatvanas évek elején megenyhült, a minisztériumokban, állami üzemekben, párthelyiségekben és más közintézményekben hirtelen kínossá váltak az ötvenes évekbeli szocreál alkotások. Azok a nagyméretű festmények, amelyeket 1956 előtt a kultúrpolitika sok pénzért megrendelt, díjakkal jutalmazott, múzeumokban kiállított, folyóiratokban reprodukált és végül megvásárolt, hirtelen fölöslegessé váltak. Mivel leselejtezni mégsem lehetett őket, az állami intézmények átküldték a szocreál képeket a Pogány Ö. Gábor által vezetett Magyar Nemzeti Galériába. Pogány Ö. Gábor, az ötvenes évekbeli szocreál hithű apostola már a Rákosi-korban sok képet megvásárolt a közgyűjtemények számára a nagy kiállításokról.

Így került végül a hatvanas években egymás mellé a teljes szocreál kánon – a Galéria raktáraiban. Vagyis a korszak kiemelkedően fontos festményeinek háromnegyede múzeumi felügyelet alatt áll. (Jelentős szocreál anyaga van még a Hadtörténeti Múzeumnak, valamint a Magyar Nemzeti Múzeumnak, ahová a rendszerváltás után a Munkásmozgalmi Múzeum anyaga beolvadt.) A Nemzeti Galériában persze elsüllyedtek a művek, hiszen a Kádár-kori kánonba csak egy-két korábbi alkotás fért bele, például Kádár György és Konecsni György hatalmas, Vihar előtt című történeti kompozíciója, amely évtizedekig az állandó kiállítás része volt.

A szocreál festmények jelenlegi állapota – köszönhetően a Nemzeti Galéria szűkös anyagi helyzetének és a korszak szörnyű nyersanyagainak – sokszor elszomorító. Felpúposodott, megnyúlt, helyenként kiszakadt vagy kilyukadt vásznak, elkoszolódott festékréteg, elöregedett vakrámák, töredezett keretek. (A MODEM néhány kölcsönkért művet saját költségén restauráltatott.) A Pór Bertalan és brigádja által festett, több mint négy méter magas, Rákosit ábrázoló kép (Urak országából dolgozók hazája) valahol a raktár mélyén, felhengerelve várja felfedezőit. A szintén monumentális méretű Vihar előttöt

Benedek Jenő: Mit láttam a Szovjetunióban? 1950
Benedek Jenőt opportunista neofitának tartották kortársai, aki a könnyen jött dicsőségért beállt a szocreál képgyárba. Kevéssé ismert alföldi festőként egy-két kiállításon szerepelt már a világháború előtt is. Országos ismertségre az 1950-es, első szocreál seregszemlén bemutatott, Mit láttam a Szovjetunióban? című képével tett szert. A festményen egy szovjet kolhozokat megjárt ösztöndíjas parasztfiú meséli csodás kalandjait a falubelieknek. Benedek 1955-ig évről évre előállt egy-két keményen ideologikus, plakátszerűen egyszerű, realista zsánerképpel, sok díjat és megbízást besöpörve. Neve – nem teljesen ok nélkül – a legrosszabb tematikus szocreállal forrt össze, a népies témákat feldolgozó, borongós alföldi piktúrától örökölt festői érzékenysége ellenére.

csak falbontás után lehetne kiszabadítani az egyre kisebb ajtókkal felszerelt épületből. A Galéria állandó kiállításán nem kíván a vécével szemközti, pár méteres falszakasznál nagyobb teret szentelni a szocreál festészetnek, viszont nagylelkűen adja kölcsön a képeket a különböző történeti múzeumok számára (Terror Háza, hódmezővásárhelyi Emlékpont) és az időszakos tárlatokra.

A közgyűjteményeken kívül rekedt szocreál alkotások sorsa sokkal tragikusabb. Kovács Péter Felekiné Gáspár Annie legendás Füttyös kalauzát a nyolcvanas évek elején a Vidámpark dodzsemjavító műhelyéből ásta elő. (Kovács Péter és Kovalovszky Márta rendezte az első történeti szocreál kiállítást Székesfehérváron 1981-ben.) Azóta a két példányban is megfestett kalauzportré eltűnt a szakma szeme elől (az egyik külföldi magángyűjteménybe vándorolt), a debreceni kiállításon egy korabeli másolat szerepel.
 
A szocreál azonban nem csak a híres csúcsművekről szólt: többezres tételben készültek a realista stílusú munkáséletképek az ötvenes évek folyamán. Amelyek lassan tönkrementek a középületek pincéiben, miután az alkalmazottak lecserélték őket a képcsarnokos virágcsendéletekre és rézkarcokra. A monumentális pannókkal és freskókkal sem bánt kesztyűs kézzel a történelem, csak párat óvott meg a rendszerváltás után az utókor, például a dunaújvárosi Vasmű Domanovszky-freskóit, a székesfehérvári vasútállomás hatalmas falképeit vagy Mácsai István Munkásmajálisát a Magyar Alumíniumipari Múzeum termeiben.

Nem valószínű, hogy az ötvenes évek szocialista realista festményei valaha is előkelő helyre kerüljenek a múzeumokban vagy a kereskedelmi galériákban. De kiradírozni se lehet őket a művészet- és kultúrtörténet bonyolult szőtteséből, így a legjobb megoldást egy különálló kiállítási tér, egy „vörös kabinet” létrehozása jelentené, ahol a külföldiek és a hazai látogatók szembesülhetnének az ötvenes évek kultúrpolitikájának furcsa teremtményeivel. És ha már ott vannak, ítéletet is mondhatnak róluk.

 

 

Bernáth Aurél: Az ipari munkásság és a sport (vázlat)
Bernáth (akárcsak Szőnyi és Pátzay) a szocreál művészet legnagyobb nyertese és legnagyobb vesztese. Főiskolai katedráját az ötvenes években mindvégig megtarthatta, tanítványok hadát nevelhette ki, komoly pozíciói voltak a Szövetségben, hallgattak rá a kultúrpolitikusok és számtalan jól fizetett állami megbízást nyert el. (Ez a freskóvázlat a Népstadion végül be nem fejezett metróállomásához készült.) Cserébe ki kellett szolgálni az államosított művészvilágot, ideologikus témákat kellett megfestenie feladva saját formavilágát. Szerepe ellentmondásos: tekintélyével támogatta a hivatalos kultúrpolitikát, asszisztált az absztrakció-ellenes boszorkányüldözéshez, de közben a művészeket képviselte a bürokratikus államhatalommal szemben, szabad esztétikai szellemben nevelte tanítványait és egyéni hangú, festői minőséget csempészett be a csak a témára ügyelő szocreálba. Igazi társutas volt.


Artmagazin 2008/4. 43. o.