A kritika temetője?

Reflex

Válasz Fáy Miklós Nemzeti önképünk nagy temetője című cikkére az Artmagazin 2010/6. számában

Ritka eset, hogy egy kiállításkritikára válasz íródjék. Hogy mégis emellett határoztunk, annak oka nem egyszerűen Fáy Miklós cikkének meglepő felületessége, hanem azok a tárgyi tévedések ­– félreolvasások és félreértelmezések –, melyekről úgy gondoltuk, feltétlen kiigazításra szorulnak. Nincs mit kezdeni azzal, hogy Ferenczy István Pásztorlánykájáról – melyet, állítása szerint, nehéz megilletődöttség nélkül néznie „minden bajával együtt” – mindössze annyi az érdemi közlése, hogy kellene egy portörlő alkalmatosság a „himlőhelyessé pattogott bőrű szegény lány” hátáról letörölni „a vastagon odaszállt piszkot”. Az olvasó ezt feltehetően elhiszi, hiszen feltételezi, hogy a kritikus látta a kiállítást. Hogy mennyire alaposan nézte meg, az alábbiakban szót ejtünk majd erről is.

Mindenesetre meg kell jegyezni, hogy a szobrot restaurálták (letisztították, és retusálták a régi kiegészítéseket és ragasztásokat) mielőtt az időszaki kiállítási térbe szállították volna, s azóta is gondosan portalanítják. Tehát ami „piszkot” Fáy rajta talált – ha talált –, az a kő korának (a felület elaprózódásának) köszönhető. Nem vitatjuk a kritikusnak azt a jogát sem, hogy a műtárgyak elemzése helyett mindössze szubjektív asszociációit ossza meg olvasóival (pl. Réti István Öreg honvédek című megrendítő festményéről annyit tart érdemesnek megjegyezni, hogy „ahogy ma nem tudunk mit kezdeni a körülöttünk élő 56-osokkal, úgy kínlódtak a 19. század végén a honvédokkal”).

Az olvasók egy része kedveli ezt a fajta „szubjektivitást”, más részük azonban elemző megközelítést és hangnemet várna el a kritikustól. Végső soron az olvasó maga dönti el, kit olvas, s mit hisz el neki. A tévedések fenntartása, a félretájékoztatás azonban már más kategória: a kurátorok, a múzeum és – tegyük hozzá – a cikket megjelentető folyóirat felelőssége, és egyaránt tartozik a múzeum látogatóira és a lap olvasóira. Válaszunkban igyekszünk a tényeknél maradni, amennyiben Fáy cikkének csupán azokra a passzusaira térünk ki, melyek kimondottan tévedéseket tartalmaznak.

Cikkének bevezetőjében Fáy a kiállítás különböző fejezeteiből műveket sorol fel, ily módon: „Pucér pasas keshedt oroszlánok vontatta szekéren, egy meg nem valósult színházi függönyről” – írja, utalva Joseph Abel Magyarország diadala című 1810-es, a bécsi Albertinában őrzött, s a kiállításon az első művek között bemutatott lavírozott rajzára. Ha a kritikus a kép mellett szereplő feliratot elolvasta – és nem félreolvasta – volna, esetleg megtudhatta volna, hogy vulgáris leírásának tárgya egy olyan előfüggönyterv, mely nemcsak hogy megvalósult, hanem 1812 és 1836 között mindenki számára látható volt, aki a Pesti Városi Színházat látogatta. Kiderülhetett volna az is, hogy az igényesen „pucér pasas”-ként aposztrofált személy nem más, mint Magyarország géniusza, s az allegorikus jelenet Magyarország diadalmenetét ábrázolja Minerva templomába. Vagyis Abel műve annak a civilizatorikus programnak az összefoglalása, mely átível az évszázadon, s amelynek eredményeként alakult meg az a hazai kulturális intézményrendszer, aminek mi is örökösei vagyunk.

E folyamat jelentőségét az általa „iskolás pedantériájú”-nak nevezett teremfeliratok egyikén is ismertettük, ám ezeket a szerző sajnos egyetlen megvető legyintéssel félresöpörte. Tollán így az izgalmas, nemcsak a közönség, hanem a művészettörténész szakma számára is mindeddig ismeretlen, de annál jelentősebb műből és jelentéséből semmi sem maradt, csupán egy tévedés, miszerint a tervet sosem kivitelezték.

Hasonlóan bánt el Fáy Zichy Mihály Aradi vértanúk albumába készített grafikájával is. „Tüzes szemű menyecske, akit gonosz egyenruhások erőszakolnak meg egy akasztófa közelében” – jegyzi meg szellemeskedve, s tudomást sem véve a kép melletti feliratról, mely világossá teszi: a nőalak nem „menyecske”, hanem Hungária allegorikus figurája, nem megerőszakolják, hanem egy hóhér kötözi meg, s egyetlen „egyenruhás” található csupán a képen, egy orosz tiszt, aki Hungária fegyvert tartó kezét leszorítja. Nem apró csúsztatásról van szó, melyet a szerző annak érdekében tett volna, hogy cikke szórakoztatóbbnak tűnjék, hanem Zichy 1848–49 allegóriája című művének téves leírásáról és dilettáns – ráadásul alpári – értelmezéséről.

Meggyűlt a baja Fáy Miklósnak a Barabás Miklós Utazó cigány családjához fűzött magyarázattal is, amelyben szerinte az olvasható, hogy az egyik gyermekalak éppen koldul, noha valójában a malac felé nyújtja ki a kezét, az állatot hívogatva. A felirat általa kifogásolt része így hangzik: „A cigány család ábrázolásakor Barabás egyfelől [...] néprajzi hitelességre törekedett a ruházat és a tárgyak tekintetében, másfelől pedig a kor osztrák életképfestészetének olyan, a közönség érzelmeit megcélzó, tipikus alakjait vette mintául, mint a meghatóan bájos és rongyos koldusgyermek, az ideális szépségű leány vagy a karikatúraszerű öregasszony.”

Különösebb szövegelemzés nélkül is belátható: a mondat nem azt állítja, hogy a képen a gyermek koldul, hanem azt, hogy maga a figura – nem pedig a kéztartása – a biedermeier festészetben népszerű koldusgyermek-ábrázolásokra hasonlít, és azokhoz hasonlóan a néző együttérzésére apellál. Az, hogy a szigorú kompozíciós rend nélkül összefűzött típusfigurák együttese nevezhető-e jelenetnek, már inkább a szubjektív műértelmezés területére tartozik. Arra azonban szeretnénk felhívni a figyelmet, hogy a népi életképek tárgyi részletei többnyire nem véletlenszerűek, hanem a kortársaknak egyértelműen elárulták egy-egy figuráról, hogy az milyen nemzetiségű, mi a foglalkozása vagy hogy hol él.

Ez az „olvashatóság” a népi életkép műfajának fő követelménye volt, amint az a Barabás képeihez és a körülöttük látható népismereti metszetekhez fűzött magyarázatokból, illetve magából a beszédes tárgyegyüttesből kiderül. Az értelmezői szabadság tehát nem korlátlan. Fáy Miklós, aki ellentmondást nem tűrően azt állítja, hogy az ideális szépségű leány „pont nem cigánynak látszik, hanem a rongyosok között népviseletet hordó menyecskének”, nem köteles ismerni a Barabás művéről rendelkezésre álló kortárs szövegeket – köztük Petőfi Sándor Vándorélet című versét –, amelyek mindegyike csupa cigány szereplőről beszél. Azt azonban legalább jóindulatúan feltételezhetné, hogy a kurátorok – vele ellentétben – nem csupán egy „látszik”-ra alapozták a feliratban röviden kifejtett képértelmezést. A nőalak cigány voltát egyébként valóban nem bizonyítottuk külön, hiszen nem gondoltuk, hogy ez bizonyításra szorul.

Most azonban álljon itt az a leírás, amelyet a festmény egyik legfigyelmesebb „olvasója”, Nagy Ignác adott a figuráról 1844-ben, amikor A koldusbíró című novellájában a városba érkező cigány családot Barabás festményére hagyatkozva jellemezte: „Mellette csinos fiatal cigányasszony lépeget, kopott prémű oláh-mentéjén cinből készült nagy ezüstgombok s nyakán felfűzött dantesek fénylenek, kezeiben tejsodrókat, fakanalakat, orsókat és nyúlspékelőket tart, míg a karjáról függő kákás szatyorbul kákák közül emelkedő káposztafej biztatja édes mosolyával az éhes purdékat. Feje oláhosan nagy kendő foszlányaival van körültakarva, hátán pedig rostakérget szemlélhetni.”

A következő termekben a kritikus még felületesen sem olvasta el a képfeliratokat, és úgy tűnik, a képeket is csak futólag nézte meg. Ezért írásának ebben a részében az alaptalan, de legalább „kreatív” értelmezések helyett is már csak értetlenkedő fanyalgással találkozunk. A művekhez fűzött részletes magyarázatokból vagy a teremben látható összes művet együttesen szemlélve megtudhatta volna például, hogy miért került a középkori ifjú a bujdosó Thököly mellé – nem egyszerűen azért, mert „hasonló pózban görnyed”.

A kiállításnak ez a szekciója azt mutatja be több példa – így a Fáy által nem említett könyvillusztrációk – segítségével, hogy A bujdosó álma, egy nemzeti témát feldolgozó, „komoly” történeti festmény megalkotásakor Madarász Viktor nemzetközi, populáris, a könnyű műfajokhoz sorolt képi mintákra alapozott. A kortárs befogadók számára ezek a „popkulturális” utalások tették fogyaszthatóvá, izgalmassá, ugyanakkor furcsává, besorolhatatlanná a képet. A pontosság kedvéért jegyezzük meg, hogy a középkori ifjú testtartása nem Thökölyéhez hasonlít, mint ahogyan azt Fáy Miklós állítja, hanem az őt kísérő öreg katonáéhoz.

A kiállítás egyik fő témája a nemzettel kapcsolatos képi sztereotípiák születése és fejlődése a 19. században. Fáy Miklóson kívül talán csak keveseket lep meg, hogy ezért hasonló motívumokat – például könyökölő alakokat – ábrázoló képek kerültek egymás mellé. A Búsuló juhászhoz tartozó feliratból és a terem egészével való összefüggéséből is a figyelmes néző számára kiderül, hogy a szobor ezúttal nemcsak mint vitathatatlan remekmű van jelen, hanem mint a nemzeti önkép egyik jellemző vizuális elemének nagy hatású képviselője és továbbörökítője. Ezért van ott ő is a könyöklők között, amit Fáy Miklós mintha rosszallana, bár ebben nem vagyunk biztosak, mert a cikk egyes megállapításai közötti összefüggés ezen a ponton különösen homályossá válik.

„Ennyi tévedés egyetlen kép kapcsán legalábbis bizalmatlanságot szül” – írja Fáy Miklós a Barabás-képet (félre)értelmezve. Ennyi tévedés egyetlen nyúlfarknyi kritikában legalábbis bizalmatlanságot szül – mondhatnánk mi. S felmerül a kérdés: megnézte egyáltalán a kritikus a kiállítást? (Több mint gyanús például, hogy „Mária Teréziáért életet és vért adók”-ról beszél, noha a Vitam et sanguinem jelenete egyáltalán nem szerepel a kiállításon…) Megszemlélte a műtárgyakat, végigolvasta a szövegeket, elgondolkodott a témán? Ha erre nem veszi a fáradságot, akkor valószínűleg minden kiállítás esetlegesnek és rendetlennek tűnik.

Erre nem mentség az a – borítékolható – válasz, hogy Fáy nem szakmai szempontból, hanem a laikus látogató szemszögéből írta meg kritikáját; még ha eltekintünk is attól, hogy egy művészeti folyóirat kritikusától talán mégis el lehetne várni egy minimális szintű szakmaiságot. A nem szakmabeli látogató ugyanis – Fáyval ellentétben – nyilván azért jön a múzeumba, hogy megnézze a kiállítást, hiszen különben mással töltené a szabadidejét. Egy megalapozott és hiteles kritika segíthet eldönteni, hogy érdemes-e ellátogatnia egy adott tárlatra, de egy olyan kritikus véleménye, aki nemhogy a termek szövegeit, de még címeiket sem képes befogadni, nemigen nyújthat ehhez fogódzót. Fáy tanácstalan olvasóinak ezért csak azt tudjuk javasolni, hogy tekintsék meg a kiállítást, és alkossanak róla önállóan véleményt.

A kiállítás kurátorai: Király Erzsébet, Róka Enikő, Veszprémi Nóra


Topor Tünde főszerkesztő válasza

Csak két dologra szeretnék kitérni a cikkünket pontosító írás kapcsán. Ha a három kurátor a kritika olvasásakor az ott leírtak alapján azt a következtetést vonta le, hogy szerzőnk esetleg nem is látta a kiállítást, akkor nem veszik figyelembe azt a lehetőséget, hogy látta (sőt ő maga választotta ezt témaként, gondolom, a sokat ígérő cím miatt: Nemzet és művészet, kép és önkép), csak esetleg elunta néhol, pontosan a körülményeskedő kísérőszövegek és a rendezői szándék kibogozhatatlansága miatt. Én a cikkét legalábbis így értelmeztem.

Amikor az esetleges félreolvasásokat és a kibogozási szándék hiányát vetik a szemére, az azért különös, mert a kiállítás nyitásától a cikk megjelenéséig eltelt időben még nem készült el a kiállítás katalógusa (február elején jelent meg). Így mindenki, köztük szerzőnk is csak az emlékeire hagyatkozhatott – azok meg ilyenek voltak. Ez persze mindegy is, hiszen rendszeres olvasóink számára már egyértelművé válhatott, Fáy Miklóstól pont hogy nem a szakmai szempontokat várjuk.

De mi is csak azt tudjuk javasolni mindenkinek, döntsék el maguk, kinek adnak igazat, nézzék meg a kiállítást, és foglaljanak állást a Barabás-kép ügyében is – jelenet vagy nem jelenet. Látogatóbarát a rendezés vagy nem látogatóbarát. A Pásztorlányka vállait illetően viszont ezután, azt remélem, Fáy Miklósnak már sohasem lehet igaza – gondos kezek mindennap, nyitás előtt letollseprőzik róla a port.


A XIX. Nemzet és művészet. Kép és önkép című kiállítás 2011. április 3-ig látogatható a Magyar Nemzeti Galériában.

Full 001838
Full 001839