Művészet nagybetűvel – Szabó Gyula művészetéről

Böröczfy Virág

Szabó Gyula – hosszabb-rövidebb szünetektől eltekintve – gyakorlatilag egész életét a művészeti központoktól távol, Losoncon töltötte, mégis inkább magányos, mintsem provinciális művésznek nevezhető. Ez a sajátos magány egyrészt a város státuszából adódott: a történelem folyamán hol Szlovákiához, hol Magyarországhoz tartozott, másrészt művészi társtalanságként is érthető. ő ugyanis a viszonylag zárt, kisvárosi miliőben jellemzően a plein air festészeti hagyományokat követő, illetve a módosabb megrendelői igényeket kiszolgáló mesterkélt „naturalisztikus” művészettel szemben a modern európai irányzatokkal lépést tartó, azokat – részben utazások, részben a különböző művészeti folyóiratok, kiadványok által folyamatos önműveléssel képezve magát – figyelemmel kísérő, hozzájuk sok szállal kötődő, de teljes egészében egyik irányzatba sem illeszthető, egyéni festészetet hozott létre, amely ugyan nem mondható egységesnek: szenvedélyessége nem tette lehetővé, hogy hosszabban időzzön egy-egy festői problémán, mindig tovább kellett lépnie mondanivalója újabb kifejezési lehetőségei után kutatva.

Igen korán, már a negyedik polgári elvégzése után megfigyelhető Szabó komoly festői érdeklődése: beállt édesapja címfestő és mázoló műhelyébe tanoncnak, művészi tanácsért pedig a korabeli losonci mesterekhez, Gyurkovics Ferenchez és Gerő Gusztávhoz fordult. A fiatal festő azonban igen hamar túllépett nagybányai szellemiségű mesterein, méghozzá a nagybányai második generációs újítók, a neósok nyomdokain. Ebből a korszakából azonban szinte semmi sem maradt, ugyanis 1935 tavaszán, egy kétségbeesett állapotában munkái nagy részét elégette. Felépülése után készült műveit már az elődök tanulmányozása és ihletése nyomán a különböző festésmódok kipróbálása, sajátos „lefordítása” jellemzi.
 

Szabó Gyula: Önarckép, 1942

1937-ben Pozsonyban állított ki, aminek elismerésként Párizsba utazhatott. Itt elsősorban a posztimpresszionisták, Van Gogh, Cézanne, Gauguin és Rousseau festészete tett rá mély benyomást. A párizsi út után azonban ismét kétségek kezdték gyötörni: a rengeteg külső inger megzavarta az addigi belső fejlődést: „rettegek, hogy nem fogom tudni elmondani őket külső és belső szörnyűnek látott helyzetemben.” [2]

A következő évben Losoncot Magyarországhoz csatolták, így a budapesti Képzőművészeti Akadémia akkori rektorához, Rudnay Gyulához fordult segítségért. ő azonban Aba-Novák Vilmos akadémiai tanárral együtt udvariasan elutasította. Az elutasítás pontos oka indoklás hiányában nem ismeretes, csak találgatni tudunk: talán megzavarta őket Szabó már ekkoriban tapasztalható „sokfélesége”. Az elutasítás azonban nem vette el munkakedvét, küldetésének teljes tudatában kereste a mondanivalójához illő formákat. Életművét nehéz korszakokra osztani, fejlődési szakaszokra tagolni, ugyanis sokszor visszatért egy-egy problémához, régebbi kifejezési módhoz. Mindezekkel együtt is mind a témák – tájkép, csendélet, portré, azon belül is a kedvelt önarckép –, mind az expresszív, pasztózus kidolgozásmód azt mutatja, hogy Szabó legközvetlenebb művészi elődjének Van Goghot tartotta, aki megfogalmazása szerint „elfestette előlem a motívumokat”. Azokon a képein azonban, melyeken tisztán a lélek mélységei, szimbólumok, fétisek tűnnek fel, a kidolgozásmód nem Van Goghot, hanem Csontváry látomásos realizmusát idézi (Falu cédrussal I–II.). Egyik képtípusnál sem egyszerű „átvételekről”, sokkal inkább művészi attitűdről, a saját korában és társadalmában magányba vonuló, az emberi lét egyetemes kérdéseit feszegető kívülállásról van szó.

A II. világháború kitörésekor Szabó Gyula művészi pályafutása is fordulatot vett: 1942–44-ig az Ipolyságban dolgozott tervezőként a Mese-játékgyárban. Képei ebben az időszakban a posztexpresszionista festészettel – néhol azon belül Szőnyi és köre újklasszicista képeivel – mutatnak rokonságot. Szabó Gyula a világproblémákat sajátjaként számon tartó, hihetetlen szenvedéllyel átélő lelkivilágához egy, a Gresham szellemiségénél expresszívebb formanyelv társul, amely ugyanakkor a szegények iránti nagyfokú szolidalitással keveredik, ilyen módon törekvései elsősorban Derkovits művészetével vonhatók párhuzamba. Művészi attitűdjét pedig az erős elhivatottság érzése rokonítja vele. Elkötelezett művész ő is, elkötelezettsége azonban inkább a Csontváry-féle messianisztikus elhivatottság, mint egy társadalmi osztály képviselőjéé. Szabónál ez az elhivatottság biblikus témájú képeiben ölt leginkább testet, ahol is a bibliai jelenetek a művész saját korában, de ikonográfiájukhoz hűen jelennek meg (Hegyibeszéd a Garam partján). Művészi elveit a legmarkánsabban 1948-as Nyílt levelében fogalmazta meg: „A modern művészet nem formabontó, de formaépítő. Nem a már fölfedezett formákat zúzza szét, de új formaterületeket fedez föl a lélek bolygó Kolumbuszaként. S ahogy egyetlen fölfedező sem a már birtokba vett területek megsemmisítésére tör, hanem a meglevőt akarja újjal gyarapítani: ugyanúgy a modern művész sem az elődök forma-, szín- és gondolatkincsét, mondjuk a klasszikát és az impresszionizmust, vagy egyes Mont Blanc-nagyságok hegyeit, csúcsait döngeti romboló szándékkal, hanem ezeknek kikötős partjairól új vizekre indul a gálya. A már ismert területek tapasztalataival, iránytűivel fölszerelve. Új és új bolyongásra, új és új célok elérésére.” [2]

 


A MissionArt Galéria – folytatva a tavasszal megkezdett kiállítássorozatát – szeptember 15-én, a Falk Art Fórum keretein belül nyitja meg a Magyarországon festőként szinte ismeretlen, Losoncon élt Szabó Gyula (1907–1972) 1940-es, 50-es években készült műveit bemutató tárlatát.
A majd’ egy hónapig tartó kiállítás főleg a háború előtti és a háború utáni évek terméséből válogat. Ha csak jelzésszerűen is, de láttatja, hogy ez a rövid tíz év milyen intenzív munkával telt el, hogy a sorsfordító, tragikus évek sem vették el a művész alkotókedvét, sőt az alkotás maga segített átélni, átvészelni a nehéz időket. A harmincas évek végére, részben a párizsi élmények hatására valamelyest megállapodott „kereső” festészete, kialakult szinte kézírásszerűen egyéni, jól felismerhető festésmódja.
A kiállításon mutatjuk be az alig két hónapja, a művész születésének századik évfordulójára megjelent nagyszabású monográfiát, melyet Kubička Klára szerkesztett és a dunaszerdahelyi NAP kiadó jelentetett meg. A monográfia első ízben igyekszik körüljárni e hatalmas életművet, számos tanulmányon át rávilágítani a művészi hagyaték eddig ismeretlen és feltáratlan részeire, hogy az eddiginél teljesebb rálátásunk legyen Szabó Gyula művészetére.

Szabó Gyula (1907–1972) festményei. 1940-es, 50-es évek. MissionArt Galéria, Budapest, Falk Miksa u. 30. 2007. szeptember 15. – október 15.

 

[1] Szabó Gyula feljegyzése, 1938. I. 17.
[2] Szabó Gyula: Nyílt levél. In: Szabó Gyula- breviárium. Szerk. Szabó Kinga. Madách-Posonium, Pozsony, 2001.

2007/4. 94-95.o.