Egy-két évtizede már tart az őrült impresszionista-láz. A kilencvenes évek milliomos japán műgyűjtői és a múzeumok előtt kígyózó sorok tanúsították a modernizmus francia előfutárainak korábban sosem remélt diadalát. Csak nagy alakú, képes impresszionizmus-albumból már könyvtárakat lehet megtölteni, a napfényes plein air látványfestészet pedig nem kedvez a végtelenségig gombolyítható teoretikus eszmefuttatásoknak – adódik hát a kérdés: maradt még valami az impresszionizmusban?

A téma elhivatott kutatói a társadalomtörténeti összefüggésekre (lásd például: Adél Thüroff: A táncoló kutya. Impresszionista festőnők. In: Artmagazin 2008/2. 48–55. o.) és a technikai apróságokra helyezik ma a hangsúlyt. Ez utóbbiban jeleskedik a Palazzo Strozzi Fényfestés című kiállítása, ami az impresszionisták rejtett technikáiról rántja le a leplet. Mert bármilyen meglepő, a műhelytitkok még javarészt ismeretlenek a köznapi múzeumlátogató, de még a szakemberek előtt is.

A kutatókat egy neves kölni impresszionista gyűjtemény, a Wallraf-Richartz-Museum & Foundation Corboud engedte be a falai közé. Szükség is volt odaadó házigazdára, mert a szakértők ízekre szedték a képeket, tekintetüket semmi se kerülte el, legyen az egy olajba ragadt nyárfarügy, egy pecsétnyom a vászon hátoldalán az angol Winsor & Newton művészellátó cégtől vagy a kép alsó peremén megmaradt le nem festett csík, ahol a Bourgeois Ainé-féle állvány rögzítette a készülő műalkotást.

Mert a fanatikusok számára nem lényegtelen, hogy a tubusos olajfestéket – ami a mozgalom létalapja volt – 1841-ben találta fel egy amerikai művész, bizonyos John Goffe Rand, vagy hogy a Van Gogh által is megfestett rosszarcú Pére Tanguy látta el az egész impresszionista társaságot művészkellékekkel, ha nem is jó minőségben, de legalább a piaci árnál 10 százalékkal olcsóbban. (Csak a kényes Paul Signac rendelte a festéket Amszterdamból.) Vagy említhetnénk Monet híres kijelentését, miszerint nem kell neki műterem, hiszen ott van a természet.

Igazság szerint az impresszionistáknak is volt hol dolgozniuk, még ha előszeretettel festettek a szabad ég alatt, a téli tájképek esetében görcsösre fagyott kézzel – ahogy azt a hidegtől lebénult arcú Sisley megírta. Monet egyszer egész festőkészletét odahagyva menekült el a közelgő dagály elől az etretat-i szikláknál, nem véletlen, hogy utolsó harminc évét a Giverny-kert békés környezetében töltötte el, ahol a plein air nem járt kellemetlen áldozatokkal. (A Bourgeois Ainé cég mellesleg már a 19. század végén kifejlesztette – és röplapokon népszerűsítette – a szabad ég alatt való festéshez ideális, bőrönddé összecsukható állvány-szék-paletta kombinációit.)

Ezekhez képest az alárajzolások infrakamerás vizsgálata és a hamis képek elemzése már szóra sem érdemes rutineljárás. A kiállítást részletes katalógus kíséri, aminél jobbról nem is álmodozhatnak a profi műtárgyhamisítók...

Palazzo Strozzi, Firenze
2008. július 11. – 2008. szeptember 28.