Tradíció és innováció, tradíció és innováció, ez kattogott az agyamban, miközben a herendi vasútállomásról a Manufaktúra épületéhez gyalogoltam egy végeláthatatlannak tűnő úton. A hagyomány és stílusteremtő termékfejlesztés az idei év egyik jelmondata, amit a Herendi Porcelánmanufaktúra magazinjában, a Herend Heraldban olvastam még a vonaton. Szinte elképzelhetetlennek tűnt, hogy ebben a falusias hangulatú kisvárosban üzemel a világ legnagyobb porcelánmanufaktúrája, ahol a megrendelők a 16 000 különböző fehér formát a 4000-es mintakészlettel megszorozva, úgy 64 millió különböző herendi porcelántárgyból válogathatnak, melyek mindegyike kézműves termék. Az impozáns számok ellenére a Manufaktúra és a hozzá kapcsolódó, az ezredfordulón kiépített látogatóközpont (amely aligha meglepő módon a Porcelánium nevet viseli) olyan, mint egy városállam. A központi terecskét az Andrássy úti üzlet kirakatából is ismerős, életnagyságú, színesre festett herendi oroszlánszobor őrzi. A tér egyik oldalán az 1826-ban Stingl Vince pápai kártyafestő alapította kőedényüzem egykori klasszicista épülete (ma Porcelánmúzeum) és maga a Manufaktúra, másik oldalról a vörös téglás, égetőkemence formájú Minimanufaktúra, étterem és kávéház, herendi márkabolt fogja közre. Több herendi porcelán van a terecskét körülvevő épületekben, mint egy átlagos kisváros összes házában együttvéve. Az Apicius étterem minden asztalánál más és más mintájú étkészlettel terítenek meg, a kávézóban halomban állnak az odahaza kizárólag ünnepnapokra tartogatott Rothschild-mintás madaras csészék, még a presszógépet is Viktória-mintás porcelánhéj borítja. Itt minden a kaolin-földpát-kvarc titkos arányú elegye körül forog. A Manufaktúra erődszerű homlokzatával zárt világ: a „legfehérebb porcelán” titka és a hagyományos motívumok egyik generációról a másikra öröklődnek, jórészt a falakon belül nevelkedik az utánpótlás is. Hogy kézműves technikával miként lehet ilyen irdatlan mennyiségű megrendelést kielégíteni, még elképzelhetetlenebb, amikor látogatóként közvetlen közelről figyelhetem, hogyan festik a tányérra kedvenc madaraimat, látom a kilométernyi spagettivékonyságú anyagból font bonyolult kosárkát, a sokszirmú porcelánrózsát vagy az áttört cukortartón a sok ezer lyukat, amit egyenként bökdös körül egy szemmel láthatóan nagyon türelmes és biztos kezű hölgy. Mindjárt világossá válik, miben rejlik az értéke, és miért annyi, amennyi.

 

Fischer Mór 1842-től „császári, királyi kiváltságos porcelángyára” már 150 éve is inkább a tehetős magyar főúri réteg különleges igényeit szolgálta, illetve miután Viktória királynő az 1851-es londoni világkiállításon megvásárolta az azóta a nevét viselő lepkés-bazsarózsás, tarka étkészletet a windsori kastély számára, az európai arisztokrácia is beállt a megrendelők közé. Ferenc Józsefnek és Sissinek is megvolt a kedvelt mintája (a császár a puritán petrezselyemmintát, Sissi a gödöllői vadászkastélyba rendelt keleties dekort kedvelte), de a többi hagyományos mustra is jórészt egykori megrendelőiről kapta nevét. Köztük kedvencem a Rothschild madaras mintája, melyet egy családi legenda szerint egy elveszített és egy faágon (természetesen sok-sok madár között) fennakadt arany nyaklánc ihletett, vagy az 1857-es Humboldt-dekor, a nagy tekintélyű, szigorú porosz természettudós 88. születésnapjára készített rendkívül nőies, már-már budoárba illő rózsaszín-arany, rózsa-girlandokkal és pufók angyalkákkal ékes minta. Az Esterházy, Batthyány, Héderváry és a többi klasszikus ma is rendelkezésre áll, eredeti vagy korhoz igazított új formájában. Míg a korábbi főúri megrendelők tisztában voltak azzal is, hogy egy-egy bonyolult mintájú, sokszemélyes étkészlet elkészítése évekbe telhet, ma az online megrendelés, futószalagon gyártott tárgyak világában senki sem vár fél évnél többet egy tárgyra, és ez komoly kihívás elé állítja a Manufaktúrát. Igaz ugyan, hogy mindig lesz egy újabb generáció, aki örül a megörökölt családi készleteknek, de új rajongókat megnyerni nehéz dolog, és itt jön képbe a kulcsszó: az innováció. Az idén jubiláló Apponyi-minta megújítása jó példa arra, miként igazítható a jelen szín- és formavilágához a tradicionális minta. Gróf Apponyi Albert államférfi és diplomata kérésére egy úgynevezett indiai virágkosár díszítés középső motívumát kiemelve, annak variációiból alakították ki a máig legkedveltebb herendi étkészlet mintázatát. Először az 1867-es párizsi világkiállítás alkalmával terítettek meg az eredeti zöld változattal az Élysée-palotában Ferenc József tiszteletére rendezett vacsorán, de például a Manufaktúra több száz személyes, kikölcsönözhető, úgynevezett „utazó készlete” is Apponyi-mintás, bár a decens kék sorozatból. Az új türkiz-fekete színkombináció, amely a me- leg, családias hangulatot sugárzó aranyoszöldes vagy aranyos-bíbor, narancs színvilággal szemben az ezüstösen csillogó platinaszegéllyel hűvösen elegáns, légies, kifejezetten modern hatást kelt. A Manufaktúra és az angol királyi család kapcsolatának pedig a Viktória-minta 21. századi variációjának kidolgozása adott új lendületet, melyet Vilmos herceg és Kate Middleton esküvője inspirált. A Royal Garden az eredeti erőteljes színeket romantikus pasztellárnyalatokkal váltotta fel. A halványlila-zöld lepkemintás készletet Magyarországtól kapta nászajándékba a hercegi pár, amiért – egy köszönőlevél tanúsága szerint – nagyon hálásak is voltak.

Az ikonikus vitrintárgyakkal merőben más a helyzet. A több színben és méretben rendelhető Déryné vagy a Pengéjét vizsgáló huszár (Ligeti Miklós és Kisfaludi Strobl két világháború közti tervei) mellett kortárs alkotásként Schrammel Imre nem kevésbé édeskés, ám sokkal tarkább karneváli figurái uralják a terepet a létező összes herendi minta különféle kombinációiban. Finomabb átalakuláson ment keresztül a legkedveltebb herendi dísztárgy, a több mint százéves múltra visszatekintő, pikkelymintás állatsereglet. Már a Kokas álnéven publikáló Jókai is pikkelyes kakast kapott ajándékba barátaitól, Diana hercegnőnek szép kollekciója volt belőlük, még Arnold Schwarzenegger is rajong értük: egy gyönyörű párduc büszke gazdája. A mai japán gyűjtők viszont a baglyokért vannak megőrülve, kizárólag exkluzív klubjuk tagjai jutnak hozzá az évről évre külön számukra tervezett bagolysorozat újabb eleméhez. Természetesen a mezei vásárló is kaphat baglyot, nyulat, macskát, sőt ölelkező tevéket és a nyakukból szívet formáló flamingókat, ha abban leli örömét. Érdekes módon a leginkább kortárs szem- léletű herendi alkotás, a Moholy-Nagy-ösztöndíjas Kaintz Regina ékszerkollekciója is az állatvilágból merít inspirációt, mégis merőben más a végkifejlet. Függői és fülbevalói alapformájaként a pajzsszerű bogárpáncél stilizált formáját alkalmazza. A Manufaktúra által meghirdetett ösztöndíjak igyekeznek is bevonni a most végzős, fiatal iparművész-generációt a termékfejlesztésbe, ahogy azt már a nyolcvanas évek közepén indított Herend Stúdió is tette anno. Több külsős iparművész, szobrász (akkortájt például Babos Pálma, Melocco Miklós) dolgozott a hagyományos herenditől eltérő, modernebb hangvételű porcelántárgyak tervezésén. Bár manapság évente körülbelül 3-400 új herendivel bővül a választék, amit évről évre Frankfurtban vonultatnak fel a szakmai közönség előtt, összességében mégis inkább a tradíción, a hagyományos formák és klasszikus minták garantálta értéken van a hangsúly. Tradíció és innováció: hol ide, hol oda billen a mérleg nyelve, mert mindezek ellenére Herend mindig előáll valami meglepővel. Pár éve indult művészváza-sorozatuk, melyben híres (többek közt Csontváry) festményeknek adják meg a hiányzó(?) harmadik dimenziót. Elkészítették a Szent Korona tökéletes porcelánmásolatát (hazavihető méretben is) vagy a tudományos érdeklődésűek számára az utóbbi évek legszimpatikusabb magyar találmányát: a levélnehezékként is használható Gömböcöt. Az idei év slágere a Da Vinci-kódból legendás tárggyá vált Cryptex, a kézzel festett porcelántokokból és nemesfém zárakból szerkesztett luxustárgy. A hasonló bravúrdarabokkal az új kihívásokat kereső cég a legkülönösebb határátlépést mégis a falakon kívül hajtotta végre. Sosem hittem volna, hogy létezik herendi porcelánból készült monumentális méretű köztéri szobor, merthogy a porcelánról azt gondoljuk, sérülékeny, semeddig sem bírná az időjárás vagy a vandalizmus okozta megpróbáltatásokat. A veszprémi sportcsarnok melletti körforgalomban mégis egy négy méternél magasabb, közel egy tonna súlyú, hófehér stilizált porcelánfát kerülgetnek az autósok már évek óta. Nincs rajta törés, repedés, graffiti – néha lemossák és kicserélik benne az égőket. A porcelán örök?