Polonia Expressz

Avagy varsói, gyors, műkereskedelmi körkép

Székely Miklós

A lengyel történelem folyamán Varsó jelentős művészeti központtá vált az 1920-1930-as években. Ebben a pezsgő művészeti közegben jöttek létre többek között X. Dunikowski, W. Stazewski, W. Strzeminski és M. Szczuka fontos avantgárd művei. A kommunizmus évtizedei után Varsóban az 1989-es fordulat után lendült fel jelentős mértékben a műkereskedelem, az újraszerveződő művészeti közélet első nyilvános fórumai a kortárs magángalériák voltak. A kortárs lengyel művészeti életnek nyilvánosságot biztosító közel száznegyven művészeti galéria harmada az óvárosban és a közelében található, de számos új intézmény született a külső kerületekben, a város barna zónájában.
 

A művészeti piac, a galériák és az aukciós házak Varsón kívül Krakkóban és Poznanban is igen aktívak, de míg a fővárosban főleg külföldi gyűjtők igényeire támaszkodnak, a nagyobb vidéki galériák a fiatal lengyel gyűjtőréteg ízlését elégítik ki. Nem újkeletű az a tendencia, hogy a lengyel művészek főleg Nyugat-Európa országaiban és a tengeren túl adnak el sikeresen. Ez az évtizedek óta tartó folyamat vezetett el a mai helyzethez, ahhoz, hogy a legjelentősebb 20. századi lengyel művészeti gyűjtemények még napjainkban is döntően külföldön, főleg Németországban, Ausztriában és Svédországban találhatók. Az egyik legpatinásabb lengyel művészeti gyűjtemény a genfi Arenberg-kollekció, amelyet a 20. század első évtizedeiben főleg lengyel művészek részére Genfben szervezett művészeti eseményeken részt vett alkotók munkáival alapoztak meg. Napjainkban a lengyel műgyűjtők főleg az 1960-1970-es évek lengyel mestereire koncentrálnak, a gyűjteményeket csak a legritkább esetben állítják ki nyilvánosan. A lengyel közönség körében egyre népszerűbb befektetési formává válik a műgyűjtés, a piac szereplői az 1990-es évek elején tapasztalható boom megismétlődésére számítanak. Nem ok nélkül. Az eladásokból egyre több művész tud megélni, ez pediga tőkeerős, művelt vásárló réteg fokozatos kialakulásának köszönhető. A komoly hagyományokkal nem rendelkező új vásárlóréteg, más országokhoz hasonlóan, Lengyelországban is főleg a galériák által (be)szabályozott trendekbe illeszkedő művészek alkotásait vásárolják. A lengyel helyzetet jól ismerő Mirostawa Arens szerint a művészeti piac a rendszerváltást követő fellendülés utáni stagnálásból az utóbbi négy évben lassú, de folyamatos fejlődésnek indult. Ez a tendencia talán képes lesz hosszú távon megfordítani a műalkotások külföldre áramlásának folyamatát. Ezt erősítheti a lengyel alkotások otthon maradásának kedvező törvényi szabályozás is: a lengyel alkotók műveinek az országból történő kivitelét 25 százalékos adó sújtja.
 
A legjelentősebb kortárs varsói művészeti központok közül egy modern művészeti központ, egy évtizedes múlttal rendelkező galéria és egy aukciós ház bemutatására szorítkozunk. A Visztula jobb partján, a Prága nevű régi ipari övezetben egy régi édességgyár épületében alapított Fabryka Trzciny Művészeti Központ ipari csarnokai otthont adnak kiállításoknak, koncerteknek és konferenciáknak is. A főállásban zeneszerző, tévé-producer és műgyűjtő Wojciech Trzcinski által alapított központ jótékonyan hatott környezetére, a közeli utcák elhagyott ipari épületeiben számtalan klub, szórakozóhely és galéria nyílt az elmúlt években.
 
Varsó történelmi központjában van a város legrégebbi művészeti galériája. Az állami alapítású Zapiecek Galéria 1972-ben nyitotta meg kapuit, 1991 óta a régi igazgató, Mirostawa Arens és fia vezetésével működik. Gyakorlatilag ebben a galériában született meg Arens asszony tevékenységének köszönhetően a modern lengyel művészeti piac, s a tulajdonos napjainkra a lengyelországi művészvilág egyik legfontosabb alakjává vált. A Zapiecek Galériában három évtized alatt több mint négyszáz egyéni és csoportos kiállítást rendeztek, a harmincadik évforduló tiszteletére kiadott katalógusban megjelent hatvanoldalas bibliográfia jól illusztrálja eredményes működésüket. A galéria megalakulása óta a legjelentősebb modern és kortárs lengyel művészek alkotásait állítja ki.
 
Varsó legjelentősebb aukciós háza, a Rempex, 1989-ben jött létre a szocialista állami műkereskedelmi lánc, a DESA utódjaként. Havonta négy aukciót szerveznek: egyet a festményekre, iparművészeti tárgyakra és bútorokra koncentráló régi művészettel, egyet a kortárs művészeti alkotások számára, két csoportos aukciójukon pedig váltakozva szerepelnek szőnyegek, bútorok és más iparművészeti tárgyak. A legfelkapottabb műalkotások három fő csoportba oszthatók: a 19. századi lengyel akadémikus festészet, az 1920-1930-as évek, vagyis az Ecole de Paris alkotóinak művei, és az 1915-1960-as évek absztrakt művészete. A lengyel identitás és az ország történelmének összefüggéseit jól jellemzi az a helyzet, hogy a valaha Lengyelországhoz tartozott és később a Szovjetunióhoz csatolt területeken élt és alkotott lengyel művészek (például Henryk Szimiraczky, Román Sielsky) alkotásait az oroszok saját kultúrájukhoz tartozónak vallják és ezért előszeretettel vásárolják.
 
A kortárs művészet és a műkereskedelem viszonyát vizsgálva fontos kiemelni a művészeti oktatás helyzetét. A felsőfokú művészeti oktatás szempontjából Lengyelország jóval differenciáltabb képet mutat a régió többi országnál, a művészképzés több jelentős központban, az ország területén elszórva működik, változatosabb lehetőséget kínálva a művésznövendékek számára. A művészképzés terén az akadémiák közül Lódz a grafika, Krakkó a festészet, Katowice a művészeti technikák oktatása, míg Varsó a szobrászat és a restaurátorképzés terén emelkedik ki. Ha a jelenlegi ütemben folytatódik a tehetséges művészek érdekeit szem előtt tartó, jól szervezett művészképzés színvonalának emelkedése és bekövetkezik a várva várt műkereskedelmi boom, a közeljövőben a kortárs lengyel művészekre magyar társaiknál jóval prosperálóbb jövő várhat.