Legutóbb Faur Zsófi galériájában láthattunk mustrát ebből a hol zavarba ejtő, hol lenyűgöző, zsúfoltan is szellős, mert szellemes életműből.

A magad konok, aprólékos stílusában évtizedek óta rögzíted a magyar félmúlt minden kétesebb fordulóját, mögötte az emberi mocsok és csúfság világtörténetével, de a növényi-állati létezés színpompás formagazdagsága is rabul ejt. Melyik volt az az év, amelyben eldöntötted: „Igen, én a festészetnek és a festészetből fogok élni.”
1963 volt ez az év, a főiskolai végzésem, majd európai körutazásom éve. Simon Balázzsal, Móricz Zsigmond unokájával utaztam be s dolgoztam végig Európát. (Ő Fónyi növendéke volt, később emigrált, én Hincz Gyuláé Gyémánttal, Nádlerrel, Deimmel, Konkollyal, Altorjai Sándorral egyetemben.) Éjszaka általában mosogattunk, nappal pedig ajtót-bútort festettünk be virágmotívumokkal kinti magyaroknak, no meg ott eléggé szokatlan monotípiákat készítettünk eladásra. Rájöttünk: ebből bizony meg lehet élni.

Vagyis külföldön ért a megvilágosodás, de ebből mi következhetett a hazai festőéletedre nézve?
Nemcsak financiális sikereink voltak, melyek egy öreg Volkswagen megvásárlását is lehetővé tették, hanem portyánk vége felé, Olaszországban a legfontosabb tradíciókban is megmerítkezhettünk (Giotto és Piero della Francesca tette rám a legnagyobb hatást, akiknek a műveiből sokat vetített Végvári Lajos a főiskolán, de csak fekete-fehérben), no meg elcsíphettük a Velencei Biennálén Rauschenberg tárlatát, az amerikai pop-art első európai bemutatkozását. A szedett-vedett, mondén tárgyak bátor megfestését tőle tanultam.

Azt hiszem, sok magyar kollégádra hatott ez a tárlat: Gyémántra, Laknerre, Konkolyra, Jovánovicsra bizonyosan. Tudtad tehát, hogy mit kell itthon festened, de mit értek a képeid az itthoni környezetben?
Döcögősen indult az itthoni festőpályám; a Képcsarnokhoz beadott képeim helyébe Fenyő A. Endre inkább gusztusos csendéleteket kért. Nem rendített meg a kudarc, akkor még eltartottak a szüleim, szitáztam, nemzetközi vásárok kellékeit kiviteleztem, mint annyian mások. Egy erdélyi utazásnak köszönhettem az ötletet, hogy falapokra festett Krisztusokkal, Madonnákkal, ikonmásolatokkal kis időre betörjek az ajándéktárgyak exportpiacára – 2-3000 forintot is fizettek egy-egy ilyen művemért. Teljes önbizalommal vezettem tehát az anyakönyvvezető elé feleségemet 1966-ban, nem sejtve, hogy utána még vagy tíz évig ő tart el engem mint profi ötvöstanár és ékszerész.

Nem köpted magad szemen a sokak által lenézett exporttevékenységed miatt?
Az a csodálatos, hogy egyidejűleg a saját hangomat is sikerült megtalálnom! 1966-os, Mednyánszky-terembeli kiállításomról azóta is ezt mondom: „Galambos ott kezdődött”. Pár képem még el is kelt, köztük a Fehér szarvas is. Tagja lettem az Alapnak és a Fiatal Művészek Stúdiójának. Meg kell mondanom, hogy az Alaphoz tartozó szervezetek önkormányzatisága és mecenatúrája a rendszerváltásig több művészt segített, mint ahányat gátolt.

Ezek adminisztratív sikerek, de hol álltál a hatvanas évek végének művészeti, többé-kevésbé avantgárd kavargásában?
Részt vettem a Zuglói Kör tevékenységében Deimmel, Molnár Sándorral, Konkollyal, Bakkal, rövid ideig Laknerrel is. Hozzáteszem, hogy pénze a művészeti szervezkedésből senkinek sem származott, kivéve Attalait, mert ő textiles volt. Meg kell mondanom, az én kiválásomnak nem a pénztelenség volt az oka, hanem inkább a misztifikáció a társaság körül. A tagok félévente váltogatták a stílusukat, a francia absztrakcióról, tasizmusról először áttértek a hard edge-re, majd a pop-artra, aztán kezdték elölről. Én közben töretlenül a figurativitás felé fejlődtem, maximum Klee absztrakciós szintjét tudtam elfogadni. Nem mondhatnám, hogy teljesen hidegen hagyott volna az absztrakció, de legfeljebb a háttér szintjéig érdekelt. A legfontosabb ritmusokat, színdinamikákat én inkább a figuráimba szőttem bele, és nem engedtem, hogy a némileg absztrakt háttér elöntse, kioltsa a figurákat.

Mondom, nem mi voltunk a legjobb pénzkeresők, hanem az olyan kipróbált öregek, mint Németh József, Mácsai István, Kurucz D. István vagy Pekáry István. Én, a fiatalok közül talán egyetlenként, elismeréssel közeledtem hozzájuk, mert tudtam, tőlük is lehet tanulni. Éppen Pekárynak köszönhetem külföldi befutásomat, ő ugyanis egy torinói kiállításra maga helyett engem ajánlott, évekig küldhettem az ARTEX-en keresztül évi három-három olaszországi kiállításra képet, amelyek zömmel el is keltek. Ha érdekel: egyenként úgy 1500 dollárt hoztak a galériának, aminek én ugyan csak a töredékét, 20-20 000 forintot kaptam, de ez is tízszerese volt az akkori belföldi képcsarnoki árnak. Később, ezen a nyomon elindulva, Svájcban, Németországban, sőt sokkal később Japánban vagy Venezuelában is már „magam helyett” állítottak ki és forgalmaztak.

És az itthoni állami vételek, állami megbízások?
Nem kényeztetett el a magyar állam, persze én sem jártam a miniszteriálisok nyakára. Megbízást sohasem kaptam, viszont mint a szövetség zsűrizni is engedett tagját, engem is meglegyintett egy-két állami vétel, így jutottam be pl. Pécs vagy Miskolc városi képtárába. Érdekes a Sej a mi lobogónkat című nagyméretű festményem sorsa. Miután Szegeden fődíjat nyert, a város nem magának, hanem a helyi KISZ-bizottságnak vásárolta meg a felcsillagozott-fellobogózott Patyomkin-házfalak között vonuló, még 1980-ban festett, bornírtan hideglelős hadseregemet. (Amikor Keserü Kati az 1994-es Pop Art-kiállításához bekérte, utánamentem a képnek, de kiderült, hogy a KISZ megszűnésének heteiben nyomtalanul eltűnt; bevallom, újrafestettem, annyira szerettem.)

Emlékezetes a Restaurátorok (1982) vagy a Vörös tér című képed is (1988) – gyilkos szatíra lövell ki a hatalmas, fellétrázott-felállványozott Marx-fejen ügyködő, vésős-kalapácsos melósok vagy a pöffeszkedő Vörös téren szégyenszemre leszálló kicsiny, nyugatnémet sportrepülőgép ábrázolásából. Minduntalan megjelennek történelmi tárgyú képeiden a cirkuszi, vásári, céllövöldés vagy bábszínházi környezetek. Te a politikát nemcsak a hiúság vásáraként fested meg, hanem a vezérimádat, a gyilkos pribék-késztetések, a csontig hatoló gonoszság és rosszindulat terepeként. A Bányaöltöző című vásznadon (1981) – egy keletnémet utazásod adta a témát, ha jól tudom – a mennyezetig fregoli-módszerrel felhúzott utcai és munkaruhák sokasága egyszerre közvetíti a szocializmus tompa tömegességét, illetve testi-lelki nyomorát – anélkül, hogy egyetlen emberfigura is megjelenne rajta. Ki hát Galambos Tamás? Mi is a te legsajátabb stílusod?
Wehner Tibor szerint Berki Viola, Gross Arnold, Román György, Gyulai Líviusz és Szabó Vladimír világlátása analóg az enyémmel.

Ha szabad, megtoldanám ezt a sort Somogyi Győző hetvenes években készített csepeli szitanyomataival (gondoljunk csak légkalapácsos Kőműves Kelemenjére), melyekről csakúgy sütött a proletariátus elvadult, szűkagyú reményvesztettsége. És persze Ősi László lovagkori életképeinek brutális világa is idevág. Ahogy Anna Margit idétlen bábujai, bohócai is.
Lehetséges, sőt valószínű – végül is egy társadalmi levegőt szívtunk. Festészetileg azonban – örvendezve a rokon törekvéseken – engem mindig is csak az a, szimplának is mondható technikai elv vezérelt, hogy a képen mindent, minden négyzetmillimétert be kell festeni! Jöhetett akármilyen trend, én csakis erre az elvre figyeltem. És arra, hogy minden négyzetmilliméter, miközben tartalmaz információt, ezt az információt világosan, felfoghatóan adja is át! Nevezheted ezt gyermeki vagy népművészeti naivitásnak, de hát a nagy sienai festőelődök felnőtt fejjel, profi létükre is ugyanezeket az elveket követték az oltárképeik alatt sorakozó narratív táblácskáikon, a szentek életének ismert fordulópontjait közérthetően, szinte szájbarágósan felidézve.

Akkor hát Galambos Tamás, a felnőtt, profi festő feloldódik a rajzolgató gyermekek, az amatőr festők, a plakátkészítők hatalmas tömegében?
Az én világlátási naivitásom először csakugyan ösztönös volt, később azonban már védőburokként használtam. Hogy a mesebeli gyerek módjára én is kimondhassam, büntetlenül mondhassam ki: „Meztelen a király!” A rendszerváltás után is számtalan alkalom kínálkozott erre.

Az epés társadalomkritikát hasonló naivitásba, vagy inkább álnaivitásba göngyölik Harasztÿ István lefegyverző szobrai. Ahogy nála, nálad is megjelenik a technikai kivitelezés megszállott perfekcionizmusa. A „befesteni minden millimétert” elve végeláthatatlan hangyarajokban, színpompás szirom-, toll-  vagy pikkelytömegekben ad hírt magáról, és valóban megszállottság szükséges, és talán anyagi biztonság is, hogy kitarts e fáradságos munkamódszered mellett.
Harmóniában élek magammal akkor is, ha kívül nincs minden rendben. Máig erőt ad, hogy 1988-ban az a Fóth Ernő dobta be a nevemet a Munkácsy-díj jelöltjei közé, akinek a festészetét minden kortársam közül a legnagyobbra értékeltem. Mert nem mindegy, hogy kik ismerik el az embert. A gyűjtők közül például az egyik legkiválóbbnak, Völgyi Miklósnak akadt meg rajtam a szeme. Szerte a világon rangos publikációkban (pl. Márquez Száz év magányának angol címlapján) használták munkáim reprodukcióit. De „élőben” is beválogatták egyik munkámat 1982-ben a párizsi Grand Palais-ben rendezett, Henri Rousseau előtt tisztelgő kiállításra. Igaz, a nyugdíjam úgy, ahogy jön, elmegy a gázszámlámra, de más bevételeim (követői vagy reprodukciós jogdíjak, ritkább képeladások) azért lehetővé teszik, hogy a régi hittel és szenvedéllyel dolgozhassak.