Ezt kell szeretni - Ferdinand Hodler a Szépművészeti Múzeumban

Fáy Miklós

Van az a jó, kényelmes érzés képek között, amikor az ember tudja, hogy nem ez lesz a kedvenc festője. Felszabadít, megóv, pihentet. Nagyvonalúvá tesz. Nem ő a kedvenc festőm, lehet rajta nevetni, amikor a térdeplő kisfiút festi, egyszer-kétszer, ötször, hogy milyen kis szerencsétlen az az ízület, mintha papírból hajtogatták volna a gyerek lábát. Vagy rámutatunk magunkban egy képre, miközben közönyös arccal forgatjuk a fejünket a teremben: na, ez jó. Mitől jó? Hát, azok a kékek (na jó, attól nem), de ahogy azokat a piros foltokat, pipacsfejeket elhelyezi a kopárságban, az mégis valami.

 

Ferdinand Hodler: Az igazság II.

Közben azért van időnk eszesnek lenni. Mert az ember megnézi a legkorábbi Hodler-képeket, és azt mondja: én ugyan meg nem mondtam volna arról, aki ezeket az ügyetlen, merev kis tájat pingálta, hogy még viszi valamire. Aztán palettája kivilágosodik (his palette brightens, mondja az írás a falon a Szépművészetiben), rendben van, de még mindig ott tartunk, hogy mekkora mázli svájcinak születni.

Van egy zürichi ismerősöm, operaénekes, körülbelül annyi hangja van, hogy nálunk szólamvezető lehetne a kórusban, de mivel svájci, és a zürichi operában is kötelező hazafinak lenni, egymás után énekli a főszerepeket. És mivel Zürichben már főszerepeket énekel, egyre-másra hívják a világ nagy színházaiba is, hiszen csak tud valamit, ha az ottani igényeknek megfelel. Ma már ott tartunk, hogy bár alig múlt negyven, emléktábla van a ház falán, ahol néhány évig éldegélt, és fertelmes hangjával riogatta a szomszédokat.

Akkor legyen ez Hodler is. Svájcnak is szüksége volt egy nemzeti festőre, és ha ezt csak nehezen ismerte föl Ferdinand Hodlerban, az csak a svájciak (tejivó, rövidnadrágos nép) természettől adott jó ízlését dicséri. Néztem annyit az Eurythmiát, hogy az legyen a legfőbb bajom vele: ha már megemlítik, hogy az alakok a Dürer-féle evangélistákra emlékeztetnek, akkor rosszul essen, hogy ezt ne próbálja meg valahogy bizonyítani is a kiállító. Ültem eleget az Éjszaka előtt ahhoz, hogy emelt fővel, szembe nézve jelentsem ki: nekem ez a kép semmit nem jelent.

Illetve a „semmit” az talán mégis túlzás, de azt nem, amit jelentenie kellene. Sem félelem, sem reszketés, sem metafizikus borzongás nem jut eszembe, a kép központi alakja számomra a legérdektelenebb, ez a lehetetlen grimaszolás és alkarizom-feszegetés a kísértetesdit játszó halállal vagy kivel olyan, mint a némafilmek hőskora. Olyan erős az elutasítás, hogy az ember megfeledkezik arról is, amit szeret, a bal sarokban fekvő három emberről, akik valahogy mindig kettőnek látszanak, a jobb sarokban heverő patinás-penészes színű reneszánsz aktról, és közöttük arról a gyönyörű csíkról, kékről-zöldről, szikláról, ami pont olyan színű, mint a farral felénk forduló nő bőre.   

Nem szeretem Hodlert. Nem szeretem ezeket az általa választott testeket, ezeket a fehér bőröket, amelyekben nincs sem érzékiség, sem érzékietlenség, sem tiszta szépség, sem annak álcázott bujaság. Rosszul vagyok attól az égnek fésült hajú pre-hitlerjugendtől, aki kifacsartan üldögél A tavaszon, és fázósan áll a hegytetőn, a mindenséget pillantgatva, és közben két kezét oda teszi, ahol nem kellene mellnek lennie. Rosszul vagyok ezektől a nagy jelentőségű tájképektől, az olcsó kompozíciós kerekdedségétől, hogy mindig felfelé penderül a tó partján a föld sarka, és lefelé penderül a felhő bal fölül.

Idegeimre megy ez a táncművészet, spiccelések, szökellések, kecseskedések. Nem bírom ezeket a kékeket Az érzésben, és a kék alatt az első alak (kipuskáztam a katalógusból: Philomene Charles) lófarát, sírni támad kedvem a lebegő angyaloktól, akik mind úgy nehézkednek A kiválasztott körül, mintha hokedlin ácsorognának, csak a ravasz festő nem festette oda a konyhai alkalmatosságot, hadd lebegjenek.

Ferdinand Hodler: A Genfi-tó Chexbres felől, 1905

Megőrülök a címektől. Mindenség, érzékelés, végtelen, lelkek, napszakok, világok. Légy svájci, fess rosszul, adj szimbolikus címeket, és tiéd a világ. Holott, ugye A meztelen igazság is lehetne Nappal, csak nem a hazugság, hanem a sötétség erői menekülnének. Ó, te beteg századforduló, hogy erre gerjedtél, erre a jó kis hóhérszexre, a gacsos lábú Frau Hodlerre, a megfestett szeméremnyílásával, hosszú derekával, ványadt mellkasával, és mögötte az a hat, tagbaszakadt, fejére leplet borító szado-mazo kellékhősre. Habár a lábszárukon az az érthetetlennek tűnő tiziano-vörös, ahogy szépen kivilágosodik, az mégsem rossz.

Furcsa, hogy Ferdinand Hodler legfőbb ellensége a befejezettség. Ez már a korai képeken is látható, illetve az látható, hogy ő maga is utálta a befejezést: átfest, hozzátold, szétvág, újrailleszt. De úgy vág szét, hogy a vágásnyom azért sejthető legyen, úgy told hozzá, hogy megzavarjon, el kelljen képzelni a képet toldás nélkül is, úgy fest át, hogy át is legyen festve meg nem is, hogy látsszanak az erdőben a favágók és mégse legyenek ott, hogy tisztán kivehető legyen a Sebesült ifjú mellett a korábbi képcím, az Irgalmas szamaritánus. Egyszerre két képet nézünk, akármelyik a jobb, mindkettőt ő festette.

Ne felejtsük el, hogy még mindig utáljuk Hodlert. Mégis különös, hogy ami a Szerelem kész változatában lehetetlenül kitekeredett női aktnak tűnik, az A vágy című tanulmányban (még mindig megőrülünk a címektől) egyáltalán nem tűnik erőltetettnek, és a rajzosság helyet a színesség földre húzza a képet, hümmög az ember, mert sárga és rózsaszín foltok, pipacsos sóskatenger közepén igazi nő fekszik. Voltaképpen új felismerésünk nem új, csak ugrottunk egy teremmel, mert közben ott volt A Nappal, megint Frau Hodlerral a főszerepben, bár ezúttal felkunkorodó fehér lepel takarja a takarandót. És mellette, kissé eldugva, de azért ott van két kompozíciós vázlat.

És lehet ellenszenvezni a pucér hölgyekkel, a keresett, de már ismerős mozdulatokkal, lehet vélt nagyvonalúsággal megjegyezni az előtér, a kopott föld, fű és halványkék virágok szépségét. De a vázlatnál nem lehet okoskodni. Tágasabb a kompozíció, az alakok a megrajzolatlanok, ettől tömbszerűbbek és mégis elegánsabbak és könnyebbek, földhöz szögezettségük helyett valami furcsa lebegés, mozgás, körtánc formálódik belőlük, közöttük a tér kilapul, rajta vannak az alakok, nem benne, ettől még jobban szállnak. Baj van, mert ilyet véletlenül nem lehet csinálni. Hodler mégiscsak festő, csak talán van benne egy rajzoló, aki nem hagyja dolgozni.

A baj azonban nem jár egyedül. Látnunk kell Valentine Godé-Darelt.

Valentine Godé-Darel az öregedő Hodler modellje, szerelme, szeretője, gyermekének anyja volt. Semmi okunk nincs, hogy emlékezzünk rá vagy megjegyezzük a nevét, ahogy másik ezer festő másik ezer modelljének ismerjük a testhajlatait, de a nevét nem. Valentine Godé-Dorel nem közönséges modell, az látszik, van egy kettős portré róluk, és egy másik Hodler rajzolta, aki mintha végre nem a nagybetűs szerelemmel találkozott volna. Puha ceruzarajz, keretben keret, két fej, a nő odahajol a férfi halántékához-homlokához, de nem érnek egymáshoz, talán megcsókolja majd a férfi homlokát, csöndes és nyugodt szeretet, bensőségesség, szépek együtt.

Aztán Mme Darel beteg lett, megoperálták, és nem kell hozzá nagy fantázia, hogy az ember elképzelje Hodlert 1914. május 30-án, ott ül a betegszobában, a nő alszik, Hodler ül, aztán előveszi a vázlatfüzetét, és rajzolni kezd. Másnap bemegy meglátogatni, a nő ébren van, Hodler üldögél, mit is mondjon, mit mondhatna, előveszi a vázlatfüzetét és rajzolni kezd. Rajzolja szemből, oldalról, egyre jobban kiugrik az orra, egyre jobban látható oldalt, az arccsontja. Párnába süppedt fejjel. Pipacsok piros golyóbisai mellette. Egy óra a falon, csak számlap és mutató, ebből is értünk.

1915-től a képek címe már nem az, hogy A beteg Valentine Godé-Darel, hanem hogy A haldokló Valentine Godé-Darel. A száj már mindig nyitva, a szem már mindig csukva. Január 25-től a képek címe az, hogy A halott Valentine Godé-Darel. Múmiára fogyva, felöltöztetve, összekulcsolt kezén rózsafüzérrel fekszik az ágyon. Fogalmam sincs, hogy vajon Hodler szóval és tettel elmondta-e neki, hogy mennyire szereti, de nekünk elmondta. Azt is, hogy szereti, azt is, hogy milyen ezt végignézni, megőrülni és tehetetlennek lenni, és közben okosan rajzolni, vonalat vonalra, hiszen ez egy szakma, mesterség. Komponálni, kiegészíteni, bólintani és elégedettnek lenni a művel. Kibírni, befejezni, megkönnyebbülni, tudni és tudatni, hogy ez van. Ez van.

 

 

Ferdinand Hodler: Valentine Godé-Darela betegágyban, 1914



Artmagazin 2008/5. 29-32. o.