Rondák vagyunk

Szentpétervári akadémizmus

Anatolij Gagyilev

Tudta-e Ön, hogy amikor Leningrád ismét Szentpétervárrá változott, az ottani művészeti életben egy új akadémizmusnak nevezett irány kapott lábra? Aminek képviselői a modernizmus jármából szabadulva elkezdték szépnek látni mindazt, amitől évtizedekig utálkozva kellett elfordulni? Antik előképeket, a klasszicista Szentpétervár oszlopsorait, az aranyozást, a kidolgozott férfitesteket, operát, balettet, allonge-parókát, rizsporos arcokat, felékszerezett meztelen testeket, puttókat. Mi lett az abszolút szépség keresőiből? Erről olvashatnak orosz témákra szakosodott szerzőnktől.

 
Olga Tobleruts: Antinous („Modellek” sorozat), 1996, print, alu-dibond, 90 × 60 cm
 
Talán ha Nagy Péter homoszexuális lett volna… Igen, és beleszeretett volna Georgij Gurjanovba, aki aztán ifjan, szépsége teljében átlépett volna a másvilágba, és a kétségbeesett cár, mint hajdani uralkodó kollégája, Hadrianus, egy egész várost épített volna elhunyt szerelme emlékére. Szentpétervár helyett Szentgyörgyvár, a Bronzlovas a megtermett uralkodó helyett azt a finom arcú nyüzügét ábrázolta volna, kezében két dobverővel, hiszen valaha a Kino együttesben püfölte a hangszert. És a nagy birodalomban itt is, ott is feltűnt volna ugyanaz az arc, szobrokon, festményeken, megörökíteni, örökkévalóvá tenni egy arcot, testet, embert. Egy kapcsolatot, vagy mit finomkodunk, egy nagy szerelmet, amelynek emlékét egy birodalom szolgálja. Ahogy az uralkodó kolléga tette ugyanezt a Római Birodalomban, Hadrianus, aki korán elhunyt szerelmét, Antinoust gyászolta. Telnének az évszázadok, és ahogy vannak Antinous-gyűjtők, akik járják a világ múzeumait és elmosolyodnak, ha meglátják a széles, de alacsony homlokot, szépen ívelt ajkat. Szervusz, Antinous, hát itt is egymásba botlunk?
   Szervusz, Antinous, tényleg egymásba botlunk, váratlan helyen, a Ludwig Múzeumban, az orosz neoakadémisták kiállításán. Ott áll, gyűrűs, de sárga hajjal, kék, testhez álló pólóban, a közismert krokodilos logó alatt azonban az ő neve olvasható. Nem róla szól a kiállítás, illetve ki tudja. Hivatalosan mindenesetre Timur Novikov a sztár, ő találta ki ezt az egész mozgalmat. Nyilván nem véletlenül Leningrádban, ebben a teljesen természetellenes városban, ahol megmutatta az ember (már ha elfogadjuk Szentpétervárt közös örökségnek), hogy a hidegben, fagyban, mocsárban igenis létre tudja hozni az élet értelmét, a szépséget. Novikov először ennek a szépségnek lett apostola, később Raszputyin-szakállat növesztett, fölvette a reverendáját, megírta a kiáltványt, hogy vissza kell találnunk a csúfság dicsérete helyett a szépséghez, legyünk újra emberek és európaiak.
 
Natalja Zsernovszkaja: Georgij Gurjanov portréja, 1999, print, papír, anilinfesték, pasztell, akvarellceruza; 59,5 × 36 cm
 
Natalja Zsernovszkaja: Georgij Gurjanov A balti flotta (1997—2000) című festményével, Georgij Gurjanov-archívum
 
   Hiszen ez a magyarok története is. Mi persze nem vagyunk annyira bátrak, hogy akadémizmusról meg szépségről beszéljünk, de a guru-rendszerre ráismerhetünk. Jön valaki szakállas, aki irányt ad, programot hirdet, és jönnek az al-apostolok, akik ennek szellemében hozzák létre a műveiket. Egy kicsit mi gyanakvóbbak vagyunk, talán, rögtön figyelni kezdünk, nem viccelnek? Nemcsak a szocialista-realista eszményeket figurázzák ki, miközben gond nélkül hasznosítják a szocreál technikákat? De nem: Timur Novikovék komolyan gondolják, amennyire csak komolyan gondolható Kronstadti Szent János fényképe egy bíborszínű selyemlobogó közepén.
   A hadrianusi idők mindenesetre igazságosabbak voltak. Vagy tisztelettudóbbak a szépséggel szemben. Antinousnak nem volt más feladata, csak szépnek kellett lennie. Szépnek és fiatalnak, és akkor jöttek a szobrászok, és másolták a valóságot, és ma az esetek túlnyomó többségében sejtelmünk sincs, ki volt a faragó. Csak azt ismerjük, akit látunk. Georgij Gurjanov azonban nem találkozott sem Hadrianusszal, sem Nagy Péterrel, Gorbacsovnak meg nyilván ezer egyéb elintéznivalója is volt, így magának kellett gondoskodnia az ő örök híréről. Dobolt, aztán szintetizátorozott, aztán meghalt a Kino együttes énekese, feloszlott a banda. Magyar történet ez is. Nem a feloszlás, az itt mindig nyögvenyelős, hanem hogy a képzőművészek zenészként válnak közismertté. Gurjanov is festő, nagy, kék, felhős háttereket fest, benne matrózok, diszkoszvetők, szinte keresztre feszítve szárnyaló műugrók. Dagadó izmokkal egymásnak feszülő birkózók. Van benne valami nyugtalanító, de nem tisztán artisztikus ez a nyugtalanítás. Az összezárt férfiak, a szextusázó atléták, a titkolnivaló, amit egyáltalán nem hajlandó titkolni a fülbevalós művész.
 
Georgij Gurjanov: Cím nélkül (Birkózók), 1992–2005 akril, vászon, 150 × 130 cm
 
Natalja Zsernovszkaja: Vlagyiszlav Mamisev-Monroe portréja a XIV. Lajos sétái sorozatból, 2000, print, papír, anilinfesték, pasztell, akvarellceruza, 75 × 50 cm
 
   Nyugtalanító, de semmi sem olyan nyugtalanító, mint maga Gurjanov, ahogy megy a műtermében, kurtára nyírt hajjal, felöltözve, de papucsban, nekiáll a kamera előtt az eget pacsmagolni. Fölnéz, bele a kamerába, aztán oldalra fordítja a fejét, hadd nézzük a vonásait. Igen, ő maga a műalkotás. Romlandó, annyira romlandó, hogy már el is romlott végképp, oszlik a földben, emlékét megőrizzük. Nem is mi, csak a képek, meg a Facebook. Hadrianusnál is hadrianuszabbak vagyunk: megszeretünk valakit, akit soha nem is láttunk. De mit csináljunk a másikkal? Ezt nem lehet csak úgy platonikusan megszeretni, olyan csúnya szegény. Ruszkipofa, pattanásos vagy szeplős gyerekfej. Játszik is a csúfságával, Marilyn Monroe-ként kifestve, szőke parókában, meztelenül vonaglik egy fürdőkádban, amely a szovjet lakótelepi szabványoknak megfelelően éppen feleakkora, mint ami kényelmes vagy legalább emberbarát méretű volna. Az itt látható filmben meg ő a renitens (vagyis miket beszélek, éppen hogy nem renitens) festő, aki a milói Vénuszt látva, szép, egyenletes mozdulatokkal piros Malevics-négyzetet fest. Szerencsére jön az elöljáró Timur Novikov, és a letolt nadrágú növendék ülepét véresre korbácsolja. A verés hat, a növendék rendesen rajzol, Novikov pedig felolvassa kiáltványát az európaiakhoz. Vladislav Mamisev-Monroe, úgy hívják a növendéket. Ő sem él ma már, 2013-ban Balin belefulladt az egyméteres vízmélységű medencébe.
 
Vlagyiszlav Mamisev-Monroe: Monroe, 1996, az XL Gallery, Moszkva jóvoltából
 
   Hogyan is halt meg Antinous?
   Ettől eltekintve Mamisev-Monroe-nak olyan kevés köze van Antinoushoz, amilyen kevés csak lehet. Finom császári szerető helyett vagány provokátor, riporter, alternatív tévésztár, színész, festő, minden. Csak figyeljenek rá. Figyeltek is: 2010-ben az orosz buziverők egy csoportja megtalálta, összeverte. Mamisev-Monroe felszakadt szemöldökkel fényképezte le magát Marilyn Monroe fényképe mellett. Azt mondjuk utólagos profetizmussal, hogy az ilyenek nem öregszenek meg. Persze: van, amelyik megöregszik, van, amelyik nem. De mintha a szépség, amit keresnek, olyan könnyedén és elegánsan csúszna ki a kezükből, mint valami Névában fogott halacska. Talán azért, mert ezt a halacskát nem a Névában fogják. Nem is a Dunában. Azért próbálkozni szabad.
 
  
Állókép A vörös négyzet, avagy az aranymetszés című filmből. Főszerepben: Timur Novikov, Irena Kukszenajte, Vlagyiszlav Mamisev-Monroe. Operatőr: Igor Bezrukov, 1999, 8’
 
 
Abszolút szépség – Szentpétervári új akadémizmus
Ludwig Múzeum
2015. szeptember 13-ig.