Újfajta korszakhatárt jelez a magyar művészettörténetben az 1932–1949 közötti időszak megjelölése. Az egyre inkább vállalható és meghonosodó korszakolás első jelentős megnyilvánulása az Ernst Múzeumban 2002-ben rendezett „Elfeledett évtized” a 40-es évek című úttörő jelentőségű kiállítás volt. Az addig hagyományos, a szakirodalomban kanonizálódott korszakhatár – a történelmi eseményhez kötött 1945-ös cezúra – a kommunista diktatúra beköszöntéig (1949–1950) tolódott ki, ami azzal az előnnyel jár, hogy az addig töredezett – két diktatúra (nyilas, kommunista) által jelzett – periódus egységesnek tűnhet fel.

Az új korszakolás jogosságát a kiállított alkotások stiláris és tematikus egysége meggyőzően támasztotta alá. Noha a háború mindenkit megérintett, illetve a német megszállást követő totális diktatúra működése életbe lépett, a szörnyű tragédiák ellenére nem volt ideje kiteljesedni, mélyen gyökereket verni a társadalom világ- és kultúrafelfogásában, szerkezetében. (A művészet témájaként ugyanakkor, párhuzamosan a vallásos, biblikus ábrázolásokkal a legfontosabbá vált.) Ellentétben a kommunista uralommal, amely ugyan egyre inkább felpuhított formában, de 40 évig, azaz több mint egy emberöltőnyi ideig hatott mint tudatformáló erő, s melynek generációk estek áldozatul, utóhatásait pedig a mai napig a bőrünkön érezzük.

1945 után a művészeti élet struktúrája nagyjából azonos módon működhetett tovább, annak ellenére, hogy az 1945 előtt keletkezett társadalmi szervezetek tudatos felszámolása már elkezdődött. Így volt ez a művészeti egyesületek többségével is, melyeknek a két háború között kialakult struktúráját 1950-re sikerült teljesen szétverni. A döntő fordulat, a „szovjetizálás” diadala 1949–1950-re következett be, amikor az eredetileg baloldali értékeket képviselő emberek, köztük a művészek nagy többsége is áldozatul esett a számukra kezdetben kedvezőnek tűnő rendszerben. Az utak valójában itt, és nem korábban váltak el. Ennek az előszelét érezhette meg Szalay Lajos, aki a párizsi békekonferenciát követően – 1947-ben – nem hazájába tért meg, hanem Argentínába emigrált.

A Miskolci Galéria kiállításának kurátora – Zsákovics Ferenc – ezt az évtizedet az időben visszafelé, még néhány esztendővel toldja meg, melyet egy művészeti nemzedék első nyilvános megjelenésének időpontja határoz meg. A Magyar Nemzeti Galéria Grafikai gyűjteményéből rendezett kiállítás 1904–1914 között született művésznemzedék (22 művész, a festők mellett szobrászok is) munkáiból nyújt válogatást. A művek többségének stiláris kapcsolódását egymáshoz az egy vonallal való tus- vagy tollrajzolás adja, melynek legnagyobb mestere Szalay Lajos volt. (Ennek megfelelően az ő művei köré csoportosulnak a többiek munkái.) A kiállítók többségéhez hasonlóan ő is festőként indult, végül egyedüliként par excellence grafikusként futotta be pályáját. A nemzedék munkáinak művészettörténeti elméleti megalapozottságához hozzájárult két korabeli művészettörténész – Radocsay Dénes és Pogány Ödön Gábor – tevékenysége, akik már kortársként felfigyeltek e grafikus nemzedékre, aminek köszönhetően rajzaik bekerültek a Magyar Nemzeti Galéria két jogelőd intézményébe, a Szépművészeti Múzeumba, illetve a Fővárosi Képtárba. Nem véletlen, hogy a kiállítás főcímét egyúttal Radocsay 1942-es, a Nemzeti Újságban megjelent tanulmányának címe adta.

Ha nagyon szigorúak akarunk lenni, akkor a tízévnyi korkülönbséget a legfiatalabb és a legidősebb kiállító között akár már két generáció megszületésének is tekinthetnénk. Ennek ellenére egy nemzedékről beszélhetünk. Maga Szalay Lajos többször nyilatkozta, hogy a néhány év korkülönbség áthidalhatatlannak számított, barátai vele egyidősek voltak, hatással rá viszont a nála öt évvel korábban (1904-ben) született Hincz Gyula és négy évvel korábban (1905-ben) született Szabó Vladimír volt. A „nemzedék” ebben az esetben több mint „generáció”, melyet nem pusztán a születési időpont határoz meg, sokkal inkább a közös hivatástudat, világfelfogás. A kérdés tehát, mi ez a közös szellemiség, ami a harmincas évek végén induló, a negyvenes évekre beérkező nemzedék tagjait jellemzi? A pontos válaszra egyelőre még várnunk kell, mivel a kiállításhoz kapcsolódó tanulmány még nem készült el. Ennek ellenére a kiállításrendezés sok mindent elárul, a művek egymáshoz való kapcsolódása kirajzolja azokat a főbb vonalakat, amelyek mentén e grafikus nemzedék alkotott.

A Miskolci Galéria kiállítótereiben a folyosón és a folyosó mellett, egymásra fűzött melléktermekben kiállított művek tematikus elrendezésben láthatók. (Ezt a szerkezetet a katalógus is nagyjából tartja a képszerkesztésben.) Mindjárt a bejárathoz kerültek azok az emblematikus művek, amin a grafikus önmagát a mesterségéhez kapcsolódó attribútumokkal jeleníti meg (pl. Koffán Károly, Borsos Miklós művei). Utalnak a művész és rajzolás kapcsolatára, kiemelik azt. Eddig elsősorban a festészet megjelenítésére használt képi toposz most a grafika metaforája lesz, a festő helyett a rajzoló lesz a főszereplő. Ennek kapcsán felidézhetnénk Szalay Lajos öntudatos visszaemlékezését a grafika műfaji jelentőségéről: „A magyar grafikában megtörtént az, ami az én indulásom idején még csak vágy volt, hogy az akkor művelt rajzolás helyett a dolgok megrajzolására helyezzük a hangsúlyt.” (Rideg Gábor: Egy grafikus genezise. Beszélgetés Szalay Lajossal. Művészet, 1980. 9. 5.) Az idézet árulkodik arról a megváltozott szemléletről, amivel ezek az alkotók a rajz műfajához közelítettek, elsőbbséget tulajdonítva a festészettel szemben.

Ugyanakkor le kell szögezni, hogy a grafikai technikák, egyedi és sokszorosító eljárások autonóm művészetként való felfogásának ekkorra már – a századfordulótól kezdődően – jelentős magyarországi hagyományai voltak. E kiállítás rendezőjéhez kapcsolódik például a húszas években működő ún. „rézkarcoló nemzedéknek” a felfedezése. E nemzedék tagjai számára a rézkarc és a hidegtű technikája a „Kunstwollen” legadekvátabb kifejezési formája volt egy időszakban. A tussal, tollal való egyvonalas rajz a Nyolcak – elsősorban Kernstok – révén ágyazódott be a hazai művészeti gondolkodásba. De megemlíthetjük Derkovits Gyulát is, akinek halála után a Tamás Galériában rendezett grafikai hagyatéki kiállítása a reveláció erejével hatott a fiatal kortársakra. Ami új Szalay esetében, hogy számára a rajz nem egyenrangú kifejezési formája a festészetnek, hanem több annál. Lényegében ő az első profi grafikus, aki mondanivalóját a legerőteljesebben csakis a rajzban tudta kifejezni, kitágítva ezzel a műfaj kereteit.

Bálint Endre – akinek alkotása szintén bekerült a válogatásba – így emlékezett rá: „A »mi időnkben« Szalay Lajos emlőit szopták a grafikusok.” (Bálint Endre, 1984. id. Sümegi György: Szalay Lajos életútjának korai szakasza (1909–1948)). Szalay jelentősége tehát már a maga idejében is nyilvánvaló volt, mutatja ezt a Bolyai Akadémia kiadásában megjelentett Szalay Lajos hatvan rajza című rajzoskönyv is 1941-ből, melynek előszavában Kassák Lajos méltatja az akkor 32 éves rajzolót, aki joggal tekinthette magát a műfaj megújítójának. Jelen kiállításban mellette felsorakoztatott alkotók (Kerényi Jenő, Konecsni György, Pituk József) részben Szalay Lajos közvetlen környezetéből, valamint korábbi növendéktársai közül (Hajnal János, Koffán Károly, László Gyula), részben a baloldali elkötelezettségű művészek sorából (Bencze László, Benedek Jenő, Czene Béla, Z. Gács György), többek között a Szocialista Képzőművészek Csoportjából (Nolipa István Pál, Sugár Andor, Bán Béla, Mészáros László stb.) kerültek ki.

A termekben szereplő művek jól elkülöníthető témák köré csoportosulnak, a témák pedig egy kvázi kronologikus rendet tartanak. Az öltözködő, fürdőző, férfi-nő ellentétpárra épülő rajzokat követi a bukolikus művekből összeállított rész, majd a nagyvárosképek és enteriőrök, a szegényembert, a családot megjelenítő zsánerrajzok. Majd a biblikus, vallásos jellegű képeket végül a háborúhoz közvetlenül kapcsoló alkotások sora zárja le. A kiállításlátogató mintegy fokonként jut el a történelmi kataklizmát szemléltető, megrázó művek soráig. Szalay átütő megjelenítő képessége, kísérve a kortársak munkáival, valóban elementáris hatást gyakorolhat a nézőre. Ugyan felfedezhetők a nyugati művészetből ismert stílustendenciák vagy Picasso hatása a műveken, mégis a komponálás gazdag variációi, az egyvonalas rajz kimeríthetetlen invencióval való alkalmazása teljesen egyedivé teszi a műveket. Az utolsó termekben válik nyilvánvalóvá ennek a műfajnak az autonómiája, az illusztratív, alkalmazott jellegtől való teljes felszabadulása. A történelem eseményeire érzékenyen reagáló rajz a maga egyértelműségében, fekete-fehér átmeneteiben a legtisztább és talán a legfontosabb művészeti médiummá vált a negyvenes évek időszakában.

A Miskolci Galéria az egyetlen intézmény az országban, amely tudatosan vállalja fel a ma még mindig mostohán kezelt műfaj, a grafika történeti bemutatását. A korábbi sokszorosított grafikai technikák történeti feldolgozása után most egy újabb, jelentős időszak művészetének ismeretlen arcát tárja kiállításával a nézők elé.