DALOK KÖZÉP-NIRVÁNIÁBÓL

Beszélgetés Kamondy Ágnessel

Balázs Kata – Szabó Eszter Ágnes

Kamondy Ágnes neve összefonódik az 1970-es, 1980-as évek alternatív színházi és zenei produkcióival. Zenészként dolgozott a Stúdió K-ban, színészkedett a Monteverdi Birkózókörben, pianista volt az Európa Kiadó zenekarban, mielőtt saját zenekart alapított. Az Orkesztra Luna a ’80-as évek második felének egyik ikonikus zenekara lett. Dalok Közép-Nirvániából című lemezével lezárta a ’80-as éveket, de azt kevesen tudják róla, hogy Xantus János filmrendezőt a halála előtti években énekelni tanította

Artmagazin: Számodra mikor és hogyan kezdődött a ’80-as évek? 

Kamondy Ágnes: „Itt és most” volt, nem úgy éltük meg, hogy ez egy legendás korszak lesz, de szerintem 1968-ban kezdődött. Nem feltétlenül a szereplők személyes életútjára gondolok, hanem arra, hogy egész Európában volt ’68-ban egy szellemi mozgás, egy elégedetlenségi mozgalom, amikor a fiatalság kritikai attitűdje végigsöpört Európán és az egész világon. Onnan indult minden, aztán az 1970-es évek radikális gesztusai megjelentek Magyarországon is. Spions, Halász Színház, Stúdió K – most így hirtelen a meghatározó formációk, színházi csoportok jutnak eszembe, amik engem nagyon vonzottak. 

Screenshot 2020 10 02 at 14.18.29

Szilágyi Lenke fotója A szoba lányai című előadásról – a képen Solange-t játszó Kamondy Ágnes, 1979 HUNGART © 2019

Te hol kezdtél színházzal foglalkozni? 

Az 1970-es évek közepén csatlakoztam Fodor Tamásékhoz a Stúdió K-ba. Az 1978-as, legendás Woyzeck előadásban én voltam a zeneszerző, zenész, tangóharmonikás lány. Aztán Forgács Zsuzsával csináltunk egy lakásszínházi előadást, Jean Genet Cselédek című da- rabjából, A szoba lányai címmel, amiből volt a Fiatal Művészek Klubjában egy előadásunk. Xantus János fel akarta venni a következő előadást, de Zsuzsi nem akarta még egyszer eljátszani, nem érezte magát elég jónak benne. Képzeljük el, ha lenne egy Xantus által felvett A szoba lányai... de sajnos nincs. Viszont életre szóló ajándék volt, hogy Kurtág György eljött erre az előadásra, és onnantól kezdve a szívébe fogadott. Életem egyik legnagyobb élménye, hogy találkoztam vele. 

Mikor volt A szoba lányai (Cselédek) bemutatója, és ha csak egyszer játszottátok, akkor hogyan folytatódott a színházi karriered? 

Az első és egyben utolsó előadás 1979. december 28-án volt. Pár éve Szőnyei Tamás kérte, hogy akkor készülő, Pokoli aranykor című könyvébe (Pokoli aranykor – New wave koncertplakátok a ’80-as évekből. Szerk. Rieder Gábor. Kieselbach Galéria, Budapest, 2017) írjak valamit. Akkor írtam, hogy „a ’70-es évekből a ’80-as évekbe a kis fekete ruhámban libbentem át”. Mert egy olyan kis fekete ruhában játszottam Solange szerepét, amit Szilágyi Lenke hozott nekem Debrecenből. Kis szövetruha volt, és még 1993-ban is abban játszottam a Dalok Közép- Nirvániábólt, mert utána sem lett jobb színpadi ruhám. Ez volt a „kis fekete ruha”, a la petite robe noire: csónaknyakú, háromnegyedes ujjú, kicsit szűkülő. A ’80-as éveket ebben a ruhában csináltam végig. Mozogtam azokban a körökben, mint amilyen például a Fenyves utca volt, ahol Xantusék laktak. Xantus csinált velem egy vizsgafilmet is a Színművészetin, ahol filmrendező szakos volt. Azt hiszem, Kozma Gyuri adta az ötletet, hogy a Portugál leveleket csináljuk meg. Állítólag fiktív az egész szöveg és nem is Mariana Alcoforado portugál apáca írta, hanem valaki más. Ez is egy, a Psychére emlékeztető szerepjáték, belebújunk egy szerelmes nő szerepébe; amit férfiként nem lehet megírni, megírjuk nőként. János azt találta ki, hogy miközben beszélek, a falak egyre közelebb jönnek, beszűkül a tér. Vető János volt a csábítóm a film elején, és az egész sorozatnak az volt a címe – ami jellemző volt Xani és Gyuri humorára –, hogy Vegyük elő! Persze régi művekre gondoltak, de a kifejezés eléggé kétértelmű. A filmben Vető János ült egy kosáron, egy virslit tettek a nadrágjába, hogy még „férfiasabb” legyen, és közben szólt a Pezsgő-ária a Don Giovanniból. Azután én elkezdtem ömlengeni, hogy: te nem tudhatod, hogy az a fájdalom, amit érzek mióta elmentél, milyen sok gyönyörűséget okoz nekem... és ehhez hasonlók. Nagyon kimódolt és kacifántos, de nagyon szenvedélyes mondatok voltak. Monory Mész András vette fel, aki operatőr szakra járt. Kérdeztem egyszer tőle, hogy megvan-e ez a film, de kiderült, hogy nincs, még egy standfotó sem.

Screenshot 2020 10 02 at 14.18.37

Szilágyi Lenke fotója A szoba lányai című előadásról HUNGART © 2019

Xantus János nem sokkal a halála előtt nálad kezdett énekelni. Hogyan képzeljük el ezeket az énekórákat? 

Xantus írt nekem a Facebookon egy nagyon édes szöveget, hogy „Sármos, öregedő úr énekleckéket venne...”, vagy valami ilyesmit. Írtam neki, hogy a tanítás más műfaj, mint az éneklés, de mire a levelem végére értem, rájöttem, hogy ez ő maga, magának keres énektanárt. Tudtam, hogy beteg, és nem tudtam ne- met mondani. Az éneklésnek van terápiás hatása is. Meggyógyítani azért sajnos nem tudtam, de másfél évig járt hozzám. János miatt kezdtem el a tanítást, és nagyon sokat tanultam belőle.

Xantus miért kezdett énekelni? Filmes tervei voltak ezzel? 

Nem... viszont tőlem néha a Néprajzi Múzeumba ment, mert kutatta Old Shatterhand történetét, akinek a figuráját állítólag Xantus János természettudós- utazóról, János felmenőjéről min- tázta Karl May. Az erről szóló forgatókönyvet írta, amikor járt hozzám, ehhez gyűjtött még anyagot. Mindig mondtam neki, hogy szeretném látni ezt a filmet, és szeretnék benne énekelni. Egyébként az énekléssel annak a régi dilemmájának akart a végére járni, hogy igazából milyen a hallása. A tanulmányai és pályája során sok mindent mondtak neki, a főiskolán is csak gyorstalpaló zenei ismereteket kapott, főleg elméletieket. Petrovics Emil volt a zenetanára, és János mindig idézte őt, hogy: „A maga hallásának, fiam, semmi baja sincsen.” A végére akart járni, hogy mi is az igazság. Sokat gyakoroltam vele, szolmizáltunk, és azt tapasztaltam, hogy jó a hallása, de nem stabil, hiányzik mögüle a gyakorlat, amit gyerekkorban szerzünk meg. A tiszta hallás memória kérdése is, megjegyezzük a hangtávolságokat, hangközöket. A ritmusérzéke és a függetlenítési készsége viszont hibátlan volt. Sokat énekeltük a Strangers in the Nightot, a Lili Marlent, A mormotás fiú dalát, a Sous le ciel de Paris-t és még sok mindent... Írtam egy dalt János emlékére, Pest fölött az ég címmel. Ez egyébként az új projektem, estem címe is. Tavaly mutattuk be az A38 hajón, a CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztiválon 2019. október 5-én. „Hány imát elmondtam érted titokban, Öldöklő sejtjeidnek megálljt parancsoltam. Őriztem kottát, csikket, tollat, levelet, Üvegpohár szélén a leheletedet, S míg mentünk az illatos fák alatt, Az idő közben gyorsan haladt, De miénk volt még, még a miénk, De miénk volt még, még a miénk. Dó-ré-mi-fá, szó-lá-ti, Ezt is tanultuk, mon ami Kodály tanár úr, jó napot! Szolmizáltunk ma egy szép dallamot. És Sous le ciel du Paris, Daloltuk együtt mon ami, Hogy lerázzuk a végzetet, De a végzet közben beléd szeretett...” Többen zsebkendőért nyúlnak, mikor ezt éneklem, én is gyakran elsírom magam, főleg, ha látom, hogy más is küzd a könnyeivel. Vannak olyan szó- és zenekapcsolatok, amelyek ezt a reakciót váltják ki az emberből. Megnyitják a könnycsatornát, aztán ember legyen a talpán, aki ilyenkor szárazon tudja tartani a szemét. Azt gondoltam, lehetetlen, hogy előadóként ne tudjam megoldani, hogy nem sírok, és kérdeztem a rendezőmet, Vörös Róbertet, hogy mit lehet ilyenkor csinálni? Azt mondta, ha elkezdek sírni, akkor fuldokolva énekeljem végig. Én ezt nem szerettem volna, ezért azt találtam ki, hogy odaképzelem Jánost a nézőtérre, ott áll és azt mondja: „Na, Ágikám nem kell sírni, csak lazán...”, és így tudtam, életemben először, a bemutatónkon végigénekelni a dalt könnyezés nélkül. 

Screenshot 2020 10 02 at 14.18.46

Drámai események, 1985 nyara (Kiss Erzsi, Csala József, Lukács Judit, Kamondy Ágnes, mögöttük Szegvári Zoltán, Scherter Judit, Czene Csaba) Fotó: © Jávor István / HUNGART © 2019 és Európa Kiadó, Pécs, Balokány-ligeti Ifjúsági Park, 1983. május 21., a képen: Kamondy Ágnes, Másik János, Dénes József, Kiss László és Menyhárt Jenő Fotó: © Kálmándy Ferenc / HUNGART © 2019

Kicsit előreszaladtunk, térjünk vissza a ’80-as évekbe! Hogy kerültél az Európa Kiadóba?

A véletlen műve volt, már ha van véletlen... Együtt mozogtam Kozma Gyurival, Xantusszal, és elsodródtam az első URH-koncertre, a Kulich Gyula térre. Gerevich József akolmeleg, kreatív kö- zeget teremtett ott sok kallódó fiatalnak, nem feltétlen betegnek.1 Revelatív volt számomra, hogy így is lehet zenélni, így is lehet énekelni. Nemrég fogalmazódott meg bennem, hogy ott és akkor süvöltött felém egy új mitológia, egy új világkép. Jenő itt találkozott Döncivel (Dénes József – a szerk.), aki szakadt, nemrég még intézetis gyerek volt, később ő lett az Európa Kiadó zenekar gitárosa. Vele egy párt alkottam hosszú ideig. Minden értelemben nagyon kócos, de nagyon karizmatikus fiú volt. Voltak közben rendőrségi ügyei is, közveszélyes munkakerülés és hasonlók miatt. Az egyik tárgyalásakor Forgách András javasolta, menjünk oda, hogy a bírónő lássa, Döncinek vannak komoly barátai. Az első Európa Kiadó-koncertre is együtt mentünk Andrással, és ott derült ki, miből lesz a cserebogár, vagyis hogy Dönci milyen jó gitáros lett. Abban az időben az FMK volt az éjjeli menedékhely, oda jártunk. Nagy nehezen jutottunk be, mert nem volt felsőfokú végzettségünk, az ott elvileg feltétel volt, de valahogy mindig sikerült. Ott találkoztam össze Döncivel ismét, és újra föllángoltunk. Közben az történt az Európa Kiadóval, hogy az első zongoristájuk, Gerő András, aki Jenő katonatársa volt, kiszállt a zenekarból azzal, hogy neki pénzt kell keresnie, és elment taxizni. Ott állt a zenekar friss repertoárral, azzal a bizo- nyos első lemezzel (Love ’82 – a szerk.), amit Mátyásföldön vettek fel az Ikarus Művelődési Ház stúdiójában, és nem tudták volna játszani a billentyűs szólam nélkül. Jenő mindig nagyon célratörő volt és megkérdezte, hogy el tudnám- e játszani a dalokat. Mondtam, hogy talán igen, és Dönci nagy bánatára a zenekar tagja lettem. A könyvében (Szökésben – a szerk.) említi is, hogy amíg együtt voltunk, elhallgatta előlem, hogy nincs jó véleménnyel a dalaimról. Érdekes, hogy Menyhárt Jenő, amikor Amerikából még csak haza-hazalátogatott, mondta nekem, hogy New Yorkból nézve ő is többre tartja a zenei tevékenységemet, mint amilyennek korábban gondolta.

Screenshot 2020 10 02 at 14.18.55

Kamondy Ágnes az FMK-ban, 1981 Fotó: © Lugosi Lugo László és Kamondy Ágnes és Boguslaw Linda a Zeneakadémián, az Eszkimó asszony fázik című filmben, 1984 Fotó: © Jávor István / HUNGART © 2019

Meddig tartott az Európa Kiadó-s időszak, és mi jött utána?

Addig voltam az Európa Kiadóban, amíg Másik János meg nem érkezett. Ő annyira komoly zenész és zongorista volt, hogy szinte zenei kurzust is jelentett a zenekar számára. Nagyon nyitott volt arra, hogy egy eredeti, de mégiscsak az alaplépéseket tudó zenekarral zenéljen. És akkor megoldódott ez a probléma, lett a zongorista posztra egy megfelelő ember. Semmi rossz érzés nem volt bennem, így találtuk természetesnek. És közben képbe került Jeles András, aki egy új színházi projektet akart elkezdeni. Mi akkor kiadtunk két szobát a lakásunkban – hiteleket kellett törlesztenünk, és Gábor Zsuzsa barátnőnk Jeles Andrással kivette az egyiket, ott laktak egy évig. Így aztán többet találkoztunk, és András ebben az időben azt tervezte, hogy megrendezi Dosztojevszkij Félkegyelműjét. Vörös Robi is ott lakott nálam, és nagyon fellelkesültünk, hogy milyen jó lesz Jeles András és Miskin herceg így együtt! Titkon azt reméltem, hogy én leszek Nasztaszja Filippovna... persze! A Balázs Béla Stúdió is a produkció mögé állt, hogy legyen belőle film, és így lett rá egy kis pénz. Hirdetéseket adtunk fel, és fényképes levelek érkeztek András hívó szavára. A Kassák Klubban próbáltunk, izgalmas, kísérletező munka kezdődött, de András végül Dobozy Imre Szélvihar című művét hozta le a próbára, és ezzel improvizáltunk hetekig, hónapokig. A szövegtől nem voltunk oda, de elég érdekes dolgokat csináltunk vele. András végül filmváltozatban gondolkodott. A Balaton-felvidéken, egy romtemplomban forgattunk, aminek csak a falai álltak, és tele volt avarral. András kifeszített a falak között egy kötelet, mintha egy fahrtsín lenne, és ezen lengette a kamerát. Esténként szedtük ki magunkból a kullancsokat. A színházi előadás viszont frontális volt, mint általában a keleti színház, és nem értettem, hogy miért kellett a kamerának állandóan hintáznia. Amikor a Petőfi Csarnokban bemutattuk, itthon volt a Halász Színházból Breznyik Péter, akivel egy villamoson mentünk hazafelé. Beszélgetés közben említettem neki, hogy majdnem Dosztojevszkijt csináltunk, de Dobozy lett belőle. Amúgy az ő véleménye is az volt, hogy túl stilizált az előadás nyelve.

Milyen gyakorlatokat csináltatok? 

Alapvetően mindent lelassítottunk, sokszor extrém módon. Lelassítottuk a mozgást és a beszédet. Volt olyan, hogy harminc percen keresztül ugyanazt a pár mondatot ismételgettük, recitáltuk. Volt olyan gyakorlat, talán a legszebb gyakorlat, hogy a másik mellkasára tettük a fülünket és az ő szívdobogását hanggá alakítottuk, és így mondtunk el egy szöveget. Egy idő után sajnos már csaltunk, felgyorsítottuk ezt az átalakítást. Én akkor csalódtam Andrásban először, mert hagyta, hogy csaljunk. Azt viszont imádtam, amikor lehozott egy haikunaptárt. Én ezt szerettem a legjobban ebből a Jeles-féle másfél év- ből, hogy ott volt 365 haiku Tandori fordításában, amiből mindenki választott egyet-kettőt. Mi találtuk ki a jelenetünket, a ruhánkat, a hangvételünket. András csak igazított a jobbnál jobb haiku-jeleneteken. Az én egyik haikum ez volt: „Cseresznyevirág: leszállítja lováról a nagyurat, Ó!” (Kobayashi Issa) Felháborodva, mély recsegő férfias hangon mondtam el, hogy lehet az, hogy egy kis cseresznyevirág képes engem, egy nagyurat leszállítani a lováról?! Ezekből a haikukból csináltunk legalább két tucatot, de sajnos nem vettük fel, pedig elő is adtuk a Kassák Klubban úgy, hogy Melis László végig zenélt hozzá élőben, és erről egy darab fotó, egy filmkocka sincsen. 

Screenshot 2020 10 02 at 14.19.03

Ef Zámbó István festő kiállításának megnyitóján az A. E. Bizottság együttes (a jobb oldali képen: feLugossy László festőművész, performer, mögötte Boros Viola képzőművész és Kamondy Ágnes előadóművész), FMK, 1983 Fotó: FORTEPAN / Várkonyi Péter

Tehát a Monteverdi Birkózókörben is eltöltöttél egy kis időt. Honnan kapta nevét a csoport, és pontosan meddig voltál a tagja? 

Jeles András Kistamás Lacival találta ki a Monteverdi Birkózókör nevet. Viccesnek tartották a két szót egymás mellett. András Monteverdi-rajongó volt, ahogy már én is az vagyok. A Birkózókör abból jött, hogy egyszer birkóztunk Faragó Béla-zenére egy koncerten, a Pecsában 1985-ben. Az volt a címe, hogy A pók halála. Két birkózó pár volt az egyik színpadon, egymásnak feszültünk, de nagyon lassan csináltunk mindent mozdulatot. Emö- gött nyilván ott volt Robert Wilson Einstein a tengerparton című darabjának élménye és Pilinszky, illetve Sheryl Sutton. Mindeközben András körül kialakult egy nem alaptalan, de mégis túlzott rajongás a csoportban. Egyre kevesebbet beszéltünk a munkáról és egyre többet beszéltünk róla, és úgy éreztem, hogy a társulat infantilizálódik. Én akkor álltam fel, amikor megtudtam fogalmazni, hogy én nem az András médiuma szeretnék lenni, hanem alkotó partner, mert az lenne elfogadható helyzet számomra. Viszont úgy éreztem, hogy ez meg András számára nem lenne komfortos, mert neki médiumok kellenek, majdnem az önfeladásig odaadó partnerek. Számomra ennek rossz áthallása volt, kicsit veszélyesnek is tartottam.

Mi motivált a saját zenekarod megalapításában? 

Tulajdonképpen elfogyott a választék. Nem volt olyan vonzó formáció, akik közé vágytam volna. Eszembe jutott, mit mondott Marianne Stein művészetpszichológus Kurtágnak Párizsban: „Kössön össze mindössze két hangot!” Kurtág ezután megírta az első vonósnégyesét, és azóta is azt írja, mert ott lerakta a kézjegyét és elindult egy olyan organikus folyamat, ami azóta is működik. Ha két különálló hangot összekötünk, az már zene. Így van. Én ennek a megszállottja vagyok, hogy nemcsak a hangok, hanem a szavak is mást jelentenek összekötve, és együtt meg aztán tényleg a világ képletét lehet velük elmondani. És én is elkezdtem ilyen egyszerű kapcsolatokat keresgél- ni a pianínómon, aztán elkezdtem rá dudorászni, majd szöveget írni. Meg- mutattam egy-két zenésznek, és ebből lett az Orkesztra Luna. Megcsináltam a saját zenekaromat, benne volt Varga Orsi, Magyar Péter és Gyenge Lajos, Kirschner Péter volt a gitáros, aki Dön- citől tanult játszani és akkor volt fénykorában szerintem. Őt elhappolta tő- lem Menyhárt Jenő, hogy aztán harminc évig az Európa Kiadóban gitározzon. Molnár Ildi volt az énekes partnernőm, aki megtanult szaxofonozni is a zenekar kedvéért. Ez 1991-ig tartott. 

Screenshot 2020 10 02 at 14.19.09

Monteverdi Birkózókör – Drámai események, Ábrahámhegy, 1985 nyara, a fotón: Szegvári Zoltán, Czene Csaba, Kamondy Ágnes Fotó: © Jávor István / HUNGART © 2019

A Dalok Közép-Nirvániából a ’80-as évek szubjektív lezárásának tekinthető. Mi váltotta ki az összegzés vágyát belőled? 

Az Orkesztra Luna időszak után összefutottam Lantos Ivánnal, volt orfeós és kolindás zenésztársammal, aki kint élt Franciaországban. Épp szerveződött egy turné egy francia zenekarral, amelyikből Paddy Bush, Kate Bush öccse, aki mindenféle hangszeren játszott, kihátrált, és kellett nekik egy ember. Én éppen szabad voltam, így Iván meghívott. Egy darabig ingáztam Budapest és Franciaország között, született egy lemez és egy turné, ami elég csábító volt, mert Szíria, Jemen, Egyiptom, Alexandria, Görögország és Bulgária helyszíneken zajlott. Egy ilyen turné nem azt jelenti, hogy mondjuk Egyiptomban rendesen körül tudtam volna nézni, bár Alexandriában a tengerparton megdobbant a szívem, mert Lawrence Durrell Alexandriai négyes című könyve, ami az egyiptomi, brit és dél-európai kultúra egyik metszéspontját jelenti, nagy kedvencem. A turné egyik hozadéka volt, hogy amikor hazajöttem, úgy éreztem, tudom, hogy mit kell tennem, el kell búcsúznom a ’80-as évektől. És akkor megcsináltam a Dalok Közép-Nirvániábólt. Ezt tényleg mindenki így is értelmezi, lezárásként. El akartam búcsúzni, lezárni és néven nevezni. Azt mondani, hogy ez egy kultúra volt, amiben kialakult egy különleges zenei költészet, sok alkotóval. Nagyon szubjektív szűrést csináltam, azokat a számokat választva ki, amiket el tudtam énekelni. Egy Bizottság- számot nem tudtam volna elénekelni és meghangszerelni, de egy korai Menyhárt Jenő-számot igen, és mögé tettem vonósokat, fúvósokat meg egy rendes zongorát és két vokalista lányt. Egy kicsit fel lett öltöztetve, megvilágítva és megrendezve, azzal a gesztussal, hogy „Hölgyeim és Uraim! Íme a ’80-as évek költészete.” Ez nemcsak azokat a rongyos kazettákat és pincéket, cigarettafüstöt meg a rendőrséget és törött sörösüvegeket jelenti, hanem ez tényleg irodalom, művészet, kultúra. Úgy érzem – másokkal együtt –, hogy ez a gesztus a mai napig érvényes.

Screenshot 2020 10 02 at 14.19.19

Orkesztra Luna, 1989, a fotón: Varga Orsolya, Kirschner Péter, Magyar Péter, Kamondy Ágnes, Molnár Ildikó és Gyenge Lajos Fotó: © Szilágyi Lenke / HUNGART © 2019

Kamondy Ágnes (1953): komolyzenei tanulmányait követően különböző színházi és művészcsoportokban volt közreműködő, zeneszerzőként, zenészként és színészként is. Az Orfeo csoport után a Stúdió K-nak, majd az Európa Kiadó zenekarnak, aztán Jeles András színházának, a Monteverdi Birkózókörnek volt tagja. Játszott a Trance Balance zenekarban, végül pedig megalapította saját formációját, az Orkesztra Lunát. Zenéket írt többek között a Víg, a Radnóti, az Új és a Nemzeti Színház előadásaihoz. Dalok Közép-Nirvániából című önálló lemezén a nyolcvanas évek általa kedvelt dalait dolgozta fel. 2019 októberében Budapest felett az ég címmel mutatta be önálló estjét az A38 hajón.