A Szépművészeti Múzeum Régi Képtárának egyik ékköve az az apró festmény, amely az imába merült Aquinói Szent Tamást ábrázolja. A középkor egyik legjelentősebb hittudósa a Domonkos-rendi barátok fekete-fehér öltözékében térdepel egy oltár előtt, aminek asztalán kis, ötrészes oltárkép áll. E fölött földöntúli fényben izzó mennyei jelenés bontakozik ki: szentek gyülekezete körében Krisztus testesül meg, aki a Szentlélek galambját Tamás felé repteti. A csoda egy gondosan kidolgozott, megannyi ismerős részlettel valóságossá tett kolostorbelsőben játszódik le. A tér jobb oldalán könyvtárterembe pillanthatunk be, ahol az olvasópultra helyezett, részben nyitott kódexek árulkodnak arról, hogy a helyiséget általában barátok jelenléte és gondolatai telítik meg élettel – szinte még ott vibrál a levegőben a zsolozsmára elsiető szerzetesek lépteinek zaja. Tamás háta mögött, egy nyitott kapun át a kolostor kertjére és annak közepén egy kútra – a középkori közösségek mindennapi életének központjára – nyílik kilátás.

.

 A varázslatos atmoszférájú kép alkotója a Sassetta néven ismert Stefano di Giovanni, a 15. századi Siena legeredetibb mestere. Úgy őrizte meg a megelőző század sienai festőóriásainak (Duccio, Simone Martini, a Lorenzetti fivérek) lírai áhítatban fogant, gyengéd finomságú hangvételét, hogy mindeközben nem vált anakronisztikussá, sőt mi több: nem csupán reflektált a kortárs törekvésekre, de egyik legbátrabb formálója is volt azoknak. Olyannyira igaz ez, hogy a kutatás hosszú időn át magától értetődő tényként fogadta el, hogy a kis budapesti kép, illetve az oltármű, melyhez egykor tartozott, Masaccio pisai és Gentile da Fabriano sienai műveinek újításait visszhangozza – egészen addig, míg egy korabeli dokumentum új elemzése rá nem világított, hogy Sassetta műve korábbi ezeknél. A képeinek terét hibátlan egységbe szervező geometrikus rendet, a rendkívül összetett építészeti részletek merész perspektíváját, a fény- és atmoszferikus hatások lenyűgöző valószerűségét vagy a mértani struktúrákat átlelkesítő, életre keltő naturalista részleteket nem a nagy firenzei kortársak példája nyomán építette be művészetébe, hanem önállóan jutott el hozzájuk. Mindezt pedig tökéletes, szerves egységbe forrasztotta a sienai hagyományokkal, hogy az éteri költészetet új, földi köntösbe bújtassa. Ecsetjének „mágikus realizmusa” nyomán valóságossá, érzékszervileg tapasztalhatóvá és átélhetővé válik a csodák, a misztérium világa.

Az Aquinói Szent Tamás imája egykor egy oltárkép predelláját, vagyis a felépítmény nagy tábláit alátámasztó vízszintes talapzat előoldalát díszítette. Ezen az elemen a festők hagyományosan az oltáron ábrázolt szentek élettörténetéből vett jeleneteket elevenítettek meg, vagy más elbeszéléseket, amelyek valamilyen módon kapcsolódtak az oltár tematikájához. Sassetta budapesti képe ahhoz az Oltáriszentségnek szentelt oltárhoz tartozott, amelyet 1423-ban a sienai gyapjúkereskedők céhe rendelt meg a fiatal festőtől, akinek ez volt az első jelentős önálló munkája. Az oltármű kifejezetten az Oltáriszentség, vagyis Krisztus ostya formájában megjelenő testének tiszteletére rendelt ünnep, az úrnapja (a pünkösdöt követő második hét csütörtökje) szertartásához kapcsolódott, amit 1264 óta ünnepel az egyház. Körmenetet középpontba állító, misztériumjátékokkal színesített szertartásrendje a laikus hívőknek nagyobb szerepet juttató, új típusú vallásosság nagyszabású megnyilvánulásává tette. Sienában 1356-ból maradt fenn a legkorábbi adat megünnepléséről: a szertartást hagyományosan a karmelita rend celebrálta. A gyapjúkereskedő céh 1366-tól vállalt aktív szerepet az úrnapi ünnepségekben; ettől az időponttól kezdve a céh székháza előtti tér fölé a szervezet tagjai által szállított textíliákból hatalmas baldachint emeltek, és az ott felállított alkalmi oltárnál celebráltak misét a nép számára. 1423-ban azonban már a céh szégyenletesnek tartotta, hogy az ünnepi oltárra alkalomszerűen kölcsönkért festményeket helyeztek, és az év júliusától ideiglenes különadót vetett ki a textíliákra abból a célból, hogy fedezetet teremtsen egy állandó oltárkép megfestésére.

Sassetta 1425 júniusára készült el a művel. A szabadtéri misék hagyománya egészen a 16. század elejéig fennmaradt, amikor azután az oltár a San Pellegrino-templomban, a gyapjascéh újonnan épült ottani kápolnájában nyert állandó elhelyezést. Addig az év többi napján a céh székházának tanácstermében, szekrénybe elzárva tartották. A kápolnát végül 1816-ban lebontották, Sassetta oltárképe pedig – részekre szétbontva – a műkereskedelembe került. Ránk maradt azonban egy részletes és pontos leírás 1768-ból, Girolamo Carli apát tollából, amely alapján rekonstruálható az alkotás egykori felépítése, és azonosítható számos fennmaradt darabja. Az oltármű középképe egy zenélő angyaloktól körülvett, tájképi környezetbe állított szentségtartót ábrázolt, a szárnyképeken Remete Szent Antal és Aquinói Szent Tamás jelentek meg. Ezek a táblák mára elvesztek, megőrződött viszont a predella majd minden képe. Ezek közé tartozott a Szépművészeti Múzeum festménye is, továbbá az Aquinói Szent Tamás látomása (Róma, Pinacoteca Vaticana), Az Oltáriszentség csodája (Barnard Castle, Bowes Museum), Az eretnek tűzhalála (Melbourne, National Gallery of Victoria), illetve a Remete Szent Antalt ütlegelik az ördögök és Az utolsó vacsora (mindkettő Siena, Pinacoteca Nazionale). Ma is megvannak ezeken kívül a négy egyházatyát, illetve Siena város négy védőszentjét ábrázoló festmények az egykori pilaszterekről, továbbá Illés és Elizeus próféták képei az oromzatról.

Az oltár megrendelésének a gyapjascéh presztízsigényein felül 1423-ban napi aktualitása is volt. Az Eucharisztia (Krisztus testének oltáriszentséggé való átlényegülése) tana ugyanis a 14–15. század fordulóján a huszita támadások kereszttüzébe került. Az angol John Wycliffe 1379-es De Eucharistia c. írásában támadta meg először az átlényegülés (transsubstantiatio) doktrínáját, helyette a kétlényegűség (consubstantiatio) elvét hirdetve, vagyis azt állítva, hogy az oltáron kiszolgáltatott áldozati ostya nem változik át valóságosan és kizárólagosan Krisztus testévé. Az ellentét lényegében tehát az Írás szigorúan szó szerinti, illetve szimbolikus értelmezése között feszült. Wycliffe tanait már 1382-ben elítélte az egyház, de a 15. század elején Husz János felelevenítette őket. 1415-ben a konstanzi zsinat újfent elítélte az eszmét, majd a kiátkozást 1423-ban ismételten megerősítették: az utóbbi zsinat pedig épp Sienában, és épp 1423 júliusában ülésezett. Az esemény minden bizonnyal hatással volt az oltár programjára, aminek egykori felirata, mely „az atyáknak” ajánlotta a művet, nagy valószínűséggel a zsinaton tanácskozó főpapokra utalt. A predella két képe is a hitetlen eretnekek bűnhődését ábrázolta, az oltár egyik központi szereplője pedig Aquinói Szent Tamás volt, az Eucharisztia-tan talán legelkötelezettebb hirdetője.

Tamás nem csupán az átlényegülés doktrínájának teológiai megalapozását alkotta meg a Summa Theologica harmadik részében, de a pápa felkérésére ő állította össze az úrnapi liturgiát, továbbá himnuszokban is dicsőítette az oltáriszentség diadalát. A legenda szerint mikor elkészült a Summa eucharisztikus fejezetével, Tamás az írást egy faragott feszület elé helyezte, és imájában kérte Krisztust, adjon jelet: igaz-e, amit leírt. Ekkor levitálni kezdett, a kereszten függő Krisztus pedig így szólt hozzá: „Jól írtál rólam, Tamás”. Ezt a jelenetet ábrázolja a vatikáni predellakép. A budapesti táblán bemutatott eseménynek nem ismeretes konkrét írott elbeszélése, de minden bizonnyal azt illusztrálja, hogy művének forrása nem földi okoskodás, hanem ima és isteni sugallat volt. Tamást gyakran ábrázolják vállán ülő galambbal, ami a szellemét megtermékenyítő mennyei inspirációra utal; a homloka felé szálló Szentlélek-galamb hasonló gondolatot sugall.

Sassetta festménye a teremtett világ minden apró részletét átható és a valóságosan jelen lévő Istenbe vetett őszinte, mélyen átélt hit varázslatos képi megformálása. A budapesti közönség Ipolyi Arnoldnak (1823–1886), a kiváló tudós főpapnak köszönheti, hogy bármikor betérhet hozzá inspirációt, megerősítést vagy egyszerűen csak gyengéd szépséget keresve. Ipolyi különleges szeretettel gyűjtötte a régi sienai festészet költői finomságú és eleven hitű emlékeit, melyekkel azután a Szépművészeti Múzeum és az esztergomi Keresztény Múzeum képtárait gazdagította.

2007/6. 26-27.o.