A festmények hamisításáról V.rész
Két intő példa: a pécsi Petró- és a szabadkai Percic-gyűjtemény
A sorozat eddigi részeitől eltérően e rövid tanulmányban két magángyűjteményről lesz szó. Közös vonásuk, hogy gazdagon illusztrált kiadvány jelent meg róluk, s mindkettő egy-egy nyilvános képtár állományába került, így látogatható és tanulmányozható a nagyközönség által is. Épp ez a sajátosságuk jogosíthat fel a nyilvános kritikára. Minden bizonnyal sokunk élménye, amikor egy-egy magángyűjteményben járva hamis vagy félreattribuált műalkotással találkozva diszkréten hallgatunk, gyorsan továbblépünk, s annál lelkesebben dicsérjük az eredeti, jelentős művészi értéket képviselő festményeket.
Csontvárynak tulajdonított kép a Petró-gyűjtemény katalógusában.
Tenger és füstölgő vulkán - tehát Taormina.
A műgyűjtemény, mint minden kreatív alkotás, a személyes én kiterjesztése, így sokszor magát a gyűjtőt sértjük meg, ha kollekciójának darabjait kritika tárgyává tesszük. A túlzott tapintat azonban káros következményekkel is járhat, s mindez fokozottan érvényes akkor, ha publikált, nyilvánossá tett gyűjteményekről van szó. Ezekben az esetekben a köz érdeke, a magyar művészet jó hírének elemi igénye megkívánja a hathatós bírálatot, azt, hogy a hamisítványok egyértelműen elváljanak a valódi műalkotásoktól. Ez motiválta ezt az írást.
A pécsi Petró-gyűjteményről 2002-ben vaskos, több száz reprodukciót tartalmazó, reprezentatív katalógus jelent meg, dr. Petró Sándor, a gyűjtemény létrehozójának megbízásából, a Szent István Társulat gondozásában. A könyv létrejötte annak köszönhető, hogy a kollekció a gyűjtő ajándékozása révén a Pécsi Katolikus Egyházmegye tulajdonába került. A közel 350 kép, számos kisplasztika és néhány kerámia a pécsi püspöki palota gyönyörű épületében ma már megtekinthető. Mind a kiállítási belépő, mind a helyszínen megvásárolható kötet meglehetősen borsos árú, ám e költségeket a jövőben sejthetően egyetlen, a korszakkal foglalkozó művészettörténész sem spórolhatja meg. A gyűjteményes kötet minden bizonnyal idővel alapvető szakirodalommá válik a magyarországi festményhamisítványok témakörében, a kiállításon pedig lehetőség nyílik a művek közvetlen tanulmányozására is.
Ez az elnagyoltan kifestett fotográfia Lotz Károly alkotásaként szerepel a gyűjteményben.
A katalógus erős felütéssel kezdődik: rögtön a finoman fogalmazva érdekesre sikerült előszó után következik egy „feltehetően Csontváry Kosztka Tivadar"-nak titulált mű, mely valójában egy nápolyi vendéglő falán is visszatetszést keltene, nemhogy Pécsett, alig néhány tucat lépésre a Csontváry Múzeumtól. A folytatásban hasonló sorsa jut Rippl-Rónai, Gulácsy, Csók, Fényes Adolf, Rudnay, Nagy Balogh János, Berény, Czigány életműve, s még sorolhatnánk a magyar festészet legjobbjait. Csupán az vigasztalhat, hogy a válogatás hasonló kegyetlenséggel bánik el az egyetemes művészet nagyjaival is, többek között Manet-val, Amerlinggel vagy éppen Alfons Waldéval. E művek általában a hamisítványok azon típusába tartoznak, amikor eredeti, korabeli képeket utólagosan átalakítanak, megtévesztő szignóval látnak el. Az esetek döntő többségében azonban az alapanyag művészi minősége, stílusa és festésmódja köszönő viszonyban sincs a kiválasztott festőével: Lotz Károlyt például egy szerény szakmai rátermettséggel kifestett fénykép képviseli, de Fényes Adolf sem jár jobban egy Németh György leggyengébb képeit is alulmúló parasztudvarral.
Egy dilettáns vasárnapi festő képe, a katalógus szerzői szerint Fényes Adolf műve.
Néhány megmagyarázhatatlan csemege is színesíti az összképet: talány, hogyan lett a jól olvasható, eredeti szignóval ellátott Gedő Lipót-portréból László Fülöp, vagy az egyébként kitűnő, szintén jelzett Boldizsár István-kép miért szerepel Jules Bastien-Lepage neve alatt. Az egykor Mednyánszky pártfogását is élvező, de azóta a feledés jótékony homályába süllyedt Zich Ferenc, szerencsétlenségére csupán vezetéknevével jelzett képe - könnyen kitalálható - Zichy Mihály műveként szerepel a katalógusban. A helyzetet bizonyos szempontból még súlyosabbá teszi, hogy a gyűjteményben számos eredeti, jó, sőt néhány múzeumi rangú remekmű is szerepel. Ezek az alkotások egy laikus szemlélő számára hitelesíthetik a gyenge, a festői életműveket rossz színben feltüntető hamisítványokat. A kollekció egyik csúcspontja Ferenczy Károly Templom című festménye, de mindenképpen említést érdemel Rippl-Rónai egy korai tájképe (sajnos oldalfordítottan került a katalógusba) és a festőt mintázó Medgyessy Ferenc portréja, vagy éppen Perimutter, Aba-Novák, Scheiber és Fényes Adolf egy-egy alkotása. Kitűnő kép reprezentálja Kondor Béla művészetét, kár, hogy a szerkesztők figyelmetlensége folytán 1970-es Zuhanó angyala a könyv lapjain felfelé zuhan. Kifejezetten szerencsésnek mondható a számos eredeti grafikával és néhány reprezentatív festménnyel is képviselt Vaszary, valamint Szőnyi és Nagy István, akinek több jelentős pasztell-portréja is helyet kapott a gyűjteményben. Remekművek és ordító hamisítványok jellemzik tehát a pécsi Petró-kollekciót. Mindez nem is lenne olyan nagy baj, ha a státusa, kiállítása folytán nem keltené szakmailag hitelesített közgyűjtemény látszatát. Így azonban többet árt, mint használ, hiszen magyar és külföldi látogatók ezrei előtt rossz színben tünteti fel a magyar festészet legnevesebb alkotóit, nagy nyilvánosság előtt rágalmazza védekezésre képtelen festőink munkásságát.
Fent: Hamis Nemes-Lampérth festmény a Percic-gyűjteményből,
a hamisító két eredeti kép elemeiből állította össze a kompozíciót
Balra lent: NEMES-LAMPÉRTH JÓZSEF: Lámpás csendélet, 1916, Jannus Pannonius Múzeum, Pécs
Jobbra lent: NEMES-LAMPÉRTH JÓZSEF: Csendélet könyvekkel, BTM, Fővárosi Képtár
Ugyanebből az okból érdemel említést az egykori szabadkai orvos, Vinkó Percic gyűjteménye. A kollekció 1989-ben, szintén ajándékozás útján került a zágrábi Muzejski Prostorba, mely gazdagon illusztrált katalógust is kiadott róla. A művek egy jelentős része 1991-ben Pécsett is ki volt állítva, majd - tudomásom szerint - részben Szabadkán, részben Zágrábban került elhelyezésre. Percic gyűjteménye két fontos hasonlóságot mutat az előbb bemutatott Petró-kollekcióval. Itt is találunk néhány eredeti remekművet, s a műtárgyak túlnyomó többsége ebben az esetben is ócska hamisítvány. Számunkra mindez azért fontos, mert a gyűjtemény egyik jelentős szeletét magyar festmények alkotják. A problémára Németh Lajos már 1991-ben, a pécsi kiállítás kapcsán felhívta a figyelmet, az Új művészetben megjelent tanulmányában. Az általa festett, egyébként igen csak lesújtó kép azonban a valóságban jóval elszomorítóbb. Németh Lajos joggal dicsérte Ferenczy remek tájképét, Kádár és Egry egy-egy valóban szép festményét, ám néhány esetben jóindulatúan tévedett. Eredetinek titulálta például Aba-Novák cirkuszképét, holott az egy, a szokásosnál is gyengébb, késői kompiláció, s nem mert határozottan állást foglalni sem Rippl-Rónai kukoricás képei, sem Nemes-Lampérth két kompozíciója kapcsán, annak ellenére, hogy azok egytől-egyig gyenge hamisítványok. Ezek a képek, hasonlóan a Percic-gyűjtemény legtöbb darabjához, a Petró-kollekciónál tapasztaltakkal ellentétben nem utólagosan átalakított, fiktív jelzéssel ellátott alkotások, hanem a szó szoros értelmében vett hamisítványok. A katalógusban Rippl-Rónai József Terasz című képeként szereplő festmény valójában egy közepesnél alig valamivel jobb másolat a festő Reggelizőasztalnál című alkotásáról, mely a Mihályfi-gyűjteményből került a Nógrádi Történeti Múzeumba. A Nemes-Lampérth József műveként reprodukált Csendélet pedig a festő két eredeti képéből, a pécsi Janus Pannonius Múzeum Lámpás csendéletéből és a BTM Csendélet könyvekkel című kompozíciójából lett összeállítva. A szignót a hamisító az előbbiről másolta át, feltűnően gyanús precizitással.
Balra: RIPPL-RÓNAI JÓZSEF Reggelizőasztalnál című képének másolata a Percic-gyűjteményben.
A kép eredetije a Mihályfi-gyűjte-nényből került a Nógrádi Történeti Múzeumba
Jobbra: RIPPL-RÓNAI JÓZSEF Reggelizőasztalnál, 1910 körül Nógrádi Történeti Múzeum, Salgótarján
A katalógust lapozgatva egy sor további, meglehetősen szerény színvonalú hamisítvánnyal találkozhatunk, köztük Vaszary népszerű Parkban című kompozíciójának másolatával, mely egy jobb képességű hamisító esetén azért jelenthetne nagyobb problémát, hiszen a képnek legalább négy-öt eredeti, saját kezű replikája ismert. A mélypontot talán Iványi-Grünwald és Farkas István egy-egy képe jelenthetné, ha Percic nem fordult volna hasonló szorgalommal és szakértelemmel a nemzetközi nagyságok irányába. Degas balett-táncosai, Gauguin, Bonnard, Matisse, Légér és Chagall a katalógusban reprodukált képei valóságos hadüzenettel érnek fel a jó ízlés és az egyetemes kultúra értékei ellen. A dolgot tovább súlyosbítja, hogy míg Magyarországon a Petró-gyűjtemény esetében nem találtak olyan művészettörténészt, aki a nevét adta volna a katalógushoz, addig a Percic-kollekciót bemutató kiadványt „neves" horvát szakemberek jegyzik.
E két eset kapcsán számos probléma megfogalmazható. Felvetődik például a kérdés, hogy egy ország kulturális vezetése engedékenynek mutatkozhat-e, ha a nemzet művészi értékei ellen intéznek, ha csak közvetett módon is, s feltehetően pusztán tudatlanságból, de meglehetősen otromba támadást. A válasz megadása helyett a szerző minden olvasónak egy általános tanulság levonását ajánlja: nem mind arany, amit fényesítenek, tehát a múzeumokban is érdemes éberen, ha tetszik, nyitott szemmel járni.
"EREDETI MÁSOLAT"
19. századi magyar művészek másolatai a reneszánsz és a barokk mesterművei után Raffaello, Tiziano, Giorgione, Rembrandt, Rubens, Velázquez és még megannyi klasszikus alkotó remekműve Budapesten!
Térey Gábor 1899-ben „eredeti másolatokként" határozta meg a műveket, amelyek mind méretükben, technikájukban, mind részleteikben hű követői a másolt alkotásnak. A művészi másolat egykor szerves részét alkotta a művészeti oktatásnak és önképzésnek. Benczúr Gyula mesteriskolája jelentős másolatgyűjteménnyel rendelkezett, amelynek létrejöttét Európa nagy múzeumaiba szóló utazási ösztöndíjakkal támogatta a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium. Így kerültek lassanként a hazai múzeumok és művészeti iskolák falaira Raffaello, Tiziano, Tintoretto, Rembrandt vagy Rubens remekművei. Mivel a másolás közben a kopizáló vonásról vonásra elsajátította és megértette a klasszikusok festői gondolkodását, a gyakorlat sokáig végigkísérte a művészek pályáját. Brocky Károly vagy Székely Bertalan pompás akvarellvázlatokban rögzítette benyomásait Van Dyck, Boucher vagy Velázquez műveiről.
Balló Ede volt azonban köztük az első, aki tudatosan fejlesztette másolatgyűjteményét. Utazásai során, Amszterdamtól Madridig, Európa szinte valamennyi jelentős gyűjteményét bejárta. Meglepően színvonalas kópiáinak a külhoni szakemberek is csodájára jártak. Több mint száz „művészi másolata" reprezentatív képet adott a nyugati festészet fejlődésének történetéről Van Eycktől Goyáig. Éppen ez predesztinálta arra, hogy a kópiák bevonuljanak a múzeumokba. Több nagy sikerű tárlat után Balló a magyar államnak ajándékozta százdarabos másolatgyűjteményét, amelynek állandó kiállítása 1934-ben nyílt meg a Szépművészeti Múzeumban.
A Magyar Képzőművészeti Egyetem szeptember 30-án nyíló kiállítása gazdag válogatást nyújt Balló Ede másolataiból, köztük Giorgione, Tiziano, Rembrandt, Vermeer és Velázquez legszebb műveiből. Mellettük láthatók a kortárs művészek múzeumi szubjektív „jegyzetei", Barabás Miklós, Brocky Károly, Székely Bertalan a párizsi Louvre-ban vagy a madridi Pradóban készült virtuóz akvarellmásolatai. Példákat láthatunk arra is, hogy a historizmus olyan nagyjai mellett, mint Benczúr Gyula vagy Kovács Mihály, odaadással fordultak a klasszikus mintaképek felé a modernek is. Kiállításunkon Rippl-Rónai József (képünk), Gulácsy Lajos és Czóbel Béla Raffaello és németalföldi mesterek nyomán készült egyéni átiratai bizonyítják ezt. Általuk a látogató egyszerre gyönyörködhet Tiziano, Vermeer, Velázquez és Székely Bertalan, Benczúr Gyula vagy Gulácsy Lajos művészetében.
A kiállítást október közepén megjelenő katalógus kíséri. A tárlathoz kapcsolódóan Imitáció és kreáció. Másolat, replika és parafrázis a képzőművészetben a középkortól napjainkig címmel október 28-30 között tudományos konferenciának ad helyet a Magyar Képzőművészeti Egyetem. R. E.