„Egy különös világból felhozott emlékek, déjà vu-k, időtlen képek, beállítások, jelenetek ezek, amik sebtiben rabul ejtenek” – olvasható Jósvai Péter cikkében, ami egy több mint tíz évvel ezelőtti Révész László László-kiállításról szól. Bár gondolatai több mint egy évtizeddel ezelőtt születtek, semmit sem vesztettek erejükből. Ezzel a 2008-as Kisterem galériabeli kiállításról szóló kritikával, Jósvai Péter szövegével emlékezünk meg Révész László Lászlóról, aki a múlt hét folyamán hunyt el tragikus hirtelenséggel.

A Képíró utcát nyugodtan nevezhetnénk galériautcának is, a low-key kiállításmegnyitók ideális helyszínének: a kis utca leplezetlenül párizsias hangulata az esti 20 Celsius-fokos őszi idővel, a Kisterem galéria utcára nyíló, kitárt ablakával, ajtajával, a bentről kiömlő lassú fénnyel festményt kever a jelen pillanataiból, hogy majd így emlékezzünk rá vissza.

A megnyitók, art-openingek különös, kifinomult műfajt képeznek önmagukban is. El van tévedve, aki esetleg azt hiszi, hogy a megnyitó nem más, mint valaminek a megnyitása, és hogy az egész csupán erről a valamiről szól, amit a megnyitó megnyit – ennek majdnem épp az ellenkezője az igaz. A megnyitó külön művészet, mint egy divatbemutató, mint egy performance, egy happening, ahol a legapróbb részlet is számít, az összes részlet érdekes. Révész László László e megnyitója üdítően friss kompozíció, mind a tervezés, mind pedig a happening gyakorlati alakulása tekintetében.

A meghívót nem a galéria küldte ki, nem egy sajtós, hanem maga a művész. A meghívón bár szerepel időpont, arról azonban már nincs infó, hogy ki nyitja meg. A helyszínen a galéria részéről senki sincs kosztümben vagy frakkban, Révész László László elegánsan késik nyolc percet, kezdetben mindenkinek jut üvegpohár is a vörösborhoz, amit a szabadidő-pólós galériáslány szolgál fel és nem magázódó pincérek a széles könyökmozdulataikkal. E lány egyébként az, aki azt a pár sort írta a kiállításról, amit a vendégek kis papírról elolvashattak, ha akartak – mert megnyitóbeszéd nem volt.

Senki nem hozott zavarba senkit és nem utolsósorban senki nem került olyan helyzetbe, hogy az este kötelező részét át kellett volna vészelnie – megnyitóbeszéd, event híján nem volt olyan öt perc sem, amikor a vendégeknek egyszerre egy dologra kellett volna koncentrálniuk – így végül az egész barátságos estét mindenki érdeklődésének természetes lejtését követve tölthette el.

Odabent a fehér szobában, a Kisterem galéria egyetlen (kis) termében a képek adták az este második rétegét. A hazai képzőművészetben az embernek gyakran van olyan érzése, hogy a művészek szinte csiga módján cipelik a hátukon a művészetüket, értsd, a stílus, a gondolatmenet kötelez, mint a popsztárok kinézete (lásd Jamiroquay nem bír megszabadulni kalapjától, a magyar Omega együttes énekese a mai napig egykori frizuráját viseli). Közben persze a művésztől azt várjuk, hogy szezonról szezonra reagálja le a világot frappánsan, újszerűen, mint egy divattervező, és közben nézzen ki jól. Azt várjuk, hogy a művész folyamatos kutatáson vegyen részt, hogy a saját útját járja, és rendszeresen lepjen meg minket az aktuális eredményeivel, képeslapokkal, melyeket antropológiai útjáról küld – amely út során minket tanulmányoz, beleértve saját magát.

Vagy szorgalmas egy művész, és igyekszik megfelelni a művészetére rákapcsolódott értelmezéseknek, elvárásoknak, vagy pedig tényleg a saját útját járja, és a megfelelést mint motivációt egy életre kidobja az ablakon – ebben az esetben azonban, bár pontosan azt teszi, amit elvárunk tőle, egyáltalán nem garantált, hogy a művei, kutatásának eredményei kicsit is érdekesek lesznek. Természetesen már a megnyitó megkomponálásából is régen látszik, hogy Révész László László nem a szorgalmas művész, nem biztosra megy, megelégszik azokkal az eredményekkel, amik maguktól létrejönnek, nem fabrikál melléjük csomó másikat. Laza és elegáns kutató.

A képeknek az a dolguk, hogy a maguk módján telibe találják a befogadót, hogy egyszerre jól kizökkentsék és helyre tegyék. Az, hogy a hatás elemi legyen, az fix elvárás, az izgalmas rész viszont az, hogy ezt a hatást az illető kép hogyan viszi be, azaz a mű milyen kommunikációs protokollt alkalmazva létesít velünk kapcsolatot.

Révész László László e festményei meglehetősen különös módon kommunikálnak velünk. Egy-egy kép már első ránézésre is roppant egyszerű – a maga basic, hangulati, ösztönszintű (mondjuk így: dionüszoszi) módján telibe talál bennünket egy élmény, amit fogalmi jellegá (mondjuk: apollóni) utó-tapogatózásunk csak megerősít – és máris jöhet a következő réteg.

Három lányt látunk. A kép ezzel együtt nem három lányt ábrázol, hanem egy jelenetet, amelyben e három lány szerepel. Szembenéznek velünk, lesütik szemüket, várnak, zavartan elfordulnak, sírnak – ez történik a szemünk láttára. Együtt vannak, és ennek valahogy súlya van – egy fenomenon, egy különös jelenség, egy különös jelenet, amely megigéz és mozgásban tartja elménket. Ők ott hárman nemcsak úgy ott vannak valahol – egy olyan helyen vannak, ahol eredetileg voltak – de megváltozott, éppen most is, ahogy nézzük: változik. Romlik, pusztul, süllyed, fakul (a lányok arca is áldozatul esik e folyamatnak) – elenyészik. Nem egy kidobott, szemétre került műanyag játék úgy maradt, nem lebomló vigyora ez, ami a megváltozott körülmények közepette is ugyanazt produkálja.

Révész László László szereplői elszenvedik e változásokat, szenvedői a folyamatnak, amely belőlük a régi, eredeti kontextusuktól, eredeti harmóniájuktól, pompájuktól megfosztott kísértetlányokat varázsol. A képen az eredeti beállítás csak nyomokban van jelen – a dekonstrukció pedig már előrehaladott fázisban van.

Két lány egy olajos, gépolajos, maszatos képen – nem valami szocializmust ábrázoló proletár-festménnyel van dolgunk. A két lány nem eredetileg ilyen – ők is, az ő beállításuk, a világ, amiben ők leledzenek, bomlásban van, ami furcsa, feketén olajos felszínben mutatkozik meg. Az „eredeti beállítás” itt még megvan, és döbbenetes hatást gyakorol az emberre: csomagot bontanak, illetve készülnek kibontani. Masnival átkötött csomagok, két fiatal és szép lány – ennél idillibb helyzetet a giccsboltban sem kapni.

Az idő azonban könyörtelenül végzi a munkáját, a lányok már kabátba öltöztek (a bomlás okozta klímaváltozásnak megfelelően), de a csomagok nem nagyon akarnak kibomlani. Nem került rá sor – soha. Ha pedig eddig nem, akkor már nem is fog – soha. Egyikük a másikat nézi, a másik pedig úgy tekint kifelé ránk, odabentről, mintha egy süllyedő kabinban utaznának elkerülhetetlen végcéljuk felé – a sötétség, az elmúlás mélyére.

A képeken a az elmúlás jelei tapinthatóak, ám a folyamatok irányának megítélése nem is olyan egyszerű. Az van ugyanis, hogy e „fényt kapott”, „túlhívott” a psziché dark-roomján belüli fotók ugyanannyira viselik magukon a lebomlás, az elenyészés jeleit, mint a semmiből előhívottságét. A képeken ábrázolt jelenetek nemcsak eltűnnek, lebomlanak, a teljes út, amit megtesznek, az, hogy megjelennek, előhívódnak a sötét semmiből, s majd aztán folytatják útjukat az enyészetbe. Révész László László ugyanis nem egyszerű, ismert, common-sense jeleneteket ábrázol az elenyészés előrehaladott fázisában, azaz e jelenetek nem csupán attól izgalmasak, hogy épp az elmúlás útjára léptek, hanem önmagukban is rejtélyesek.

Így nem annyira egy bomlásnak indult világ, hanem sokkal inkább egy, a folyamatos bomlás állapotában leledző világ képeit látjuk – mintha egy valaha víz alá került komputer winchesteréről kimentett képek, jelenetek lennének ezek. E képek bomlottak, bomlásban vannak, de a bomlás iránya nem egyértelmű – ugyanúgy tekinthetjük kimentett, mint éppen elenyésző, megjelenő vagy éppen tovatűnő képeknek ezeket a jeleneteket-jelenéseket.

Művészet olyan jeleneteket ábrázolni, létrehozni, amik valamiféle kontextus támogatása nélkül, a semmiből előállva – mintha egy üres szobában bekapcsolva felejtett tévéképernyőn látnánk – képesek magukkal ragadni bennünket. Természetesen ez történik a gyermekkorban, amikor felfedezzük a festészetet, a világot, és képekbe, beállításokba napokra, órákra beleköltözünk, és ugyanez történik most, ha belépünk a fehér szobába, a Kisterembe, és megnyitjuk magunkat a Révész László László-képeknek. Egy különös világból felhozott emlékek, déjà vu-k, időtlen képek, beállítások, jelenetek ezek, amik sebtiben rabul ejtenek.

Érdemes megjegyezni, hogy az elmúlás, az enyészet, a bomlás itt nem holmi horrormotívum, hanem a szépséggel, a jelenben virágzó szépséggel együtt járó mélység – a szépség mélysége. Beauty extended. E bomlásban lévő képek pont úgy szépek, mint a 10-20 (40-50) éve készült fekete-fehér fotók, pillanatfelvételek, a maguk időtől való függetlenségével, kissé tragikus hangulatú időnkívüliségével és közben az ott és akkor romlatlan, eleven, tapintható frissességével.

Bár a drámaiságot egyáltalán nem nélkülözik, e képek mégsem drámaiak (csak ha angolul vesszük e szót, úgy, „hogy van bennük dráma”, történet, van dramaturgiájuk). Komornak még távolról sem lehet őket nevezni, és a sérültség, roncsoltság esztétikuma sem jellemző rájuk, nem fűzi őket konkrét rokonság a 80-as évek posztmodern klímaváltozásának idejéből ismert torzókhoz és apollóni oszloproncsokhoz (Psyché, Bódy, Bachmann). A természeti erő, ami a Révész László László-képek világában érvényesül, az előhívott, majd „túlhívott”, „overdeveloped” szépséggel is inkább csak erős párhuzamot mutat, hiszen tényleg nem eldönthető, hogy e képek előtűnnek-e vagy éppen eltűnnek.

Amit itt látunk, az divatterminológiával vadiújnak, latestnek tekinthető esztétikum: a törölt, „unlinked”, kontextusukat, „eredeti” fényüket, jelentésüket, funkciójukat vesztett képek, jelenetek között való mélyreható böngészés. Révész László László érzékenységét és tehetségét (és szorgalommentességét) dicséri, hogy kutatásainak eredménye nem holmi emlékkép-bolhapiac, hanem dedikált utazás az idő alvilágában. A Titanic roncsai közt pásztázó robotkamerák felvételei és az e felvételeket tágra nyílt szemmel bámuló kutatók meghatottsága jut az eszünkbe. Ugyanaz, mint amikor a fantasztikus Nagykörút II. című festményének kapujában állunk (Ludwig Múzeum). Ott van a Körút, ki vannak írva az árak, egy urbánus bringás lány, hátizsákját megigazítva épp indulni készül, érezni, milyen lehet a sortja által szabadon hagyott combjait simogató tompa, meleg körúti fuvallat. Belülről érezzük a jelenetet, és közben mégis egy világ választ el minket tőle. Ez az idő figyelmes szemléléséből fakadó esztétikum.

A madarat figyelő lány portréja nem egy napon hagyott, barnulásnak indult, nem fixált fotó – ez egy barnulásnak indult, nem fixált jelenet. A lány már levette tekintetét a tavaszt hirdető madárról, sőt le is sütötte a szemét – az idők során. Érthető, mindenki ezt tenné, akit kitartóan bámulnak. A madár, a tavasz, az oleander, a tükröződő napfény és maga a lány is, az egész jelenet teljesen idegen tőlünk, semmi közünk az egészhez – nem csoda, hisz törölték, elengedték, magára hagyták, kikerült a nagybetűs oblivionba, lekapcsolták, leválasztották, „it has been unlinked” – talán ezért olyan megrázó és zavarba ejtő kapcsolatba kerülni ezzel az „unlinked” entitással. Talán ezért olyan jelenésszerű, mintha üzenni akarna, mintha emlékeztetni akarna.

Valahol, egy immár távoli időben, egy eldobott, eső áztatta színes magazin, egy képeslap egyik oldalán egy helyi személyiség portréja látható – reggeli sétáját végzi, éppen átkel egy kis hídon, pólóján a 2-es szám látható, mint egy időbélyeg, nem visel zoknit. Ugyanígy lehetne hosszútávfutó futás közben vagy kötéltáncos valami mélység felett – innen nézve egyre megy. Révész László László képe egy elegáns fuvallattal felkap minket és berepít abba a világba, magával ragad minket e személy személyisége, a délelőtt varázsa, a pallóra lépés közelgő élménye, és közben az is, hogy mindez már tovatűnt. Olyan ez, mint a távoli csillagok fényével, amikor látjuk, talán már nincs is.

Ismerős-ismeretlen képek, posztfreudista déjà vu-k, amiket először látunk, most van a premierjük, amit nem hirdettek meg sehol, felsejlő emlékképek egy ismeretlen világból – amiben élünk. Az impresszionizmus inverze – a pillanat felülete helyett arra fókuszálunk, ami mögötte van, illetve zajlik: az idő folyamatos mozgására. 2008-at írunk, az idő rendesen előrehaladt, ha valamit sokáig nézünk, elkezdi feltárni előttünk a mélységeit – Révész László László egy ilyen mélység-felfedező utazásról, tripről küldi nekünk képeit – ezeket a jel-, illetve jelenésszerű jeleneteket.