A műkereskedelem, amikor licitharcban áraz, egyben besorol. Ez így van még az olyan nyomott és mesterséges piacon is, mint amilyen a szocialista volt a nyolcvanas évek második felében. A licit agresszív értékmérő, s gyakran jócskán átrendezi a műtörténészek által felállított kánont. A szakmai ítészek, a piac és a közízlés végső soron persze együtt írják a becsértéket. Festők, periódusok, művek értékelődnek fel vagy le néhány évtizedes távlatban. Mit érnek ma Dudits Andor vagy Márk Lajos, egykor keresett és ünnepelt festők képei? És mit érhetett megfestésekor Galimberti legutóbb 37 millióért elárverezett csendélete? Gyakran egész korszakokról változik meg a közvélemény. Negyven éve többnyire csak megvetőleg illett szólni a szecesszióról, lekicsinylően Budapest eklektikus építészetéről, és ki hallgatott akkoriban Gustav Mahlert? A harminc éve megjelent A modern fesztészet lexikonában nem szerepel Egon Schiele neve...

 

Az ízlés változása az életműveket is átrendezi. Itt van például Márffy Ödön. Szerencsés alkat, megítélése az elmúlt száz esztendőben viszonylag egyenletes volt. Sosem számított kifejezetten sztárfestőnek, de művészetét mindig figyelemre méltónak tartották. Életében jobbára elismerés övezte, és halála után is keresettek maradtak képei. Ám nem egyforma mértékben. Voltak kedveltebb és kevésbé népszerű korszakai. Ő maga büszkén emlegette a Nyolcak körében kifejtett tevékenységét, olyan forradalmi tettként emlékezett rá, amely felbolydította a közéletet, és utat tört a modern látásmódnak. De saját oeuvre-jéből legtöbbre mégiscsak a harmincas években kiteljesedett festészetét tartotta. A kritika és a művészetpártoló közönség hasonlóképpen vélekedett. A Nyolcak időszakában készült képeit vegyes fogadtatás kísérte, még a modern törekvéseket támogató szemlézők is kiforratlannak, útkeresőnek tartották ezeket az alkotásokat. A húszas évektől kezdve a műkritikusok egyöntetűen úgy látták, Márffy mindinkább magára talál. A tárgyilagos „objektív" méltatásoktól az elragadtatott hangokig széles spektrumon üdvözölték „festői lehiggadását", „bölcs derűjét", hogy dráma helyett végre lírát kínál. Dicsérték a kivilágosodott palettát, a gonddal és ízléssel megválogatott színek sokaságát, a fátyolos, gyöngyházas lazúrt, a kompozíciók egyszerűsödését és összefogottságát. A mesterségbeli tudást.

 

 

Márffy népszerűségének titka abban rejlett, hogy nem operett-álomvilágba, illúziók közé csalta nézőit, hanem saját megtalált boldogságát kínálta nekik. Aki hagyta magát elvarázsolni színes palettája által, szegre akaszthatta a mindennapok gondját. A polgári élet apró, bensőséges örömei: a takaros villa, csinos feleség, szombat délutáni uzsonna a teraszon, jó levegő, vízparti nyaralás, muzsikaszó, olvasgatás, finom erotika - s mindez rendkívül kulturált, dekoratív előadásban - azt sugallták a harmincas évek városi polgárának: ez a világ a tiéd is, csak akarnod kell, hogy ilyen legyen. A „magára talált" Márffy egyszerre hatott modernnek (korszerűnek) és érthetőnek, szemben a korábbi „kereső", fauve festővel, aki túlzónak és zaklatottnak tűnt. A Márffy-képek szép csendben túlélték a II. világháborút követő radikális társadalmi változásokat, az elszegényedő lakások falain megmaradtak a polgárság életszeretetének mementójául.

 

Az ezredfordulóra azonban felértékelődött a klasszikus avantgárd és közvetlen előzményei, az az időszak, amikor a magyar művészet frissen és szervesen kapcsolódhatott az európai művészeti folyamatokhoz. A magyar fauve-os festészet újrafelfedezése mind a szakma, mind a gyűjtők részéről Márffy Ödön életművét is átrendezte. A hetvenes évek derekán egy BÁV-aukción Márffy talán legfontosabb fauve műve, a Fürdő nők (más címen: Aktos kompozíció), amely a Nyolcak első, „Új Képek" címet viselő tárlatának egyik legtöbbet emlegetett darabjavolt, még éppen annyiért kelt el (24 ezer forint), mint egy átlagosnak mondható Fésülködő nő 1936-ból. Az utóbbi évek aukciói már más arányokat szabnak. A két világháború közötti arcképfestészet egyik kiemelkedő darabja, a sokat reprodukált és kiállított, rendkívül finoman megfestett Krúdy Ilona csak a negyedét érte, mint az említett Nyergesi lány, amely azóta is vezeti a Márffy-eladások statisztikáját. Mögötte - 32 millió forintos leütési árával - alig marad el Márffy egy másik fauve-os képe: A fiú és leány zöld padon ülve. Az aukciós lista harmadik helyén ugyancsak korai kép szerepel, egy 1910 körüli csendélet, amelyen jól lemérhető, hogy a Nyolcak korszakában

Márffy miként házasította össze a fauve-ok harsány színeit és szabad ecsetkezelését a cézanne-i térszerkesztéssel.

 

 

Márffy korai műveinek felértékelődését már jelezte, hogy 1999-ben meglepően magas áron kelt el egy 1911-es tájképe, amely ugyanazon az aukción azért még alatta maradt egy nagyvonalú, a harmincas évekből származó, dekoratív comói képnek. A korai Márffyk iránti kereslet aztán mindinkább átterjedt a Nyolcak és a par excellence fauve képeket megelőző időszakra is. Bár ezek a művek áraikban egyelőre még nem érik el a legjobb kvalitású, két világháború közötti darabokét, de lassan felzárkóznak hozzájuk. Ilyenek a Márffy-Gulácsy bemutatkozó kiállításon feltehetően Zöld kerítés és a Hajó a Csatornán címen szereplő alkotások, vagy a Szalmakalapos nő, amelyet az Ország-Világ is reprodukált 1907-ben, a tárlat idején.

 

Természetesen nem Márffy az egyetlen, akinek lendületes, fiatalkori festészete imígyen reflektorfénybe került. Ugyanilyen érdeklődés övezi manapság a Nyolcak többi tagj ainak vagy a neósok-nak korai munkáit. A művészettörténészek örülhetnek ennek a folyamatnak. Az emelkedő árak egyre több elveszettnek hitt vagy lappangó festményt csalnak elő a lakások mélyéről, és ekként egyre árnyaltabb képet alkothatunk egy, az I. világháború miatt sajnálatosan derékba tört, színes és rendkívül izgalmas festői korszakról.