Nóra jelenti: Víz

Winkler Nóra

Tinédzserkorunkban Móni barátnőm, válogatva a nyomuló pasik között, amelyik leszerepelt – nyálasan udvarolt, bénán vezetett, uncsi viccei voltak, bármi, akármi stb. –, azzal kapcsolatban rám nézett és azt mondta, hát, akkor asszem Zolinak víz. Sose tisztáztuk, miért pont így hívja, mi lehet az etimológiája, esetleg régen toronyszobájuk kis ablakából öntöttek vizet a hercegnők a lent toporgó szerencsétlen trubadúrra, nem tudom, most meg már fura lenne visszakérdezni, mindegy, víz, vagyis mehet.

Kíváncsian vártam, lesz-e olyan kép a 30 művészt érintő meghívásos pályázaton, amelyik a víznek erre az értelmére játszik rá. Pont ilyen nem volt, de lehetett volna, mert semmi más megkötést a kiíró Kristályvíz nem tett. A kristart program terve a következő volt. Csináljunk kortárs képzőművészeti pályázatot, festőknek, fotósoknak, képzőművészeknek, a munkáik reprodukcióit állítsuk ki a nyár folyamán nagyvárosok közterein, építsünk fel egy site-ot, ahol a munkákra szavazni, kommentálni, az alkotókról olvasni lehet, illetve legyen ez a tárhelye a közönség e témában érkező alkotásainak.

Gőbölyös Luca: Hommage a Rene Magritte

Próbáltunk (mármint a zsűri tagjai: Virág Judit, a Virág Judit Galéria tulajdonosa, Topor Tünde, szeretett főszerkesztőnk, Hajdú István, a Balkon főszerkesztője és jómagam) olyan művészeket hívni, akiknek munkái működhetnek köztereken is, nem igénylik a klasszikus galériaközeg elmélyült figyelmét, és persze abban is gondolkodtunk, hogy a például Győr főutcáján tikkadtan korzózó néző érzékeljen valamit abból, kb. mi zajlik a magyar kortárs terepen. Anélkül, hogy túlbeszélném, nagyon fontos szempont volt, hogy most a munkák nem egy célirányosan kíváncsi körnek szólnak, hanem egy olyannak, amelyik esetleg akár pont célirányosan nem az. Művészet nélkül, különösképpen a nem kanonizált, nem megállapodott kortárs művészet nélkül kitűnően el lehet élni. Nem magától értetődő, hogy ebből mennyi élménye, felismerése, otthonossága lehet annak, aki mégis nézi. Sokkal életközelibb, praktikusabb témákban való jártasság sem evidencia. Idézhetném a sokkot, amikor a Danubius rádió reggeli műsorát vezetve hajnalban olvasgattam az sms-gépre még az éjszakai műsorok kapcsán érkezett hallgatói kérdéseket. Hetente kétszer egy szexológus volt az éjfélig tartó adás vendége, a neki szóló, rendszeresen ismétlődő kérdéseket olvasva megértettem, sohase lehet elég óvatosan belőni, mi is az, amit közös tudásnak merhetünk gondolni. Épp ezért azt különösen bírtam, hogy a kiállítás helyszínein – Győr, Szeged, Pécs, Debrecen, Budapest – fiatal művészettörténészek álltak az installáció mellett, hogy kérésre végigvezessék az érdeklődőket, válaszoljanak a kérdésekre, meséljenek a művészekről. Van kép, amelyik elsőre elmondja magát, de olyan is, amit elsőre inkább el kell mondani. A „biztos hülyeség, de engem ez arra emlékeztet” meg a „nyilván nem értek hozzá, mégis ez annyira tetszik” – hát, ezeket a jól elvégzett munka kéjével hallgatja az ember.

Fontos elmondani, hogy a kultúra támogatásában azért egyre elegánsabb szponzorokat látni. A rendszerváltás körüli magyar filmek szponzorlogózott autói, a jelenetekből ordítóan idegen termékelhelyezések, frappáns dialógokba be-beszőtt márkanevek kora már elmúlt. De olyan távolra nem kell tekingetni, hogy kreatív alkotásokat váró pályázatoknál konkrét termékek szerepeltetésével revolverezett indulókat találjunk. Szerintem példaértékű, amilyen finoman a Kristályvíz szerepelt a saját programján, úgy, hogy magáért a részvételért is fizetett a felkért művészeknek, továbbá fél-fél millió forintos fődíjakat ajánlott fel, a közönség-, külön- és amatőr-díjak fölött.

Közben eszembe jutott, hogy a Móni később meg azt mondta a párválasztás döntési pontjain elhullókra, hogy hát, mehet a levesbe. Megkérdezem a Maggit, nem akar-e ő is valami kortárs dolgot támogatni.

2007/4. 86-88.o.