Szicíliában – Agrigento & Templomok völgye & Etna & Palermo & 14–18 fok – voltam majdnem egy hetet, dolgozni, de igazi utazás volt, ami kiveszi az embert a saját otthoni valóságából. Csodálatos az olaszokban, ahogy mindent beelőz az élni szeretés, megbeszélt időpontok, helyszínek, ígéretek – jaj, ezek nem lehetnek annyira fontosak, hogy komolyan már azon pörögjünk, hogy végül is máshol voltak, egy másik napon és úgy alakult, hogy nem tudták elintézni, amiben maradtunk.

Igyunk egy aperitifet, üljünk ki a napra vagy szedjünk egy narancsot a mögöttünk álló fáról, a dolgok megoldódnak. Színházba is jó velük járni. Bevárják egymást, lássa az is az elejét, aki akkor beült még vacsorázni, mikor a többiek már a jegyeiket mutatták a bejáratnál. Nem fűtenek, úgyhogy ülnek a nők bundákban, a férfiak prémgalléros fókavadász-kabátban, nézik a táncelőadást. Gyakran jut eszükbe valami – így hat a találkozás a művészettel – és közösen dolgozzák fel, promt, a helyszínen. Csak mert egy jó barát három páhollyal odébb ül, nem zárják ki, úgy mondják, hogy ő is hallja. Ha hosszabb, testesebb a sztori, kimennek az előtérbe, nem osonnak, titokzatoskodnak, minden ülés csattanva ütődik a háttámlára, na. Szünetben nincs büfé, de ki is akarna elfagyott ujjakkal pénzt kotorászni. De minden jónak vége szakad, jövünk haza, pont marad egy vasárnapom a Luc Tuymans-kiállításra. A milánói reptéren gyorsan veszek egy-két magazint, felcsillanó szemmel látom az ArtReview címlapján, hogy belül pont Luc beszélget Wilhelm Sasnal festővel. Az oxigénmaszkos részt, hogy először a gyerekeket, még meghallgatom, amúgy Pestig a beszélgetést olvasom. Biztosan hozzájárult ez a véletlen is, hogy a műcsarnokbeli kiállítás annyira átélhető volt.
Luc Tuymans egy csikkekkel teli hamutartót tölt fel újra és újra a képeken, két csomag Marlboro mozog a kezei között, férfias. Nincs túlszerkesztve az interjú, a fotók is privát, majdhogynem béna, vakus képek. Nyers az egész, igazi. Tuymans arról beszél, hogy reggel lassan rakja össze magát. Két órát kávézik, rágyújt, az nagyon fontos, ül, gondolkodik, zuhanyozik. A víz alatt sok minden jut eszébe, vannak képemlékek, amiket öt-hat év távlatából hoz vissza, van, hogy nem érti, egyáltalán miért maradt meg benne, aztán megfestve megérti. Majdnem 80 kiállítását mind maga installálta. Gyűjtőnél nem szereti viszontlátni festményét, csak a hibákat észleli, leginkább háttal ül nekik, de múzeumban nincs ilyen érzése. Amióta van pénze, már eldobja a nem sikerült verziókat, de a ’98-as Ivó férfinak még 10-12 verziója létezik. Nagyobb stúdióban is dolgozik már, a régi kicsi egyben a lakása is volt, a nők, akiket odavitt, egyéjszakás kalandként végezték, senki se bírta a szűk térbe beállt festékszagot. Agyvérzést kap a festészet legitim voltáról zajló diskurzustól, élő emberek festenek – mi a kérdés? Minden képének van egy gyenge pontja, ahol eltörhet, itt van a lényegük. Sose középen.
A Műcsarnokban minden teremhez írt valami vezetőfélét. Nem terjengős, de segít. Szellősek, levegősek a termek, vannak több elemmel végiggondolt ügyek, vannak csak önmagukban álló festmények. Olyan érzés, mintha mindenen gondolkodna. Nem lehet könnyű pasi, a nők nem biztos, hogy csak a festékszag miatt csekkoltak ki mellőle rögtön reggel. De lenyűgöző egy ekkora léptékben, ennyire szabadon gondolkodó ember fejében, véleményében járkálni. Csapongó, bár e kifejezésben több a derű, mint az esetében indokolt. Koncentrált, öntörvényű. Zavarba ejtő állapotba hozza az embert, ahogy mászkál az emlékeinkben, ahogy visszarángat négy teremről arrébbról megint az egyik képhez. A teremőrök nagyon figyeltek mindenkire, tilos volt fényképezni, és tényleg szemmel tartották a hipnotizáltan ácsorgókat. Volt is olyan érzésem, hogy illetéktelen megfigyelői egy személyes állapotnak, mert itt most velünk valami nagyon bensőséges dolog történik, nagyon mélyre fúródik be ez a Luc Tuymans. Volt régen egy whisky-reklám, hogy mire emlékszünk a halál pillanatában, milyen fontos képek futnak le – szerintük ötönként egy Ballantines, oké, oké – na de tehát olyan, mintha ő fogná magát és beülne az én életem filmjének a kisvetítőjébe, csak úgy, annyi után, hogy olvastam a repülőn a cikket, és egy órája járkálok a Műcsarnokban. Azért ez már durva, nagyon durva, mondaná Robi, aki az operatőr volt Szicíliában.