Ha meditálok, akkor meditálok, ha mosogatok, akkor mosogatok..

Beszélgetés Kováts Lajossal

Topor Tünde

Kedves Lajos, sokan kérdezik tőlünk, mit csinálsz mostanában, hogy már nincs MEO és a Blitz Galériát is bezártátok?
 
Tanulok. Pontosabban nappali tagozatos hallgatója vagyok a Tan Kapuja Buddhista Főiskolának vallásbölcselet szakon, valamint kulturális antropológiát levelezek levelezőn a Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Karán. Mellette természetesen dolgozom. Ha tehetem festek, illetve írogatok. Egyik tulajdonosa vagyok a BUMBUM ARTCONSULTING nevű cégnek. Tevékenységi körünk: kommunikációs tanácsadás, könyvkiadás és „minden, ami látvány". Első nagyobb megbízásunka a MODEM, a debreceni modern művészeti múzeum építészeti terveinek szakmai támogatása volt, meós szemmel. De a könyvkiadás is beindult már. Szeretnénk a magyar festészetet mindenki számára hozzáférhetővé tenni, kiváló minőségben, sok képpel, élvezetes érthető szövegekkel, elérhető áron. A kötetek a magyar klasszikus és kortárs művészetet szeretnék megismertetni, megkedveltetni minél szélesebb körben. Terveink szerint ez legalább száz kötetet jelent majd. Vaszarytól a mai fiatalokig. Végre sikerült megint találni valamit, ami olyan közérdekű és jó kockázatos.
 
 
De újabban festesz is, nemrég volt kiállításod Szentendrén, az Erdész Galériában. Miért hagytad abba a kereskedést, és álltál át bizonyos értelemben a másik oldalra?
 
Sohasem voltam kereskedő a szó igazi értelmében. Én ott is alkotni szerettem vagy szerettem volna. Mondhatnám persze azt is, hogy egyszerűen csak elég volt, de ez így nem lenne teljesen igaz.
 
Addig jó valami, amíg szívvel-lélekkel benne vagyok. Amit évekkel ezelőtt elkezdtem, az ma, már valami egészen más és valaki más vagyok már én is. Minden,változik, folyamatosan és megállíthatatlanul. Én a változást, a váltást természetes folyamatként élem meg és nem gondolom, hogy ezt egy különc provokatív attitűdjének kéne minősíteni. Persze nem lenne teljes a kép, ha elhallgatnám, hogy más oka is volt döntésemnek.
 
Beláttam, hogy Kari Jaspers szavai tökéletesen leírják a mai valóságot: „...mindig van egy határ, amelyen túl csak a harc látszik, a megegyezés reménye nélküli harc, amely elkerülhetetlenül eltiprást vagy megsemmisülést eredményez, hogy hazug emberek szíves és előzékeny szavakkal vakon szövetkeznek egymással, illetve vadak módjára támadnak egymásra..." Én ebből nem kértem, inkább odébbálltam.
 
 
Egyáltalán mikor és miért kezdtél el festeni?
 
Festeni mindig szerettem volna. Anno egy ideig jártam is Fischer Ernő tanár úr szabadiskolájába, de aztán semmi. Vagyis az nem vicc, hanem az az igazság, hogy hosszú évekig fejben festettem. Rengeteg képet láttam és a szemem sokat tanult. De azt is régen tudom, hogy az igazi lényeg a szívben lakik.
 
A jó kép áramlás, közvetlenül szívből szívbe. A kép tárgya, a téma, vagy a stílus érdektelen. A forma változik a korral, vagy az aktuális ízléshez igazodik, de a tartalom változatlan, mindig az egyre, a végtelenre mutat. A festészet többre képes, mint a nyelv, sokkal közelebb visz az igazi valósághoz, a léthez, mint a szavak, és számomra ettől olyan izgalmas és élő.
 
 
Ebbe az is belefér, hogy tulajdonképpen létrehoztál egy fiktív életműtöredéket, amelynek egyik darabja azonnal az Új Művészet címoldalán landolt. Mert egyre közkeletűbb a vélekedés, hogy Takáts Márta tulajdonképpen te vagy, mi tehát az igazság?
 
Hogy mi az igazság Takács Mártával kapcsolatban? Szívem szerint altatnám ezt a kérdést, de mivel azt tapasztaltam, hogy a stupiditás nem ismer határokat, inkább elmondom. Takács Márta az édesanyám volt. 2002-ben hagyott itt minket. Nagyon szerettem, neki köszönhetek talán mindent - ahogy nevelt, ahogy tanított. Idén tavasszal elhatároztam, hogy emlékművet állítok neki. Nem kőből vagy bronzból, hanem igazit, amely által talán visszaadhatok valamit abból, amit tőle kaptam. Lehet, hogy furcsa, de nekem ez így ebben a helyzetben, hogy ő már nincs itt, így is lehetséges. Úgy terveztem, írnak majd róla az újságok, bekerül a lexikonokba stb. Kitaláltam hát egy festői világot és elkezdtem dolgozni. Így született édesanyám művészete és fejlődött hétről hétre. Munka közben kiderült, hogy van itt valaki más is, történetesen én. Így jött világra Azaki, az, aki én vagyok. Borzasztó izgalmas volt az egész, különösen, hogy határidőre kellet dolgoznom. Szegény Erdész Laci áprilisban bevállalt engem vakon, akkor még ő sem tudta, hogy ketten leszünk októberre. Nagy kérdés volt, hogy dadogásomat képes vagyok-e szavakká, mondatokká formálni, hogy tudok-e hiteles és friss lenni. Lehet-e ilyen későn kezdeni? Tudok-e többet mondani az egyszerű látványnál? Tudok-e egyáltalán festeni?
 
 
És szerinted tudsz?
 
Hát mindenesetre a drága mama komoly sikereket könyvelhet el. Egy „kolléga" Nyári István-képnek gondolta egyik művét, egy másik, finom érzékeny női festészetnek ítélte, amilyet bezzeg nem tudnak a férfiak. Valaki azt gondolta, a művész huszonöt éves, és elámult azon, hogy anyukám nyolcvanévesen is mennyire mai. De a legnagyobb dicséret, amelyet egy „fiatal festő" kaphat, mégis egy igazi „hazai stósz" volt: „Kamu az egész, a képeket a Szűcs Attila festette."
 
 
Nyilván másképp látod a műveidet egy galéria falán, mint otthon a műtermedben - mennyire voltál elégedett magaddal, amikor már állt a kiállítás? Mennyire gondolod komolyan a festést? Elmélyülsz benne, vagy ez is csak egy fricska volt a művész- és a művészettörténész-szakma felé?
 
Gyorsan kiderült, hogy jó szemmel ítélni más munkáit könnyű feladat. De a saját képeiddel szembesülni és ítélkezni felettük úgy, hogy szinte beléd ivódtak, összenőttek veled, nagyon nehéz. Minden részlet egy emlék, siker vagy kudarcok sorozata, ami óhatatlanul vonzza a szemed, képtelen vagy "kívülről" szemlélni és elszakadni. Mindenesetre fantasztikus érzés volt látni egy kiállítást, a saját műveimből.
 
Galériásnak profi vagyok. Látom azokat a dolgokat, amelyeket jobban is meg lehetne oldani, de tisztában vagyok az értékekkel is. A röhej az, hogy húszévnyi fejben festés nélkül ezt nem tudtam volna így megcsinálni. Az mindenesetre gyorsan kiderült, hogy nagyon más kritizálni, mint csinálni. Persze ezt eddig is tudtam, de soha nem volt ilyen éles, ennyire releváns.
 
Bármit teszel, csak intenzíven érdemes - úgy, hogy benne vagy teljesen, szinte magad is azzá válsz, amivel dolgozol, eggyé leszel a tárggyal, ha festés közben megszűnik az egyébként mindig jelenlévő dichotómia - egyébként az út értelmetlen, tapasztalatok nélküli lesz, csak a drága időt fecsérelted.
 
Azt mondta egy zen mester: „Ha meditálok, akkor meditálok, ha mosogatok; akkor mosogatok."
 
Ez a lényeg. Teljesen benne lenni abban, amit teszünk. Jelen lenni igazán, itt és most a pillanatban, mert csak az a valóság, az igazi realitás. Szóval én komolyan veszem a festést, másképp nem is tudom. Hogy ez közben fricska lenne? Nem igazán annak szánom. Persze tudom, sokan nehezen emésztenek (mármint engem).
 
Az ember ne ugrabugráljon, vegye fel a tweedkosztümjét vagy valami pasztellt és viselkedjen úgy, ahogy azt megszoktuk. Aztán ha megy az idő, az meg biz olyan, aki megy, akkor megpróbáljuk megállítani egy kis botoxszal. Na, ez az a hülye társasjáték, amiből én nem kérek. Ha kihullik a hajam, akkor kopasz vagyok! Nem fogom a rőtre festett maradékot a tarkómról a szemembe fésülni. És a nyelvemet sem óhajtom használni egy adásvétel érdekében.
 
Ha ez fricska, ám legyen. Én viszont azt hiszem, hogy csak egyszerűen ilyen vagyok, tovább lépek, ha úgy érzem, hogy itt az ideje. De azt is bevallom, hogy a nehézségek ellenére, ez nekem így tök jó. Mellesleg másnak is ajánlom, ha megunta volna a galériás létet, hagyja abba és legyen masszőr vagy operett-táncosnő, vagy amihez kedve van.
 
 
Hogy értékeled, sikerül-e a kődobálás a szakma szerinted álló vizébe?
 
Nem dobálok kavicsokat, a saját dolgommal foglalkozom. Egyébként szerintem egyáltalán nincs állóvíz. Minden csodálatosan fejlődik, csak a haladást látom egy még szebb jövő felé.