KISSZÓTÁR

Igen, a kulturális és mûvészeti emlékek, egyéb szellemi értékû és veszélyeztetett javakat az arra illetékesek védetté nyilvánítják. Bizonyos körök ezekre nem azt mondják, hogy védett, hanem hogy le van védve, „levédték”. Az eredeti jelentés így tökéletesen megváltozik. A „véd” egyszerû kijelentés, értelme: valamit, valakit, aki veszélyben van, megóv attól, ami vagy aki veszélyezteti. A „levéd” viszont már negatív tartalom kifejezôje. Sok ilyen szópár juthat eszünkbe. „néz – lenéz”; „épít – leépít”; „ír – leír”; „csinál – lecsinál”; „mond – lemond”; „tol – letol”; „ég – leég” stb., stb. Néhány oldalt elég gyorsan össze lehetne állítani hasonlókból.

A „le” igekötô a köznapi nyelvben, valamennyire régebbi idôkben is, ma azonban már egyértelmûen pejoratív, degradáló, elutasító, ellenséges indulatra utaló nyelvi szerkezetekben jelenik meg.

Ezzel a torzítással kezdô muzeológus koromban sem tudtam megbarátkozni. Ugyanis mindig azok használták a „levéd”-et, akiknek a mûtárgyakkal kapcsolatos szándékaik nem mindig és nem kifejezetten voltak törvényesek, vagy ha mégis, akkor legalábbis az üzletet rontó lépésnek tekintették magát a védési aktust. Ne finomkodjunk: akkoriban alapvetôen a mûkincsek Nyugatra csempészésének egyik lényeges akadályát látták benne. Ami mellesleg szamárság volt, hiszen egyetlen rajtakapott mûtárgycsempésznek sem kellett a börtönkosztot fogyasztania. Sôt. Ám ennek lehetôsége elvileg mégiscsak fennállt, vagyis kockázatos volt az ügylet, rontotta az árat.

A NEMZETI

Más kategória, vagyis nem a magyar nyelv kicsúfolása a „nemzeti kulturális örökség”. Önmagában nem is hamis, tekintettel azonban arra, hogy általában egy intézmény nevéhez illesztjük, kissé túl hosszú, és a fogalomhoz méltatlanul humoros dolgok születnek belôle. A „NÖKÖM”, majd a „KÖH”, ami a sajnálatos módon újra terjeszkedô tuberkulózist idézi elénk. A rendszerváltás elején még úgy tûnt, hogy nem lesz többé „FEPEKUK” és „FÔBUHA”.

A nemzeti intézmény valójában országos intézményt jelent. A régiek, az intézményalapítók jól tudták ezt és igen vigyáztak a „nemzeti” szóval, s inkább az „országos” volt az általánosan használt, kiemelve ezzel az elsô közgyûjteményi nemzeti intézményt, a Magyar Nemzeti Múzeumot, a többi közül, mintegy rámutatva a többi forrására. Ezért lehetett azután Országos Képtár, Országos Széchényi Könyvtár és így tovább. Mára utolsó mohikánként megmaradt a Magyar Országos Levéltár, egy eszesebb kor mementójaként. Bár sikerült a túlhasználattal leértékelni olyan, jobb sorsra érdemes szavakat, fogalmakat, mint haza, keresztény, szeretet, család, s még egyebeket, olyan mérhetetlen infláción, mint a nemzeti, egyetlen szavunk sem esett át. Figyelnünk kellene a nagy történelmi tapasztalással rendelkezô egyházi figyelmeztetésre: „Istennek nevét szádra hiába ne vegyed!”. Üresen kongó szóvá vált a hiába szánkra vett „nemzeti” szó az intézménynevekben is. Akkor hát hogyan viszonyuljunk a nemzeti kulturális örökséghez?

Sokkal jobban persze a mûvelt Nyugat sem áll, mutatja ezt, hogy ahány ország, annyiféle a „nemzeti kultúra védelme” kapcsán létrejött szabályozás. Tehát a külföldi példákra való hivatkozás jobbára gyenge lábakon áll, mindig lehet ellenpéldát vagy legalábbis eltérô precedenst felhozni.

Mindaz, ami a fentiekben leírásra került, egyszerû, kézenfekvô és elemi iskolás fokú. Hogy ilyen gyógypedagógiai jellegû mondatokat, gondolatokat kénytelen leírni a búsképû szerzô, az ne sértse azokat, akik mindezt nagyon is jól tudják.
Azért tôlünk nyugatabbra mégiscsak ébredeznek, ha nem is a franciák, de a germán, az angol, a hollandus nyelvû népek. Erre vall – többek között – a 2007 augusztusában, Bécsben rendezendô ICOM konferencia, melynek tárgyát majd a múzeumok és az egyetemes örökség viszonya fogja képezni, jócskán taglalva az ezáltal kifejezésre jutó kulturális és társadalompolitikát is.


KÖRFELELETEKHEZ

Mindezekrôl azért tûnt célszerûnek éppen most, ismét elgondolkodni és szólni, mert az Artmagazin a közelmúltban (2006/5. 6–11.) egy vitatott-vitatható és régóta csak félig-meddig vagy egyáltalán nem megoldott szabállyal kapcsolatos érdekes, eleven körkérdést tett fel. Méghozzá azoknak, akik ebben elsôsorban illetékesek, a „kurátoroknak” és az „art dealereknek”, akik között „connoisseur” is akad. A kulturális emlékek védettségérôl vallatta azokat, akik e dologban ma a legtöbbet tudhatják. Lehet, hogy – számomra legalábbis – hiányzott egynek a véleménye azok közül, akik évtizedek óta készítik a reformterveket, teljesen tisztában vannak a nemzetközi gyakorlattal, annyi kudarcélményben volt részük ezzel kapcsolatban, ami már önmagában a bölcsesség tornáca (Sinkó Katalin, Szabó László). Lehet, hogy ez csak a szertartásos okvetetlenkedés részemrôl, a kérdésfeltevés idôszerû, a válaszolók körét lehet tágítani. S aki ismeri a probléma körüli érdekeket és érzelmeket, az tudja, hogy bátor is, mert a válaszok szélsôségességétôl eleve tartani lehetett. Ami azt illeti, hát, merjem, ne merjem a marxista terminológiát használni? Inkább mégis merem: bezzeg most végre igazán kibújt az osztályszög az osztályzsákból.

Aki ezeknek a soroknak a skriblerét ismeri, az pontosan tudja, hogy szakmai pályájának igen tekintélyes részét arra fordította, hogy miközben igyekszik védeni a meglévô, repatriálni az elrabolt magyar jusst, elismertesse a mûgyûjtés és a mûkereskedés fontosságát, misszióját, jogait, azt, hogy ezek túl azon, hogy azok, amik, jelentôs kulturális teljesítmények és értékmentô tettek is. Nagy többségükben.

Nos hát, a körkérdésre adott körfeleletek elsô olvasatra némi kétséget ébresztettek bennem azt illetôen, hogy nem lenne-e kívánatos, ha a Szent Inkvizíció tanaim visszavonására próbálna kényszeríteni. Persze a végén kisétálnék a Campo dei Fiorira, de kérnék a magas grémiumtól néhány hét gondolkodási idôt, s elmerengenék, hogy miért ne lehetne a Föld egy lapos korong, s miért ne lehetne a világ közepe? Hol az ezek ellen szóló kézzelfogható, közérthetô bizonyíték? – kérdezhetném magamtól. Rá kellene jönnöm, hogy az inkvizítorok nem ostobák, és megvannak a maguk érthetô szempontjai.

Aztán persze csak felmásznék a római virágpiac póznájára, egyrészt, mert a tér nagyon kellemes, jó lenne egyszer a magasból is körülnézni ott, aztán lepillantva látnám a sok jó barát biztató, szeretetet és megbecsülést sugárzó tekintetét, „meg mindent”.

Azaz: vállalom én eddigi nézeteimet az örökségvédelem, a mûgyûjtés, a mûkereskedelem értékeit és fontosságát illetôen. Ebben szilárdan, most is hiszek. Ez fontos elvi alapom, elmélet, melytôl hiba lenne tágítani. Az már egy másik kérdés, hogy ballagván a – kissé kátyús – kulturális úton, egyszer csak szemberohan egy csapat kamion ezerrel, és szépen kivasal. Csinoska temetés, nagyméretû, de egészen lapos koporsóban. Írom ezt azért, mert egynémely a körvéleményekbôl felért egy-egy ilyen országúti rémmel, mely elôl aligha lehet kitérni.

Nézzünk néhányat ezek közül, véget vetendô az eddigi szívélyes, baráti viszonyoknak, gátját állítandó az esetleges jövôbelieknek. Vagyunk annyira udvariasak, hogy köszönni azért fogunk egymásnak.

Ha egy nô szép, okos és gazdag, s férfiak csoportozatai henteregnek a lábánál, hajlunk arra, hogy mindent elhiggyünk neki. Ezt azonban nem. Virág Judit „bonmot”-ja túl van a tûréshatáron, olyan, mintha a kiváló mûkereskedô véleményét aznap egy bal lábbal felkelô angol állampolgár mondta volna, aki nem is tud arról, hogy van Kelet-Európa, s benne a Magyarország nevû izé. „Amennyiben a szakmúzeumok olyan fontosnak tartanak egy tárgyat, hogy azonnal védetté nyilvánítják, vegyék is meg piaci áron, és helyezzék méltó helyre, múzeumba.”

Kedves Judit, mondhatja talán, hogy kiragadtam a mondatot a szövegösszefüggésbôl. De nem! Ez a mondat koherens, önmagában is megálló és figyelemre méltó gondolat. És az Egyesült Királyságban, bizonyos értelemben így is mennek a dolgok. Ha most felidézi az elsüllyeszthetetlen repülôgép-anyahajó és kompország gazdasági, társadalmi, politikai, szellemi viszonyait, akkor legalábbis meg kellene fontolni a fenti ötletét: van-e fent idézett elképzelésében a saját kereskedôi érdekein túl más racionális elem? (Ami persze nagyon is racionális elem, hisz’ a mai Magyarországon pontosan annyira vagy értékes ember, amennyi pénzed van, esetleg amennyit a pénz világa szakértôként kisajtolhat belôled. Ez a helyzet idôvel a humánum irányában nyilván valamennyire meg fog majd változni, de azt mi már nem fogjuk látni.)
Másrészt, fel kell tegyen magának egy másik kérdést: mi az ördögnek védje a múzeum azt a tárgyat, amit úgyis megvesz, és utána már ô a felelôs a kezeléséért, erre vonatkozóan tehát nyilván nem magától várja teendôinek meghatározását. S fôleg ha piaci áron veszi. (Apropó piaci ár: folyik a magyar mûkereskedelemben a rekordverseny. Tájékoztatom a mûvelt közönséget arról, hogy e rekordok a közelében sincsenek a közgyûjtemények által kifizetett összegeknek. Melyeket persze az eladóval kötött szerzôdés értelmében nem nevezhetünk meg, ami viszont az adófizetôk pénzének, a közpénzeknek a használati szabályaival nem fér össze, igaz, más szférában az ezeket nagyságrendekkel meghaladó szélhámosságok is elrejthetôk a „üzleti titok” erôdfala mögött.)

Másfelôl Virág Judit olyan tényt is közöl, amit fentebb magam is érintettem, amikor ezt mondja: „...nem elfogadható, hogy mûtárgyak a védettségük miatt eladás esetén kiszorulnak a reális piaci versenybôl”.

Ennek ellene mond, hogy a nagyon magas árakat hozó, rekorddöngetô eladások tárgyai mégiscsak védettek, de mennyire, hogy azok. Az igen drágák is gyakorta. Hol lehet a kutya eltemetve? Valószínûleg nem egy helyen. Tudomásom szerint most már elég régóta a védett tárgyak tulajdonosainak körmei alá nem vernek szegeket, nem húznak rájuk spanyolcsizmát. Néha tesznek náluk – nem túl gyakran – látogatást a tárgyakat hivatali kötelességük folytán ellenôrzô személyek. Más kérdés, hogy a Kulturális Örökség Igazgatóságtól küldtek néhány olyan levelet, melyben annak igazgatója börtönbüntetést helyez kilátásba a nem parírozó magántulajdonosnak. Szerencsére azonban ezen intézmény rövidke kártékony létezés után jobblétre szenderült. Baj viszont, hogy szelleme egy másik intézményben (Kulturális Örökségvédelmi Hivatal) továbbra is él, más néven és korlátozottabb hatáskörrel, önállóság nélkül, mérsékelt igazgatóval a feje felett. Számomra – ennek kifejtésére itt most nincs hely, pedig fontos lenne ezt a dolgot alaposan elemezni – ez a megoldás sem megnyugtató, s hogy miért nem, amellett rengeteg érvet tudnék elhozni. Igaz, ez a rend a múzeumoknak nagyon kényelmes, de lehet, hogy a kényelmen kívül esetleg, ne adj’ isten, más szempontok is lehetségesek.
   
Visszatérve a lényegre: a védettségtôl ma már nem csupán azért viszolyognak a vevôk, amiért régen (ez a „régen” is külön esszé tárgya lehetne). A védettségiszony oka kettôs: a védett tárgy adatainak titkosságát mind nehezebb megôrizni az adóhatósággal szemben. És ha megszerzik, akkor némi táncrendbeli változások lehetségesek. Ami súlyos csapás, sôt valóságos tragédia lenne a magyar kulturális örökségre nézve. Nyilvánvalóan árzuhanást hozna magával, ami természetesen érintené a nem védett tárgyak körét is. Az állam többet vesztene, mint nyerne, de a mai – elismerem, szükséges – sarcpolitika többnyire kormányzati csôlátással jár együtt. A védettségi utálat másik oka, hogy a külföldi mesterek által létrehozott, immár „odaát” jól bevezetett képzômûvészeti és iparmûvészeti munkákért a külföldi vevô a magyar ár sokszorosát hajlandó kifizetni. A védettség és az azzal járó kiviteli tilalom a tárgy eladóját óriási pénztôl és a mûkereskedelmi szférát becses, bár talán kevéssé meghatározó súlyú profittól üti el. Hiszen az igazán pénzes és új mûtárgyvásárló-befektetô réteg ismer tíz és fél magyar festôt. Hogy ki a fene az a Bárkocsi Frigyes szentképfestô, aminek a védettségét mostanság feloldották? Tudja a macska. No de a Rippli, meg a Batthyány, meg Armand, meg Márffy. Azokat tudjuk.
   
Virág Judit sommás, de világos megfogalmazásához hasonlóan érdemes lenne Kováts Lajos véleményét is alaposan szemügyre venni. Nem akárkirôl van szó. Az ô megnyilatkozásában azonban olyan elemek is felfedezhetôk, amelyekkel még csak vitatkozni sem lehet. „Mellesleg tudjuk, hogy az állami tulajdon azt jelenti, hogy nincs gazda, és ez nemcsak a vállalatokra igaz, hanem mûtárgyakra is.” Ez a kijelentés legalábbis érdekes. Feltehetô, hogy az e kérdésben való állásfoglalás már nem a racionális érvelés, hanem a hit és a vallás körébe utalandó, hasonlóképpen a politikához. Éppen ezért – „ira et studio” – azt gondolom, hogy mégsem kellene a Szépmûvészeti Múzeumot vagy a Magyar Nemzeti Múzeumot spontán privatizálni, elismerve azt, hogy ha ez úgy menne végbe, mint a magyar gazdaság és állami tulajdon rendszerváltás környéki magánosítása, az gigászi buli lenne. Én bizonyos vagyok abban, hogy Kováts Lajos nem ezt akarta mondani – de akaratán kívül, de facto ezt jelentette ki. Fogalmazni tudni kell, mondta a közismert történetben az erdei manó.
   
Én – hadd legyek itt személyes – azon nyomban nyugdíjba mentem, amint lehetett. Azért, mert lassan-lassan már a múzeumi szokások, törekvések, szabályok, eljárásmódok egyikével sem értettem egyet, s talán ez így még túlságosan finom megfogalmazás. Úgy gondoltam, hogy súlyos erkölcsi vétség onnan fizetést húzni, ahol már idegennek érzem magam, s nem értek egyet senkivel sem. Ez eddig magánügy. Úgy is mondhatnám: valószínûleg több kifogásom van a múzeumok, sôt, általánosabban, a közgyûjtemények ellen, mint önnek, Kováts Lajos úr. Csakhogy én köztük éltem, s tudom, hogy akik ezen intézményekben tevékenykednek, figyelemre méltó hányadukban tisztességesen és eredményesen küzdenek azért, hogy a tárgyak most még ne haljanak meg, hogy velük kapcsolatban napvilágra jusson a történeti-mûvészettörténeti tudományos tényanyag, hogy körülményeik nagyon gyakran nehezek és méltatlanok, de lelkesedésbôl magas színvonalú kiállításokat készítenek, olykor persze retteneteseket, ez az ô saruk, de nem alapjellemzôjük. Anyagi lehetôségeik finoman szólva is végesek, s egyre végesebbek lesznek, egynémely múzeum adottságai mára katasztrofálissá váltak (Iparmûvészeti Múzeum), de az itteniek is mindent megtesznek, hogy csodálatos anyagukat valahogyan átmentsék a jobb idôkre. No persze a „kurátorok” között is van lusta és buta. Az ön hangvételét, stílusát, már megbocsásson, önt idézem: mely barbáran szélsôségesen indulatos, ellenséges, kinyilatkoztatásszerû, és lapos közhelyek mozaikjánál nem egyéb, még lusták és buták nevében is kikérem magamnak. Én, személyemben. Büntetésbôl legszívesebben kinevezném önt egyik múzeumunk fôigazgatójának, s még az egyik fôosztályt is vezetnie kellene. Bezzeg lecsendesedne. A gyûjteménye azonban – bár csak részeit ismerhetem – káprázatos, csodálatos, és dicséri gyûjtôi ízlését és tudását. Létezése ellene mond annak, amit e kis körmagyarban az asztalra tett. (Négyszemközt és a titoktartás kötelezettsége mellett azonban szívesen elmesélnék hajmeresztô történeteket múzeumaink múltjából, el sem tudja képzelni, milyen horrorisztikus dolgok eshettek meg mûkincsekkel; ilyenekrôl azonban az utóbbi 25-30 évre nézve nem beszélhetünk.)

Mellesleg, lenne még mit vitatnom másoknál is, bôségesen pedig. Persze nem mindenkinél (Márffy György). Azonban már így is túl hosszú lett ez a szöveg, aztán meg gonosz is, mint minden nyílt, ôszinte beszéd. Ám nincsenek illúzióim, hogy merrefelé mennek a dolgok, s hogy a kereskedelmi érdek fel fogja falni a kulturális örökségvédelmet, ezt az egyre kehesebb kecskét. Ha megkíméli, csak azért teszi, mert a fél fogára sem elég. Ezért tehát nem sok értelme van itt a szókimondásnak, igazmondásnak, konfliktusvállalásnak, nem érdekel az senkit. Se hivatalt, se magánembert. Ám mindenkinek ajánlott olvasmány lehetne (nem kötelezô, mert azt nem olvassuk) Lengyel László hozzászólása a körkérdéshez. Finom, árnyalt fogalmazása talán nem kellôképpen mellbevágó, de aki figyelmet szentel neki, elmerenghet, tanulhat, saját gondolatait is rendezheti. A köz érdekében egyik alapvetô, legfontosabb gondolatát lefordítom köznyelvire: Magyarország kulturális örökségének megvédése, a „védés” fogalomkörének tisztázása semmiképpen sem azonos az egyszerû festménygesefttel, e geseft érdekeinek közalkalmazotti szolgálatával. Tudom, ez nagyon rút megfogalmazás volt, ámde olvastam a hozzászólásokat s ez menti a görögös tömörségû megfogalmazást.

Még csak annyit: az Artmagazin inkriminált számában közölt, védettség alól feloldott képek azt bizonyítják, hogy ez a feloldó tevékenység ma nagyon nincs rendben, sôt, nagyon káros és átgondolatlan lehet. Persze ezek csak példák, nyilván minden más hibátlan és tökéletes.

MIT LEHET TENNI?

Most, miután sikerült valahogyan – nagyon a kedvem ellenére – kimondanom a kellemetlen dolgokat, azt is meg kell vallanom, hogy van, amiben a legtöbb megnyilatkozóval egyetértek. Továbbmenve, az, aki nem éppen szelíden bírálja mások elképzeléseit, helyesen teszi, ha a magáét is elôadja, ha másért nem, hát azért, hogy viszontbírálhassák. Amiben azonosulni tudok sokakkal, az nem más, mint az, hogy a védettség intézménye egyik részében tökéletesen elavulttá, fölöslegessé, betarthatatlanná, s részben – egyetértek Kováts Lajossal – jogi, sôt alkotmányjogi tekintetben is kérdésessé vált. A törvény alapszövege nagyon régi, még a Rákosi-idôkbôl származik, s bár szó szerint abból már semmi sem maradt fenn, az egykori szellem erôtlen, de nem szagtalan foszlányai ott lebegnek a szennyezett vizek felett. Abnormális, ha egy törvény ilyen sokáig él, sôt, ha egy fogalom – itt most a védettség – helyett nem találunk jobbat, s azt a fogalmat nem tudjuk új tartalommal, más szellemmel élôvé tenni. A védettségre vonatkozó jogszabályok egy részét én is szívesen eltörölném a föld színérôl. Más részeket azonban fenntartanék, sôt szigorítanám is azokat. Ilyen a régészeti területek védettsége, a természettudomány tárgykörébe esô védelem, ipartörténeti, technikatörténeti örökségvédelem, történelmi ereklyék megôrzésének ügye; amennyire lehet, gátolnám a néprajzi tárgyegyüttesek széthullását, megelôzve ezzel tudományos értékvesztésüket. S lenne még. Ám a hivatalok mindig egységes szellemû törvényben gondolkodnak, amelyben mondjuk egy Fényes Adolf-kép és egy erdei nünüke közös nevezôre hozható. Ez eddig is csak papíron sikerült. Más dolgokról van szó, más a természetük, védelmükrôl azonos szempontok szerint nem lehet gondolkodni, mert akkor mindkettônek ártunk. Pedig én tényleg féltem a nünükét is (bár az erdei fajtája pont elég jól áll, viszont a szivárványos nünüke tapasztalataim szerint igen ritka).

Ha egyszer az alapvetôen régészek, etnográfusok és újabban managerek által uralt felsôbbség némi tépelôdésre szánná el magát, érezni kellene a változás szükségességét. Úgy gondolom, hogy erre a magyar államigazgatás a rendszerváltás utáni, azaz jelenlegi struktúrájában, szemléletmódjában, beteges tekintélyelvûségében, az ezzel együtt járó szervilizmusában, háttérintézményeivel együtt tökéletesen alkalmatlan. Megelôzôen sem volt túl alkalmas, na de hát azért a rendszerváltásnak mégiscsak kell valami értelmének lennie a bürokrácia mûködésében is. De a helyzet mégiscsak nagyon rossz. Éppen ezért végül is alapvetô hiba a múzeumok nyakába varrni a felelôsséget, s óvatosan dicsérni a KÖH-t. Ez utóbbinak kiváló egységei mellett bizony harmatos részei is vannak. Ami egyébként a mûpiac szereplôi számára akár elôny is lehet. S mivel államigazgatásunk éppoly agyaglábú, mint régen volt, mindenféle változtatási javaslat eleve kudarcra van ítélve, s az én alábbi javaslattöredékeim is csak szellemi játszadozások.

Képzômûvészeti és iparmûvészeti (s talán népmûvészeti) produktumok esetén néhány alapszabályban feltétlenül meg kellene állapodni. Minden törvénymódosításnál felmerült ez a probléma, a megoldás azonban még csak felemásra sem sikerült. Van bennünk valami átkozott tabutisztelet, valami sültkonzervativizmus, amit természetesen nem politikai értelemben gondolok. Görcs, amit nem tudunk oldani. Nem elôször vetem fel – megtettem ezt minisztériumi idegenszívûként is –, hogy azt kell védeni, amit tényleges veszély fenyeget. Ami azt illeti, nem egy nagy, s nem is túl forradalmi mondás. Csakhogy sohasem sikerült olyan jogszabályt, rendeletet, miegyebet összetákolni, ami ezt a vezérelvet konzekvensen követni tudta, akarta volna. Ezért megint csak ezzel a gondolattal állnék elô.
Lássuk, hogy érdemben mit jelent ez? Miként lehet a védett tárgyak mennyiségét érdemben csökkenteni.

A történelem szeszélyei és e hon rossz döntései következtében az egyetemes képzômûvészet és iparmûvészet, valamint a régi külföldi és magyar iparmûvészet emlékei hazánkban mérhetetlenül és abnormálisan megfogyatkoztak. Például a nyugati kisplasztikából, melybôl az országban számos káprázatos gyûjtemény létezett, ma már szinte semmi sem maradt, néhány szórványos darabon kívül. Ezt talán nem kell részletezni, mindenki tudja, vagy sejti, elhiszik nekem. Ami megmaradt, abból a háború után rengeteget csempésztek külföldre. Hatóságaink ezzel nem sokat törôdtek, minthogy e „koalíciós idôkben” szinte minden a hatalom megszerzésérôl szólt, vagyishogy az ország mielôbb vegytisztán átadható legyen a nagy keleti testvérnek. Miután ez megtörtént, a határok lezárultak, ami maradt, az maradt. Ám a Kádár-rendszer konszolidációja idején, az 1960-as évek végétôl egészen a rendszerváltásig az országban magát jól érezni akaró nyugati turista szentséggé vált. Hagyjon itt jó sok kemény valutát. Hagyott is, részben azonban nem az állam zsebébe helyezvén azt, hanem nagyobbrészt a feketepiacon beszerzett, gyakran jó elôre kinézett tárgyak vásárlása során. Magánszemélynek, mondanom sem kell, tárgyunk szempontjából azonban ez tökéletesen érdektelen. A határon nem volt mûvészet átvinni ezeket, szép, nagy, nyugati rendszámú, sötét színû gépkocsikat nem illett szigorúan ellenôrizni. Még ha kissé lógott a faruk, akkor sem. Néha mégis történt „lebukás”. Aki azt hiszi, hogy Rudnay, Pátzay, Mattioni, netán Schönberger mûveit csempészték Nyugatra, az bizony téved. Inkább a Maulbertsch-képeket meg a régi németalföldi mûveket vitték, vagy régi bécsi porcelánt. Esetleg életnagyságú gótikus faszobrot, három részre fûrészelve, három fuvarral. Az egyik nem sikerült, itt maradt. Ha vittek ki magyar mûveket, az csaknem mindig családi kapcsolatok okán történt. Külföldön a 19–20. századi magyar mûvek iránti érdeklôdés csekély, ha van is, az árak viszonylag alacsonyak, ha lassan emelkednek is.

Nyilvánvaló tehát, hogy az örökségvédelemnek, úgy is, mint Magyarország mûkincsállományának megcsappant részéért felelôs szervezetnek, az egyetemes mûvészet hírmondónak maradt emlékeit kellene elsôsorban védeni, valamint a régi magyar képzômûvészetet és iparmûvészetet. Ez utóbbit az idô már eleve nagyon megrostálta, ezek sajnos jobbára már külföldön sem lelhetôk fel. A 17–18. századi magyar iparmûvészet vérveszteségei is nagyok, mivel – szemben a képzômûvészettel – ennek emlékei mindig is piacképesek voltak Nyugaton. Ha valaki nem sajnálja az idôt, s áttekinti a genfi és más régiezüst-aukciókat, láthatja a magyar tárgyak mennyiségének növekedését azokban az idôkben, amikor egy-egy nagyobb nyugati mûkereskedelmi cég idôlegesen tanyát vert Magyarországon. Régi ötvösségünk szép darabjai – gyakran történelmi vonatkozásúak, tehát kifejezetten hungarikumok is – az apályosabb években ugyancsak rendszeresen és jó árakon keltek el. E dolgokkal kapcsolatban nem gyakorolnám szívesen a nagyvonalúság erényét, a magas minôségû dolgokat mindenképpen és szigorúan védeném. Nem „levédeném”, hanem védeném, azaz megvédeném.

Ellenkezô esetben az egyetemes mûvészeti emlékek néhány év alatt eltûnnének az országból. Az elsô évben mintegy a fele, ezeket ugyanis jelenleg is figyelik a külhoni fôhandlék. A többi minôség szerint vándorolna ki, a végén még a gyenge is. Az okok egyszerûek és köztudottak: extrém esetektôl eltekintve – amikor egy múzeum mindenképpen meg akar venni egy kiemelkedô mûvet – e darabok árai itthon lényegesen alacsonyabbak, mint külföldön. De azért ma már nem olcsók. Amikor egy Rottmayr-képért közel 20 milliót kell fizetni, akkor a vész nem akkora, de ha az eladni kívánt tárgy nem kifejezetten tetszetôs, hanem mondjuk, csak remekmû, akkor tényleg viszonylag kevésért hozzá lehet jutni.

Ebben az értelemben tehát maradna a jelenlegi, sôt még szigorúbb helyzet, egy Federigo Barrocci-mûvet soha nem lehetne a védettség alól feloldani. (Hacsak nem egy szerény másolat, ahelyett hogy eredeti lenne.) Bútoraink, kerámiáink szintén nyugodtak lehetnének. Kétségtelen azonban, hogy az egységes európai szabályozás az általam elképzelt megoldásnak nyakát szegi; bizonyos értékhatár alatti tárgyakat ugyanis nem lehet a közeli jövôben adminisztratív szabályokkal visszatartani, s vámokkal sem lehet a folyamatnak útját állni. Hacsak nem lesz egy vagány kormányunk, amely képes lesz az EU illetékesei elôtt feltárni a valós helyzetet, s elérni bizonyos kedvezményeket. Mûkereskedôk, ne féljetek! Ilyen kormányunk soha nem lesz.

Ahol viszont a külföldre vitel nem jelent veszélyt, sôt inkább örvendetes tényt és kulturális missziót, ott lépnék közbe. Ezek a magyar képzômûvészetnek az 1867 óta készült emlékei. Minthogy a hazai árak igen magasak, a tömeges kivitel veszélye semmiképpen sem áll fenn. Védetté csak a mesterek néhány, maximum négy-öt fômûvét nyilvánítanám, az egészet tekintve nem többet 300–500 darabnál. A többit igen alaposan dokumentálnám, az intézményi erôk kötelezettségévé tenném. (Errôl, bizonyos aspektusban Kieselbach Tamás is hozzászólt, továbbá saját pénzébôl nekiállt az egésznek s a maga részérôl teszi, amit kell.) Ilyen konstelláció mellett megszûnne a mindennapos mérlegelés kényszere és annak minden nehézsége, vitatottsága és vitathatósága. Elég lenne egyetlen tapasztalt és minden intézménytôl független, csekély létszámú grémium, amely az olykor csak-csak felmerülô kérdésekben dönthetne, s az eddig ismeretlen, s felbukkanó dolgok státusát meghatározná. Semmi nagyüzem. S akinek e döntés nem tetszene, az mehetne a bírósághoz, ahol nyilván különféle, esetleg furcsa, de mindenképpen és mindkét félre nézve kötelezô döntés születne.

Ezáltal lényegében a teljes magyar mûtárgyállomány a szabadpiacon mozoghatna, külföldre vitele sem ütközne akadályokba. Amiben vannak kétségeim az az, hogy ez önmagában alkalmas lenne arra, hogy a magyar mûvészet az értékek nemzetközi versenyében elfoglalja azt a helyet, amelyet megérdemelne. Ez sokkal több tényezôtôl függ, ez azonban megint önálló, hosszú és nehéz téma.      
Feladat lenne még a történelem során létrejött, de külföldön lévô magyar történelmi, mûvészeti, kulturális emlékek – hungarikumok – dokumentálása, közzététele és minôsítése. Kôrösi Csoma Sándor sírjától Munkácsy Miltonjáig tarthatna e sor. Ebben, mármint a hungarica-kutatásban és közreadásában a múzeumok nem állnak éppen jól, a könyvtárosok sokkal elôbbre tartanak, van vagy ezer kör elônyük. A kiemelkedô dolgokat, attól függetlenül, hogy külföldön vannak, lehet akár általunk is magyar kulturális emlékké minôsíteni, az örökség részének tekinteni. Ez a külhoni tulajdonos és a tárgy számára legfeljebb elônyös lenne, annak állásán, a jogokon természetesen mit sem változtatna. Mûvelt kollégáim tudják, hogy van ilyen, nem is egy országban, a francia gyakorlat a legközismertebb. Ôk pontosan azt teszik, amit itt javaslok, s ha a tárgy a mûpiacon felbukkan, eladási szándék tapasztalható, akkor megfontolják a vételt, s ha szükségesnek érzik, az állam megveszi a mûvet és átadja múzeumnak. Annyira patrióták nyugodtan lehetünk, mint a franciák, ideje lenne annak, hogy végre legyen önérzetünk. Egyébként – ez már alighanem igen eretnek gondolat – lehetne olyan mûvet is a magyar kulturális örökség részévé nyilvánítani, amely nem védett, nem is lesz az, de a szakmák és az állam mintegy spirituálisan magasra emeli, mintegy garantálja kiválóságát. Ettôl még mozoghatna a szabadpiacon, külföldre vihetnék, hazahozhatnák, mindent, amit csak a tulajdonos akar, aki semmiféle jogában nem lenne csorbítható.

Egészében véve, ha rajtam állna, a kulturális örökségvédelmet a mainál sokkal liberálisabb alapokra helyezném, a fent elmondottakból adódón a mainál sokkal kevesebb olyan tárggyal, melynek a védelmét törvény és hatósági jogkör is garantálná.

Végül röviden érdemes kitérni azokra a tényezôkre, melyekre itt-ott most is kitérnek, de egyébként is folyamatosan fennforgó kérdések.
Elôször is: nem tehetünk mást, mint elfogadjuk, hogy a kulturális emlékek bizonyos, csekély hányadának tekintetében az állam, a közjó érdekében a magántulajdont bizonyos, feltétlenül csak szerény mértékben, de korlátozhatja. Ennek kritériumain azonban szükséges változtatni, ma már ízléstelen a tulajdonost azzal gyanúsítani, hogy nagyméretû festményét vécéajtóként alkalmazza (mint bizonyos szovjet csapattestek tették kastélyainkban, 1945-ben), s az sem valószínû, hogy esetleg aprófát vág belôle. Nézetem szerint arra sem nagyon lehet a gyûjtôt kötelezni, hogy a tulajdonában lévô mûvet kiállításra kölcsönadja. A védettség tartalma a mai jogi viszonyok között aligha lehet több, mint a tulajdonosváltozás bejelentése, az idônkénti ellenôrzô szemle lehetôségének megadása és a tárgy végleges külföldre vitelének tilalma, hacsak az illetékes szervek ezt nem tartják indokolatlannak. Láttam már ilyen példát, s bár szenvedek, ha egy rozsdás szöget is átvisznek a határon, örültem a külföldre vitel engedélyezésének. A történet hosszú, nem ide tartozik, viszont korántsem egyedi.

Azt hiszem egyébként, hogy adott esetben talán még védetté nyilvánítás esetén is lehetséges a bírósági út, ha a tulajdonos a tilalmakat, a védettséget nem tartja indokoltnak. Mi, „kurátorok” semmiképpen sem tekinthetjük magunkat tévedhetetlennek, s a védetté nyilvánítás nem függhet össze valamely segédôr aktuális kutatási témájával. Merthogy errôl is lehetne adomázni. Azonban én nem tudok arról, hogy valaki a védetté nyilvánítás ellen a bíróságnál kereste volna az igazát. Pedig még az adóügyeket is bíróság elé veszik, védettségi ügy ilyetén lezárásáról nem halottam.

Mindezzel együtt is úgy érzem, hogy a mûvek, történelmi emlékek és miegymások védettségének jogintézménye – körválaszokból kirajzolódó többségi véleménnyel ellentétben – nem ördögtôl való, vagy legalábbis nem egyértelmûen az. Védett dolgok birtoklása nem olyan rettenetes, mint azt feltüntetik. Szeretnék én egy-két védett Munkácsyt és Csontváryt a magaménak tudni, annyira azért nem érezném magam a porig sújtva, mint Kováts Lajos. Még ha az egyik darab joggal pályázhatna „a világ egyik legszebb giccse” címre, azt is túlélném. Azért a kettô együtt – védés ide, védés oda – csaknem negyedmilliárd.
Ami azonban a mobil kulturális emléket minden jogszabálynál jobban védi, az az ára. Ebben a tekintetben a magyar mûalkotások dolga megoldott. És ezért gyenge az egyetemes örökség óvása Magyarországon, ezért kell ott más eszközt is alkalmazni. Védelem lehet a tárgyhoz fûzôdô nimbusz is, egy felemelô eseményhez való kapcsolódása, egy kiemelkedô személy ábrázolása. Igen erôs hátrány viszont a vallásos tárgykör; ebben a mélyen átélt magyar keresztény világban a mitológiai téma, a csendélet sokkal kelendôbb.

Ugyancsak a védelem eszköze lehetne, ha a védettség szívszaggatóan kínzó jellegét és hatását adópreferencia tenné elviselhetôbbé (erre utal Varga Kálmán). Erre Németország lehetne a példa. Már persze csak akkor, ha Magyarországon létezne az általános körû vagyonadó, úgy, mint német földön. Ott ugyanis, ha a tulajdonos vállal bizonyos közcélú kötelezettségeket (épp olyanokat, amelyeket ma a védetté nyilvánítás tulajdonosi kötelezettségként tartalmaz), akkor részben vagy teljesen mentesül az értékes tárgyak, mûtárgyak alapján kivetett vagyonadó alól. Mondanom sem kell, hogy „odaát” csaknem minden mûtárgy adómentes, mindenki vállalja mindama rémséget, ami nálunk a védettséggel jár. Ám sokat jelenthet az, hogy a gyûjtô szabadon dönthet, kíván nyilvánosságot, megmutatja-e bárkinek, hogy mi függ a falain (az adóellenôrnek persze köteles, de az mégiscsak emberebb ember, mint a kurátor).

Védelmet jelenthet az értékbiztonság is, az, hogy ha képet vásárolok, biztos lehetek abban, hogy az stabil érték, melyet mindenütt elismernek. Nos, ebben nem állunk valami fényesen. Az újraéledô, fiatal magyar mûkereskedelem egyelôre új sztárokat keres magának, s azokat hol megtalálja, hol nem. Egyébként, aki valamelyest ismeri a mûkereskedelem és mûvészeti kritika történetét, az tudja, hogy ezek a területek, mûfajok sohasem voltak éppen a valódi új értékek felismerôi, igaz, a múzeumok sem voltak sokkal jobbak. A „modern” idôkben mindig a mûgyûjtô ismerte fel elsôként a géniuszt, s ô, ha tehette, közvetlenül az alkotónál vagy örökösénél jelentkezett. Igazán nem akarom senkinek az üzletét rontani, de a mûkereskedelem sztárcsinálásának anomáliáira igazán bôven akadhatna példa. Legalább kettôt hadd idézzünk: a rendkívül virtuóz, de teljesen üresfejû divatbohóc Batthyány Gyula, a két világháború közti idôk Szász Endréje bizonyára a tökéletes melléfogások egyike; a másik Scheiber Hugó jobbára csak álmodern, többnyire gépiesen önismétlô és fantáziátlan, technikailag is felszínes képeinek végtelen sorozata. Nála bizony nagy baj, hogy bizonyos korszakaiban és bizonyos mûveiben elárulta, hogy egészen kiváló, valamiért azonban aprópénzre váltotta tehetségét. Talán az is menti ôt, hogy állítólag nyakló nélkül hamisítják. (De meg is érdemli; én azt hiszem, hogy igen sok hamisítványt ô maga készített, tudott ô olyan rosszul festeni, ha egyszer éppen az kellett.) A mûvészeti kritika értékválasztásának biztonsága ma egyértelmûen elôbbre jár, mint a mûkereskedelemé, ahol a manipuláció mindig és mindenütt fontos volt, s a jövôben is az lesz; ez már csak egy ilyen iparág.
A múzeum körülbelül olyannak tûnik e szempontból, mint a mûkritika, s még mindig a kortárs mûvek gyûjtôi közül kerül ki a krém nagyon vékony rétege.

***

A kérdés mindezek után, legalábbis számomra az, hogy lehetséges-e a kulturális örökségvédelemben érintett valamennyi csoport és szakma érdekeinek érdemi, vagy ha az nem is, legalább valamelyes összehangolása. Magam – bár végsô soron csupán már csak kibicként szólok bele a játéka – úgy gondolom, hogy ennek a feltételei most nincsenek meg. Az érdekellentétek nagyok, a múzeumok fokozatosan kezdenek magukhoz térni, s belsô gondjaik rendezésével vannak elfoglalva, az államigazgatás pedig, mint közvetlenül politikai tôkévé át nem alakítható kérdést, továbbadja, túl akar lenni rajta. A múzeumi tudományos kutatás csak lassan képes törleszteni publikációs adósságait, márpedig a technika rendkívüli olcsóbbodása (CD-DVD kiadvány, internet) ezt erôteljesen segítené. Illene elkészíteni a magyar mûvészet korpuszát, s ezzel a hamisítóipar és mûtárgyakkal kapcsolatos bûnözés is kényelmetlenebb helyzetben lenne, mint ma; régen közre kellett volna adni a védett mûkincsek és kulturális emlékek igényes kivitelû katalógusát, nyilvánvalóan a gyûjtôk nevei és címei nélkül. Egyáltalán, a nyilvánosság kérdéséhez a múzeumoknak teljesen másképpen kellene viszonyulniok. Amíg a könyvtárak és levéltárak jelentôs kulturális és tudományos szolgáltatókká váltak, addig a múzeumok e téren is az eget bámulják. Tessék csak megnézni, hogy mit tett fel az Országos Széchényi Könyvtár az internetre, és mit az összes múzeum együttvéve. Nulla teljesítmény a miénk, s tulajdonképpen nincs is kivétel. Nemrég az Artmagazinban (2006/4. 68–69. o.) Katona Júlia ugyan igen dicsérte a Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Múzeum honlapját, s szövegében a honlap valóban egyértelmûen színvonalas és értékes, képanyagában viszont – márpedig egy mûvészeti múzeum esetében ez mégiscsak fontos lenne – tökéletesen értéktelen. Van olyan kép, ami nem több egy sötét maszatnál, márpedig én különleges minôségû és méretû monitort használok, amit közölnek, azt biztosan jól látom. S nincs ez másképp más múzeumunknál sem. Hát persze, a jogdíj, az igen fontos, nehogy valaki egy monitorméretû képhez jusson, mert esetleg ravaszul, illegálisan közli. Az olyan szkenner, amit használok, megfelelô szûrôbeállításokkal elindítva, könyvben közölt képrôl olyat produkál, hogy ember nem veszi észre a lopást. A bélyegszerû képek közlése az önámítás egy fajtája. Mellesleg a nagy külföldi múzeumok is ezt mûvelik, vannak azonban olyanok is – egyre többen –, akik nem bánják, ha anyagukat a világhálón is meg lehet nézni. Keleten és Nyugaton. Oroszországban és az Egyesült Államokban. A nyilvánosság minél több és jobb minôségû fórumon, médiumon az egyik legjobb örökségvédelmi módszernek tûnik. Az út errefelé visz, aki lemarad, érdektelenné válik. Az is igaz persze, hogy mi amúgy is érdektelenek vagyunk, maradjon hát minden úgy, ahogy van.
Gyûjtôk, mûkereskedôk, sokat küszködtem érdeketekben a szûkkeblû állammal szemben. Most meg ilyeneket mondotok. Az anyátokat.