Szarka Péter neve elsősorban azoknak ismerős, akik figyelemmel kísérték a késői nyolcvanas, korai kilencvenes években bemutatkozó művészeket. Szarka tagja volt az 1995-ig létezett Újlak csoportnak, s így egyik főszereplőjévé vált a művészi praxisnak tág teret nyújtó installációs hullámnak. Egyéni művei ekkoriban pop-szubkultúrák jelrendszerére, valamint a média képeire reflektáltak, s Szarka a technológiai képalkotás (fénymásolat, majd komputerhasználat) felé fordult. Festészeti kiállításokon (Antológia, Ludwig Múzeum, 1998) digitális printeket mutat be, csakúgy, mint jelentős egyéni kiállításain (Kortárs Művészeti Intézet, 2002, Műcsarnok, 2003, acb Galéria, 2003). E-printek montázsok, amelyeket kizárólag komputer-programokkal hoz létre. Míg kezdetben felhasznált fotókat és egyéb forrásból származó képeket, az utóbbi években tisztán szoftvereket alkalmaz. Kompozíciói általában életképek és tájképek. A szereplők és a helyszínek nem egy ismert, konszenzuális ikonográfia alapján kerülnek a kompozícióba, a képek témája emiatt enigmatikus, rejtélyes. A címadással (Lázadók szobrai, Tanulni, tanulni, tanulni, Hungry Man Is Angry Man) Szarka az értelmezés számára nyitottnak látszó művet tesz közzé, amely gazdag jelentéstartományok felé engedi kalandozni nézőjét. A digitális képek nagy fémtartalmú (Kodak Metal) papírra kerülnek, amely miatt a színek mélyek, tüzesek, a formák részletgazdagok. A képek- mint mű tárgyak - nem printek, hanem fotók, amelyeket Szarka fémlapra kasíroz.

 

 

2004 szeptemberében a berlini Akademie der Künsten mutatta be a kurátor Matthias Flügge az E.U. Positive című tárlatot, amely az EU-hoz csatlakozó országok kortárs művészeinek alkotásaiból áll. Szarkától Flügge a Lázadók szobrai-sorozatot választotta ki, részben azok erős vizuális hatása, részben szemérmesen sugallt társadalomkritikai retorikája miatt. Ezt - a hazai közönség által már jól ismert, Szarka műcsarnok-beli egyéni tárlatán bemutatott, s katalógusban is reprodukált - sorozatot követte a szintén szeptemberben nyíló Sao Paulo-i Biennálén, a kurátor Készman József felkérésére készült Cold Sun Szoborpark című sorozat. Hét darabból áll, mindegyik kép 125x70 cm-es, színes fotó, fémre kasírozva. Míg a „lázadók" individuumok szobrai, amelyek különböző terekben állnak, a szoborpark-sorozat szereplői egyazon térben jelennek meg. Szarka egy virtuális, de a tér- és fényviszonyok szempontjából koherens helyszínt épített fel a számítógépben, egy 3 dimenziós teret szimuláló programmal. A hét kép ennek a térnek hét különböző nézőpontból való bemutatása. A helyszín közepén egy fémkerítéssel keretezett fekvő kőtömb fekszik, amely leginkább egy síremlékre emlékeztet. Körben fák, bokrok, hegygerinc, fönn az ég. A kőtömb emlékmű, amelyet szobrok vesznek körül. Azért tudjuk, hogy emlékmű, mert koszorúzására érkező emberek merev, szoborrá dermedt figurái állják körül, kezükben koszorúval. Feltűnnek a jelenethez tartozó plexipajzsos-rohamsisakos katonák, ünnepi szőnyeget görgető munkások. Mindegyik egy-egy kerekded, lapos talapzaton áll, látszólagos „anyaguk" titános-aranyos, a fényt - a hideg nap fényét... - visszatükröző fém. A képek tehát mintha a szoborparkban kóborló kamera által készített fotók lennének.

 

 

Igen sok idővel kapcsolatos elemet találunk a sorozatban. Az emlékmű és annak kerítése szocreál-stílusú, a mellette álló szobrok viszont futurisztikusak, egy high-tech világból, a sci-fi filmekből ismerős környezetből származnak. Az emlékmű maga is a múltra utal - a jelen, vagy egy közelebbi múlt terméke. Ha volt koszorúzás valaha, s a szereplők maguk is szobrokká váltak, akkor újabb idősíkkal bővül játékunk, különösen, ha elképzeljük, hogy a szereplők nem szoborrá váltak - mint Lót felesége, aki sóbálvánnyá vált az Ószövetségben -, hanem ők is csinált, tehát megtervezett és kivitelezett szobrok a Szarka által kreált virtuális valóságban és időben. Észrevehetjük azt is, hogy a szoborpark üres, nincsenek benne „eleven" szereplők - s ez a nem-elevenség is viszonylagos. A szobrok által ábrázolt figurák könnyen felismerhetők: katonák (egy rendszer szolgái), nyakkendős-öltönyös fiatal yuppie-k, idősödő férfiak (akik lehetnek üzletemberek, hivatalnokok, maffiózók, vagy „elvtársak" is). Szarka egy kis társadalmi panorámával lep meg bennünket, ugyanakkor köztéri szobrászatot is művel. Nem igazít el minket az ügyben, hogy a szoborpark alakjait miért öntötte nemesfémbe. Arról sem, hogy kik tettek volna ilyet. Mindenesetre a virtuális park emléket állít a koszorúzáson részt vevő, kora 21. századi figuráknak, típusoknak, vagy társadalomnak. Ezzel -egy tágabb kontextust figyelembe véve - Szarka igen egyéni és eredeti módon szól hozzá az elmúlt években kibontakozó köztéri szobrászattal, public art-tal, s a művészet társadalmi szerepével kapcsolatos diskurzushoz (amelynek része a Kis Varsó művészcsoport tevékenysége, a Moszkva tér-projekt, stb.).

 

A 2004 őszén, a kurátor Nemes Attila által rendezett Szappanopera című műcsarnoki kiállításon Szarka ezt a gondolatot folytatta. Köztéri szobrok rozsdatemetőjét készítette el, mondanunk sem kell, 3 dimenziós szoftverrel.

 

 

Úgy látszik - különösen, ha visszatekintünk pár évet -, hogy a Szarka-féle komputermunkák kezdik megmutatni alkotójuk szándékait. A Lázadók és a Hungry Man... rejtélyesnek, sajátosan zárt, egyéni ikonográfián alapuló műveknek látszottak, de a Szoborpark-felől visszanézve könnyebben elemezhetőnek tűnnek. Megkockáztathatjuk: Szarka műveinek politikussága, kritikai hangvétele, a szerző indulatainak és gondolatainak megjelenítése kezd láthatóvá válni „a sorok között olvasva". E politikusság, kritikai hangvétel, és az ezekkel kapcsolatos kifejezési vágy kívülről -más művészeti kontextusból, például a köztéri szobrászati kérdéskörből vagy a hazai „technorealista festészet" felől -szemlélve jobban felismerhető, plasztikusabban jelenik meg. Az 1990-es évek közepén-második felében kimutatható egyik művészeti tendencia elsősorban a média és a pop-szubkultúrák vizuális nyelvén szólalt meg. Az egyéni tapasztalatokon alapuló, a fiatal művészek útkeresését és a megváltozott társadalmi-gazdasági-kulturális viszonyokkal való „puha" konfrontálódást középpontba állító művekre erősen hatottak az akkori brit, skandináv, japán példák, s domináns technikává váltak az olyan technikailag előállítható és sokszorosítható képek, mint a fotó, a videó és a komputergrafika. 

 

 

E művek túlnyomó többsége „önarckép-szerű", mivel az alkotók önmagukat, aktuális művészi- vagy egzisztenciális kérdéseiket állították középpontba. Ilyen koncepció alapján kiváló művek születtek például Komoróczky Tamástól, Németh Hajnaltól, Nemes Csabától, Nagy Krisztától, Ravasz Andrástól, és Szarka Pétertől is. Szarka a 2000-es évek elején elmozdul e tendenciától. A kortárs művészetre jellemző, exponenciálisan gazdagodó trend- és képburjánzás folyamának ellenállva lelassul, s az évtized közepének tapasztalatait levonva, tágabb értelemben vett kulturális horizont felé fordul. A „lázadók" és az „éhes emberek" szoborrá válva egy korszak lezárultát, egy életkor végét, eszmék és indulatok lecsengését és kimúlását reprezentálják. Azonban ezek, valamint a katonai temető, a köztéri szobrok „rozsdatemetője", vagy a (szocreál?) múlt iránt Szarka nem nosztalgiával viseltetik. Úgy tűnik, hogy a jelen kultúrájához evidensen hozzátartozik a múlt és a közelmúlt történelmének, letűnt kultúrájának, design-jának, társadalmi viszonyrendszereinek valamilyen formában való feldolgozása.

 

 

Szűcs Attila 50-es, 70-es években készült képanyagot (képeslapokat, lapillusztrációkat) dolgoz át, Lúzerek (Vesztesek) című sorozatában futószalagnál dolgozó lány, villamoson utazó kisgyerekek vagy éppen Kádár János tűnik fel egy pártkongresszuson. Csáki László szocreál környezetben (Dunaújvárosban) forgatja le filmjét, amelyik a 60-as évekre reflektáló Paul Auster-regényrészleten alapul. Nemes Csaba városi tájakat ábrázoló festményei a közelmúlt évtizedek építészeti formavilágán keresztül e korszak kultúráját idézik fel. Ezek a művészek természetesen eltérő médiumokban és stílusban alkotnak, de Szarka új művei felől nézve felismerhetőnek tűnik az egyéni élményeken, művészenként különböző inspirációs forrásokon alapuló kultúrkritikai feldolgozás igénye. Ez az igény most, a jelen kultúrájában fogalmazódik meg, s e művek hangsúlyozottan a jelenből pillantanak vissza vagy épp e jelenre reflektálnak. Új képeinek témái: merénylő szobra, enteriőrök, tájképek fiktív szobrokkal, csendéletek, zsánerszerű beállítások, tehát klasszikus műfajok.

 

 

Érdekes lehet az olvasó számára szólni arról a tapasztalatról, miszerint külföldi nézők (gyűjtők, kurátorok, művészek) számára Szarka művei erősen, sajátos módon a magyar kultúrához tartozónak látszanak, s nem csak tematikájuk, de méretük, technikájuk és vizuális effektjei miatt is.