Nyaraláshoz ideális választás egy művészetről és szerelemről szóló regény, márpedig Sortland könyvét ekképpen reklámozza már a címlapon a kiadó. Főhősünk, egy kedves és átlagos norvég tizenéves, környezete sokkolására időnként (maximum kéthetente) egy percen keresztül gyakorolja a nyers őszinteséget. Kénytelen vagyok én is ezt tenni: a szerzőnek csak komoly nehézségek árán sikerült a mindent elsöprő erejű kamaszszerelem-szálat a nyári gyorstalpaló művtöritanfolyam anyagával összesodornia.

A kiindulópont még sokat ígérően szürreális, az egyik főszereplő (továbbiakban a Lány) szemfertőzést kap, orvosai jól ráijesztenek, hogy talán meg is vakul, ezért ijedtében úgy dönt, Firenzébe szökik a családi dugipénzt megdézsmálva, hogy lássa a világ legszebb műemlékeit, mielőtt minden elsötétül. A vasútállomáson téblábolva, a helyi McDonald’sban (!) belebotlik egy honfitársába, akibe azonnal őrülten beleszeret. A Fiúról rögtön kiderül, hogy rajong a művészetért, így csak némi érdeklődést kell mutatnia és már indulhat is a tanfolyamba ágyazott flörtölés. A Fiú a norvég Üdvhadsereg magazinjába tervez 33 részes sorozatot a keresztre feszítés motívum történetéről fiataloknak (!!!), így kapóra jön a Lány, hogy rajta tesztelje az ötletet. Neki pedig semmi kifogása sincs ez ellen, ha elég közelről hallgathatja. Az elnagyolt kerettörténetről, a sematikus, papírmasé figurák motivációjáról nekem azonnal a hetvenes évek népszerű oktatófilmje, a Közlekedj okosan ugrott be, amelyben a butuska lányhangon beszélő rózsaszín Cicus ájultan hallgatja a higgadt és atyáskodó, férfihangon beszélő Kutyust, aki mindig tudja, mi van. Az utakon, a képeken, a világban. Sajnos a Lányt még annyira sem érdekli a művészet, mint Cicust a jobbkéz-szabály, bármit szívesen hallgat, ha azt a Fiú mondja. Saját bevallása szerint név szerint Michelangelót és Picassót ismeri a művészettörténet nagy alakjai közül, és mire idáig érünk a történetben, lassan körvonalazódik, hogy valójában ki a célközönség. Nemcsak a fülszöveg alatti (13) 14–15 (16) korhatárt jelző szám, hanem a szerelmi történethez képest meglepően gyakori lábjegyzetek is erre utaltak. Mindazok számára, akiknek Shakespeare, Beethoven, Charlie Chaplin, Che Guevara neve nem ismerős, vagy a Louvre, a Big Ben, a Vespa fogalmát el kell magyarázni, talán még nehéz olvasmánynak is bizonyulhat a keresztre feszítéses képelemzések sora Giottótól Francis Baconig, sőt Luc Tuymansig. A könyv közepébe fűzött vaskos képmelléklet színes repróin követhetjük, helytállóak-e szereplőink megállapításai. Ők ugyanis interrail jegyüket arra használják, hogy a festményeket élőben is megtekintsék, így nemcsak Olaszországban bolyonganak, de eljutnak Grünewald kedvéért Colmarba, hogy aztán később Párizsba érkezzenek. A hosszú vonatutakon persze nemcsak festményekről, hanem az élet nagy kérdéseiről, hitről, őszinteségről, szerelemről, kínai kajáról és a füst letüdőzéséről is szó esik. Könyvként lapos, de talán lehetne belőle egy jó kis tinisorozatot csinálni, amiben a nehézkes vagy éppen nagyon „lila” művészettörténetet ostyába csomagolva falnák a gyanútlan ifjak. Jó castinggal az ember talán még azt is megbocsátaná, amikor Rubensről a Fiú azt mondja „egy kicsit olyan volt, mint Bono, egyfelől a béke nagykövete, másfelől rocker és festő”.

Bjørn Sortland: Az őszinteség perce,
Pongrác Kiadó, 2015, 488 oldal, 4900 Ft