„A DÉLI RONDELLÁNÁL MAJD MINDIG GONDOLJATOK RÁM...”

BESZÉLGETÉS GERLÓCZY SÁRIVAL

Topor Tünde

A Gerlóczy család történetét kutatva most Gerlóczy Sárit, jelmeztervezőt, festőművészt kérdeztük. Nemcsak férje, Gerlóczy Zsigmond felmenőiről, de saját jogon is. Szó lesz Gida bácsiról (Gerlóczy Gedeonról, a Csontváry-képek megmentőjéről), eltűnt Klee-rajzokról, a Csontváry-film forgatásáról, az életről a Gyerekklinikán, kötelező festményvásárlásokról, vagy például arról, miért állították helyre nagyobb kövekből a budai Vár alatti déli rondellát. (A beszélgetésben Gerlóczy Pál, Sári unokaöccse is részt vett, de az ő története majd a következő részben jön.)

Topor Tünde: Meddig lehet a Gerlóczyágon visszamenni?
Gerlóczy Sári: Gerlóczy Károlyig tudjuk a családfát felrajzolni, illetve ismerjük még az ő apját is, Imrét, és a nagyapját, Mátét. Gerlóczy Pál: Károly volt Pest-Buda-Óbuda egyesítésekor Pest polgármestere, az egyesítéskor ő lett Budapest alpolgármestere; a főpolgármester Ráth Károly, a polgármester pedig Kamermayer Károly. Mikszáth írt egy utazóról, aki addig-addig utazgatott, míg el nem jutott egy városba a Duna mentén, ahol mindenkit Károlynak hívnak és mindenki polgármester.
   Ráth valahogy eltűnt, róla még utcát sem neveztek el, mint Gerlóczyról vagy Kamermayerről a teret, sőt a Kerepesi temetőben is ott van mindkettejük síremléke, persze Kamermayeré tehetősebb ember lévén jóval nagyobb, de Ráth, ha jól tudom, onnan is hiányzik.

TT: Akkor Gerlóczy Károllyal kezdjük a családtörténetet...
GS–GP: Igen, neki hét gyereke született, közülük Zsigmondból orvos lett. A László-kórház igazgató főorvosa volt, de egyben az összes budapesti kórház felügyeletét is gyakorolta. A fertőző betegségek professzora és felsőházi tag, karddal, paszománnyal. A híres „Gerlóczy-kard” úgy került hozzánk, hogy a Gida bácsit (Gerlóczy Gedeon építész – a szerk.) kitették a Városház utcai műterméből, amit azután a Képzőművészeti Alap kiutalt Sugár Gyulának – itt nőtt fel aztán a kis János (Sugár János képzőművész – a szerk.). Nagyon jó barátok voltak a Feri fiammal, akinek a szobája meg a gangra nyílt és éjszaka is összevissza mászkáltak egymáshoz. A műteremből nyílt a padlásfeljáró, végül János ott a padláson talált rá erre a kardra, amit Gida bácsi, úgy látszik, ottfelejtett a kiköltözéskor.
   Visszatérve Zsigmondra: első házasságából, amit Fodor Margittal kötött (Fodor József, akiről szanatóriumot neveztek el, volt a papa) született Edit, Géza és Gida. Margit korán meghalt tüdővészben, hiába volt az apja a tüdőbetegségek specialistája… Gézából is orvos lett, a Kútvölgyi elődjének (Állami Alkalmazottak Horthy Miklós Gyógyintézete) lett később az igazgatója.
   A Kútvölgyi út elején van az a ház, amit a Gida bácsi tervezett neki (Csánk Rottmann Elemérrel együtt), abban lakott Géza a családjával. (Egyébként Gida bácsi és Csánk Rottmann együtt dolgozott a Kerepesi temetővel szembeni nagy kórházépületen, a Traumatológián is.) Edit nem ment férjhez. Beleszeretett Sassy Attila festő és folyamatosan festette az Editet, ő volt a múzsája, modellje minden Sassy-képnek.
   Géza egyébként belgyógyász volt, első feleségétől, „Antenna” nénitől (aki mindenhová ment és pletykált) született Gézike, aki nyomatokat készített textilre, és aki tizenöt éves korában beleszeretett a szomszédasszonyba az Apponyi tér 1.-ben, és rá egy évre fia született tőle, amikor még csak tizenhat éves volt, aztán még egy, ugyanettől a negyvenéves nőtől. De szóval ez Géza vonala, akinek a második felesége Poór Lilly (1907–?) volt, a szobrász. Aki készített is egy remek szobrot Gézáról, aminek a reliefjét pedig Pali neked adtam… Miért nézed a plafont? GP: Nekem?


Sassy Attila: Fekvő akt, olaj, vászon, 62,5 × 100 cm, a fotóért köszönet a Kieselbach Galériának

TT: Elő kell keresned. 

GS: Poór Lillyvel én is jó viszonyban voltam, a Kossuth Lajos u. 2/D-ben lakott, Médi, a sógornőm az ő (Pali) papájának és az én férjemnek a húga pedig a szomszédban. Egyiküknek sem volt gyereke.

TT: És közben a Gida?
GS: Gida bácsiék mamája, Fodor Margit, mint említettem, nagyon korán meghalt, Gida bácsi még csak kétéves volt. És akkor a szintén orvos Fodor nagypapa odaköltözött melléjük, hogy többet lehessen az unokáival. Gida még kigyerek volt, amikor elkísérhette egyszer a nagypapát az egyetemre, ahol az előadást tartott a tüdőbetegségekről japánoknak. Erről az eseményről írt is Gida bácsi a Csontváry- könyv végén, hogy ő a kisujját szorongatta a nagypapának és egy árva szót sem értett abból, amit a nagypapa angolul mondott. Mindenesetre siker lehetett, mert a japán császár mindenféle ajándékot küldött Fodor nagypapának, vázákat, meg két csodálatos paravánt. Közben a gyerekekre vigyázott egy tanárnő (házvezetőnő), akitől a Zsigmondnak született egy negyedik gyereke is, Lívia, aki később Illés Endréhez ment férjhez és ott kellett unatkoznia. Illés írta a darabokat, Lívia meg járt a premierekre. Akkor még nem voltam színházi dolgozó és remegtem a gyönyörtől, hogy megnézhetem a Spanyol Izabellát. Volt Illésnek egy sziámi macskája, akit folyamatosan filmezett, és amikor vendégségben voltunk náluk, órákon keresztül néztük ezeket a macskafilmeket.
   S aztán jött a következő feleség, Nagy Ida, a Médi, Pali, Feri nagymamája. Szóval hét gyerek volt ott is és hét gyerek itt is, azaz Gidának is volt hat testvére.

TT: Mennyire volt erős a művészet iránti érdeklődés a családban?
GS: Például Palcsi apja is rajzolt, és kerámiákat is készített. De rajzolt Géza is, akinek a felesége volt a szobrász Poór Lilly. Lerajzolta az összes orvost és ápolónőt a Kútvölgyiben – meg is vannak ezek a rajzok valahol itt a lakásban. A férjem is szívesen rajzolt, viccesen és érdekesen.

TT: A férjed, Gerlóczy Ferenc is orvos volt.
GS: Igen, gyerekgyógyász, harminc évig volt professzor, és több mint ötven évig dolgozott az 1. sz. Gyermekklinikán. Csak 1944–46 között nem, amikor Szikszón volt főorvos, voltaképpen egyedüli orvos abban a kórházban… A férjem egyébként Gegesi Kiss Pállal dolgozott a klinikán, akinek a szobrász Forgács Hann Erzsébet volt a felesége. Ismerte jól a művészeket, például bement Egry József négy akvarellel, és mondta, hogy „Palikám, légy szíves segíts rajtam, mert nincs egy fityingem sem”, és akkor ő behívta az orvosokat, és azt mondta, ez 200 pengő, az 200 pengő stb. és meg kellett venni. Így hát nekünk is lett egy Márffynk, két Egrynk, egy Szőnyink, én pedig saját magam kaptam Bálint Banditól tíz képet. A Rottenbiller utca 1.-be is jártunk rendszeresen, mert ott voltak a gyerekek, akiket a Papa (a férj, Gerlóczy Ferenc – a szerk.) kezelt, amikor kellett. Jakovits a Vajda Julikával, Jakovits Vera, Iri, Bálint Bandi meg Jakovits Iván, aki olyan fiatalon meghalt.


Gerlóczy Gedeon építész Galamb utca 3. szám alatti lakása Csontváry Vihar a Hortobágyon (1903), Sétalovaglás a tengerparton (1909), Marokkói tanító (1918) című festményeivel, 1975

TT: Gida bácsival jóban voltál?
GS: Gida bácsi rám hagyott egy múzeumtervet, a Csontváry-múzeum tervét (előző címlapunk, Artmagazin 88.), mert tudta, hogy építészrajzoló vagyok, ugyanis x-esként nem vettek fel a Képzőre. A Köztiben dolgoztam.

TT: Láttad a Közti-kiállítást, amit nemrég rendeztek a Várkert Bazárban?
GS: Nem láttam és a könyvben sem szerepel a nevem. Utána tudták meg, hogy én ott dolgoztam sokáig. Olyanokat meséltem annak, aki írta, szinte belebetegedett, hogy már nyomdába került a könyv és nem tudta belerakni a történeteimet. Sírt, zokogott, hogy nem beszélt előbb velem. Hát mindenki meghalt… én viszont nem…
   Ott voltam a Janáky Pista bácsi műtermében a Várban, először az őrség épületében, amit később lebontottak és ahová valamikor a Csontváry-múzeumot akarták építtetni. Na, de később a Vár helyett a Liget-projekt került előtérbe. Mi meg elmentünk a (Gerlóczy) Gáborral a Baánhoz, hogy elmondjuk, van egy ilyen tervrajzunk. Gida bácsi, illetve pontosabban Csontváry azt szerette volna, ha a Vajdahunyad vára mögötti réten lenne a művei kiállítóhelye, be is osztotta, hogy hol legyen az általa betervezett 49 kép. Baánnak mondtuk, hogy létezik egy ilyen tervrajz. Le se ültetett minket, csak járkált fel és alá, és egyre jobban az ajtó felé terelgetett, kvázi kirúgott, olyan érvekkel, hogy a képeket nem lehet Pécsről elhozni, Csontváry a vidékieknek is kell – hát eljöttünk hamar. Aztán felkeresett Gulyás Gábor a saját Csontváry-kiállításának tervével, és én előtte sem titkoltam, hogy megvannak a tervek. Csak most már Gábornál, ő nyilatkozik a Csontvárykkal kapcsolatban általában (lásd előző számunkban a levelét).

TT: Gerlóczy Gedeon többi terve a Kiscelli Múzeumban van, ugye?
GS: Sok terve van a gyűjteményükben, Branczik Márta foglalkozik velük, nemrég beszéltem vele. A Madách Kamarát is Gida bácsi tervezte, ami most az Örkény Színház. Kis átépítést szeretnének eszközölni az épületen, és Mácsai Pali azt mondta nekem, hogy csak úgy teszik meg, ha az építész hagyatékának tulajdonosa, gondozója nem emel kifogást ellene. Glóriával beszéltem (Gerlóczy Gedeon lánya), és természetesen beleegyeztek. Szóval Gidának annak idején 24 ezer svájci frank volt az anyai öröksége. Úgy volt, hogy Amerikába megy tanulni, de közbejött a háború és Münchenbe ment. Egy asztalnál ült Klee-vel és Kandinszkijjel. Egymásnak rajzoltak, Gida bácsinak voltak is Klee-rajzai szép számmal. Tudom is, hol tartotta őket idehaza, volt egy nagy hármas szekrénye, annak az alsó vékony kis fiókjában tárolta őket, meg is mutatta nekem. A lakását azután Gerlóczy Gyurikára hagyta, aki a Horthy szárnysegédjének, Gida bácsi Gábor nevű testvérének volt a fia. Gábornak volt egy lánya is, Mariett, van egy hangfelvételem tőle a rádióból, amelyen az internálásukról beszél. De Gyurika a második házasságából született, amit Gábor Horthy javaslatára kötött. Gyurikából is orvos lett, urológus, nagyon jóban voltunk, mert rajongott a férjemért és gyakran járt hozzánk.
   Szóval Gerlóczy Gyurikának volt egy második felesége is, egy röntgenorvosnő. Amikor Gyurika agyvérzést kapott, és teljesen lebénult, majd meghalt, akkor a feleség eladta a Galamb utcai lakást valakinek, aki miután kifizette a vételárat, szólt, hogy be is költözne, ha kiürítenék végre a lakást. Akkor gyakorlatilag minden a szemétbe került. Gábor (Gerlóczy, előző számunk szerzője) szó szerint a kukából mentett vissza, amit tudott – a Klee- és Kandinszkij-rajzok persze örökre elvesztek. Annyiszor eszembe jut, hogy ha odamentünk volna... én tudtam, hol vannak, csak benyúltam volna abba a keskeny fiókba…


TT: Visszatérnék egy korábbi történetre a klinikával kapcsolatban, amikor Gegesi Kiss Pál megvételre bocsátotta az arra rászoruló művészek képeit…
GS: Valójában ott is laktunk a klinikán, egy emeleten.
GP: Én nem laktam ott, csak ha Sárikára bíztak, amikor a szüleim elutaztak.
GS: Szóval volt egy széles kórházi folyosó, a végén csapóajtóval, amit kulccsal lehetett csak kinyitni. Valóságos múzeum volt, elolvadtatok volna, ha látjátok. Ott függtek a legszebb Vajda-képek, Anna Manci, Bálint Bandi… Na, meg persze a Gegesi hatvan darab Csontváryja, ami mind hamis volt. Viszont amikor forgatták a Csontváry-filmet, akkor már jelmezekkel foglalkoztam, és a Huszárik térden állva könyörgött, hogy menjünk el megnézni őket, mert ezeken is rengeteg olyan háttér volt, ami a díszlettervező szempontjából fontos volt. Úgyhogy végigjártunk vele mindenkit, voltunk Gegesinél, és persze a Gida bácsinál is. Én meg bekerültem a filmbe, egyenest a mély vízbe, ruhástul. Körbetáncolhattam a teljesen meztelen, cilinderes Márkus Lacikát. Dobáról hozatott a Zolika (Huszárik) bolondokat, teljesen le voltak szedálva (persze ezt az egészet csak utólag tudtam meg), akik belecsapkodták a vízbe a festményeket – ezzel a gesztussal jelezte, hogy az ország hogy bánt el Csontváryval, mennyire nem értékelte a művészetét.
   Láttam Gida bácsi levelezésében, hogy Pogány Ö. Gábor miket írt vissza neki. Hogy örüljön, hogy tárolják a Csontváryait a pincében…




TT: Ahol tönkre is mentek rendesen…
GS: A Magányos cédrus törzséről is tudjuk, hogy már nem az a törzs. Gida bácsi egyébként megengedte, hogy amikor gyakorlatilag sehol sem lehetett Csontváryt látni, csoportokat szervezzek vasárnap délelőttre, és felvigyem őket a lakásba, a Galamb utca 3.-ba. A szalonban ültünk, egyik falon oldalt a Magányos cédrus lógott, mellette egy szófa, Sétalovaglás holdfényben Athénban ott, és a Jajcei vízesés szemben. Gida bácsi ágya fölött volt a Tánc a cédrus körül, szemben vele a Marokkói tanító és a Lepkék, meg az a kép, ahol bent ég a lámpa, kint meg tüzet raknak, süt a hold. Sarolta néni (Gerlóczy Gedeon felesége) ágya fölött meg a Nagy Tarpatak a Tátrában.
   Aztán volt a beázás és a rengeteg baj, ami lett belőle. De arról már sokszor meséltem. Láttad a filmet? (A Csontvárykiállításhoz kapcsolódott egy film – a szerk.) Nem lehetett odébb akasztani csak 30 centivel, gyakorlatilag folyt a víz a falon lavórba, vödörbe alig fél méterre a kép szélétől. Aztán végül én léptem működésbe, fogtam azt a fekete kulimászos papírt és leszigeteltem a fölöttük lévő balkont, téglával nyomtattam le, mert az IKV fütyült az egészre. Hát a páratartalommal nem volt gond náluk, az biztos… Csak azt nem bírom megérteni, hogy miért kell az egésznek Pécsett maradnia. Tudom, hogy miért került oda, Aczél akkor volt pécsi képviselő, azért kellett odavinni az egész anyagot. „Sárikám, hozzál sóstédest és szervírozd a teát, mert jön a Gyuri!” Ez volt mindig, tényleg gyakran jött „a Gyuri”. Ő utazhatott és mindig hozott Sarolta néninek igazi teát, amit mindketten imádtak. Nagy becsben tartották. Gyurit és a teát is.
   A családból nem akarták a Csontvárykat. Glória velem csomagoltatott be hármat a három lányának. Mondtam neki, hogy tartsa a kezében a repülőn, mert el fogják lopni… „Á, dehogy, nem érdekel senkit!” – legyintett. Biztos tudnak róla, hogy volt a kiállítás.

TT: Most viszont térjünk rá a te pályádra. Említetted, hogy nem vettek fel az egyetemre…
GS: Igen, a Képzőművészeti – akkor még – Főiskolára. Rettenetesen szenvedtem. Két hétig tartott a felvételi. Pedig nagyon szeretett engem a Gachot. (François Gachot: fiatal íróként a francia külügyminisztérium megbízásából jött Magyarországra 1924 novemberében. Kulturális attaséként működött Budapesten egészen 1949-ig – a szerk.) Tizenkét éves koromban megvette az egyik képemet, de először nem tudta, ki festette. Hogy kerültünk kapcsolatba egyáltalán? Tizenegy éves voltam, amikor elváltak a szüleim, engem pedig bevágtak a Mikszáth Kálmán téri Sacré Coeur Sophianumba, bentlakásos iskolába. Apukám szeptember 26-án beköltözött a Gellért Szállóba, anyukám pedig ment a Tátrába, hipertireózisa volt, teljesen tönkrement a válásban – eltűntek, huss, mi meg a nővéremmel bentlakók lettünk. Innen mentett ki nagyanyám, és gyermekéletünk egy perc alatt váltott át felnőttbe. Utána minden este mentünk az Operába vagy a Zeneakadémiára, tényleg hetente hatszor. Ők így éltek, délig aludtak, mi meg lábujjhegyen elmentünk az iskolába. Volt egy kinyitható ágyam a gardróbban, ott festettem egy nagy Isten-képet és feltettem az ággyal szemközt a falra. Most azt gondolom, abba kapaszkodtam a szüleim helyett, mert valakibe muszáj volt. Nagyon vallásos voltam. Képzelheted, miket mondtak nekünk a Sacré Coeurben, hogy az ördögök megfőznek üstben, ha hazudok. Tizenegy éves koromban azt gyóntam meg, hogy paráználkodtam. „Mit követett el, leányom?” – kérdezte a pasi a rács mögül. „Azt mondtam, toalett” – feleltem én. „Volt rá szükség?” – Azt mondtam, igen, de persze nem volt, mert csak játszottunk, hogy hányféleképpen tudjuk mondani, hogy WC, budi, árnyékszék, reterát, kló stb. Én pedig a toalettel járultam hozzá a szinonimagyűjteményhez. A hazugságom miatt egy évig szenvedtem, rettegtem, hogy a pokolra jutok majd, mert hazudtam a szentségben. Rengeteget rajzoltam, olyan képeket sorozatban, ahol az üstben ülök és az ördögök rakják alattam a tüzet… Még mostanában is rajzolok ilyeneket, tegnap is feltettem egyet a Facebookra.
   Mindenesetre nagyanyámék nagy társasági életet éltek, Basch Edit (festő, 1895–1980) kétszer is lefestett engem, copfos kislányként és 16 évesen is – rém unalmas volt ehhez ülni. Szóval a Basch családdal jóban voltak, nagymamám járt oda és a nagynéném, és vittek tőlem rajzokat, pasztellképet. Baschék akkor a Városmajor utca 48.-ban laktak, Lóránt bácsi építtette a házat, nagyon jó barátja volt dédapámnak. (Dr. Basch Lóránt ügyvéd tevékeny szerepet játszott az irodalmi életben, 1927-től – Babits Mihály költővel – a Baumgarten Alapítvány kurátoraként működött.) Velük egy társaságba járt François Gachot, akinek annyira megtetszett az egyik képem, hogy meg akarta venni. Hiába mondták neki, hogy ez egy gyerek munkája, nem lehet neki fizetni. De ő nem tágított, végül hatvan pengőt adott érte, amit megegyezésünk alapján csak festékre költhettem. Eljött ugyanis, hogy megismerkedjünk személyesen és hozott a főiskoláról tanítványokat, hogy megnézzenek festés közben. Akkor éppen a nagycsütörtöki lábmosást festettem, de óriásiban, légópapírra, amit hengerben lehetett kapni. Minimum három-négy méter hosszú kép volt, másfél méter magas. Nagymama, drága, mindent megengedett nekem… Később voltam Gachot-nál Nizzában is a hetvenes években. Rá akart beszélni, hogy menjek én is külföldre. Huszonnégy év ittlét után és rengeteg kapcsolata ellenére a Rajk-per idején kirúgták a főiskoláról és az országból is, amit 24 óra alatt kellett elhagynia. Felhívott és kérte, hogy jöjjek el az Andrássy út és az Eötvös utca sarkán lévő presszóba, de tegyek úgy, mintha nem ismerném, csak szeretne még egyszer utoljára látni. Bementem, megittam egy kávét – alig néztünk egymásra, aztán kimentem. 18 vagy 19 éves lehettem akkor. Persze a barátsága a felvételinél se segített, mindenki tudta, mennyire protezsált engem. Berény Róbert bent ült a zsűriben, így később a Berény Ancsától tudtam meg, aki jó barátnőm volt, hogy már csak ezért sem akartak felvenni, meg hát x-es voltam…



TT: Osztályidegen.
GS: Nyilván. Édesanyám, akit korábban inkább a vallási téboly jellemzett, nem véletlenül jártam én is a zárdába, az ostrom után beleszeretett Mariska elvtársba. Mariska Zoltán a spanyol barikádokon harcolt, majd feleségével, Júliával Párizsba ment. Júliát később Rajk László csapta le a kezéről. Mindenesetre Mariska elvtárs mondta anyámnak, hogy muszáj valamit csinálnom, nem ülhetek ölbe tett kézzel, hogy nem vettek fel, és beíratott műszaki rajz tanfolyamra. Három hónap után, 1950. május 9-én bekerültem a Köztibe. Ezután az utcán járva már észrevettem, hogy vannak oszlopok, fesztonok, lizénák – nagy felfedezés volt, hat évet töltöttem az építészekkel, jó életem volt ott. Egy szobában ültem Jánossy Gyurkával, Zalavári Lajával, Farkasdy Dodival, Raáb Ferivel, Batka Pistával, Tiry Gyurkával – kiszolgáltam őket, ők pedig nagyon meg voltak velem elégedve.
   Én rajzoltam egy sziluettpályázatra, amit a Janáky meg is nyert, a Vár dunai és déli homlokzatát – ma is ott vannak a rajzok a Köztiben. Már csak a Zalavári Laja él közülük, aki még néha be is jár a hivatalba – tőle tudom. A déli rondella nagy kövei miattam ilyen nagyok, ezt a Janáky Pista bácsitól tudom, ugyanis untam már rajzolni és kicsit megnöveltem a faragott kövek méretét, aztán kellőképpen és pontosan felnagyítva ezt kapta meg a kőfaragó, és hát ekkorák lettek végül. A déli rondellánál majd mindig gondoljatok rám. Aztán férjhez mentem Molnár Péterhez és megszületett Bea lányom.
    Azután újabb fordulatot vett az életem. Nagymamám elhívott egy gyerekorvost, és abban a percben, hogy belépett, már szerelem volt közöttünk. Úgyhogy Péterrel elváltunk.


A mű Esterházy Péter Csokonai Lili: Tizenkét hattyúk című regénye alapján készült illusztrációkból áll. A filmadaptáció rendezője, az Érzékek iskoláját 1996-ban forgató Sólyom András kérte meg Gerlóczy Sárit, hogy írja le az egész regényt úgy, ahogy azt a főhős, az egyszerű csepeli lány tenné. Hatszázötven oldal és a szövegek között vagy száz rajz keletkezett így. A film kezdő jelenetében ennek a kézírásos naplónak a lapjait hordja a szél és később Gerlóczy Sári jellegzetes vonalrajzait követi a néző szeme. Ezek a rajzos lapok állnak össze itt képes szövegmontázzsá, bár a kiindulópontot Esterházy Péter jellegzetes szemüvege, majd a hozzá készített hattyúfej jelentette.

TT: Mi lett vele?
Molnár Pétert ’56-ban lecsukták, börtönben volt pár hétig, később feleségül vett egy nőt, akit miatta ültettek le. Váláskor önként lemondott Beáról, amiben nem is reménykedtünk, és adoptálhatta a férjem. Aztán sorban születtek a testvérei: Feri, Guszti és Móni. A klinikán laktunk, sosem kellett pelenkát mosnom, reggel hozták az új adagot tisztán, mindennap áthúzták az ágyneműt, kosárban érkezett a reggeli, ebéd, vacsora, ami nagyon megkönnyítette az életemet. Persze a klinikán lakni azt is jelentette, hogy például ’56-ban egy ablaktalan pincébe voltunk beszorulva hatvan beteg csecsemővel, akkor volt Bea négyéves, én pedig másállapotban a Ferivel… az orvosok pedig hordták befelé a sebesülteket vagy halottakat – rettenetesen féltem.

TT: Mikor költöztetek ki a kórházból?
GS: Egyszer csak jött egy rendelet, hogy mindenkinek ki kell költözni, megszüntették a szolgálati lakásokat az intézményen belül. Először a Szondi utca Rózsa utca (akkor még Rózsa Ferenc utca – a szerk.) sarkán laktunk, egy utcában a Jancsóval és a Kurtággal. Ezt követően költöztünk át a Kígyó utcai lakásba. Mindkettőnknek az lett az igazi otthona, ugyanis Papa korábban az Apponyi téren lakott én meg a Haris közben.

TT: Mikor festettél?
GS: Folyamatosan festettem, mindig.

TT: És hol vannak a régi képeid? Megmaradtak mind?
GS: Fényképen. Az ostrom alatt, amikor minden ablaküveg betört, elmenekültünk, mert nagypapa azt mondta, hogy inkább meghal, de ezt ő nem bírja tovább. Február 11-én felkerekedtünk az éjszaka közepén, azt se tudtuk, hová megyünk, de a Lipótmezőnél befogadott hetünket Éva nagynéném osztálytársa. Másnap volt a kitörés, utána pedig visszamehettünk a házunkba. De később a köztis időszakban is festettem. Alap-tag is lettem, ehhez a Törley Marily segített hozzá. Eredetileg öt kiállítást kellett volna sajtóanyaggal együtt produkálni, úgyhogy én már le is tettem róla, de Marily, aki szobrász volt, kiállítást rendezett nekem először a Röltex-klubban, amit a Popper nyitott meg, és aztán jött a többi, úgyhogy hamarosan volt mivel felvételizni. ’74-től voltam Alap-tag. Közben dolgoztam az Élet és Tudománynak is, rajzoltam, amit kellett, a szamóca ostorindás szaporításától a Martin-kemencéig mindent, mikor mire volt szükség – meg kellett élni valamiből.



TT: Hogyan jött a képbe a színház?
GS: A hatvanas évek végén volt egyszer, hogy mentem az utcán, és az Andrássy út Nagymező utca sarkán belebotlottam a Mialkovszky Erzsikébe, akit távolról ismertem. Rögtön elkezdett panaszkodni, hogy nincs egy vasa sem – én meg kontráztam: nekem nincs egy vasam sem! Aztán jött a troli, és ő integetve, se szó, se beszéd felugrott rá, én meg bámultam utána. Másnap felhívtak a Thália színházból, hogy „Mialkovszky Erzsébet azt mondta, önnek van ideje.” Behívattak másnap tízre, és kiderült, hogy szükségük van egy jelmezösszekötőre, mert akkor indult egy színdarab, és hat hétig nincs, aki helyettesítse. Azt se tudtam, mi a dolga egy jelmezösszekötőnek… Mindenki súgott, mit kell csinálni, nagyon kedvesek voltak a műhelyben. Meg kellett szervezni, hogy meglegyen minden anyag a jelmezekhez, cipésszel, fodrásszal próbákat egyeztetni, számtalan ilyen apró, de lényeges feladatot kellett kézben tartani. Görög darab volt, benne vásári jelenettel. A ruhák alján az ornamenseket kellett megcsinálni, tojássor, futókutya, meander, ilyesmi. A mű Esterházy Péter Csokonai Lili: Tizenkét hattyúk című regénye alapján készült illusztrációkból áll. A filmadaptáció rendezője, az Érzékek iskoláját 1996-ban forgató Sólyom András kérte meg Gerlóczy Sárit, hogy írja le az egész regényt úgy, ahogy azt a főhős, az egyszerű csepeli lány tenné. Hatszázötven oldal és a szövegek között vagy száz rajz keletkezett így. A film kezdő jelenetében ennek a kézírásos naplónak a lapjait hordja a szél és később Gerlóczy Sári jellegzetes vonalrajzait követi a néző szeme. Ezek a rajzos lapok állnak össze itt képes szövegmontázzsá, bár a kiindulópontot Esterházy Péter jellegzetes szemüvege, majd a hozzá készített hattyúfej jelentette.
A mű Esterházy Péter Csokonai Lili: Tizenkét hattyúk című regénye alapján készült illusztrációkból áll. A filmadaptáció rendezője, az Érzékek iskoláját 1996-ban forgató Sólyom András kérte meg Gerlóczy Sárit, hogy írja le az egész regényt úgy, ahogy azt a főhős, az egyszerű csepeli lány tenné. Hatszázötven oldal és a szövegek között vagy száz rajz keletkezett így. A film kezdő jelenetében ennek a kézírásos naplónak a lapjait hordja a szél és később Gerlóczy Sári jellegzetes vonalrajzait követi a néző szeme. Ezek a rajzos lapok állnak össze itt képes szövegmontázzsá, bár a kiindulópontot Esterházy Péter jellegzetes szemüvege, majd a hozzá készített hattyúfej jelentette. Kiderült, hogy én értek az ilyesmihez és szívesen rá is festem, áldottak is érte a varrónők, hogy nem nekik kell aranyból ráapplikálni a szegélyeket. A premier után már egyből kaptam ajánlatokat, Márk Tivadartól, Makai Pétertől… Janáček A ravasz rókácska díszletéhez már lepkéket és apróbb dolgokat készítettem, így kezdődött. Aztán az ország összes színházában dolgoztam…



TT: Hány évig csináltál jelmezeket, díszleteket?
GS: 45. Ma már alig él valaki azok közül a jelmeztervezők közül, akikkel dolgoztam – most még néha hívnak, de csak ha nagyon nehéz megoldani valamit.
   Csoda, és egyben nagy kár is, hogy nem kérnek meg, tanítsam, mert ezek jórészt trükkök. Például hogy hogyan kell vaspáncélt, középkori lovagi öltözetet készíteni filcből, ami megszólalásig olyan, mintha vasból lenne, csak könnyebb. Volt olyan film, a Mint oldott kéve, amihez 300- féle fejdíszt kellett készítenem, vagy olyan darab, aminek hat változatához festettem meg a királyi palástot. (Szerintem mindig feldarabolták és eladták ikonnak…) Remek szárnyakat is készítettem például, az volt az egyik specialitásom, hiszen már a zárdában is voltak szárnyaim, tudtam, hogy fogjak hozzá. Hat vagy hét Az ember tragédiájában is dolgoztam, ahol az első szín tele van szárnyakkal. Volt olyan, amikor Fra Angelico mintájára színátmenetes csodás szárnyakat kellett kreálnom, aztán az első jelmezes próba után nagyon klerikálisnak találták. Sajnáltam, de legalább kifizették.

TT: Most mi foglalkoztat?
GS: Évek óta nyakig benne vagyok Dantéban, Vili unokámmal a nyáron megint elolvastam az egész Poklot.

Gerlóczy Sári és Beke László az Ateliers Pro Arts-beli megnyitón 2014-ben


Széphelyi F. György megnyitja Gerlóczy Sári Harapás című kiállítását a Liget Galériában 2009. január 8-án


Sugár János (színes ingben) Gerlóczy Sárinál, a teraszon. A háttérben Gerlóczy Pál

Gerlóczy Sári Forgács Péterrel a Liget Galériában, Társas mező 7című kiállításának  megnyitóján 2016. június 30-án

Gerlóczy (Telléry) Sári: festő. 1970-től állít ki rendszeresen, eleinte underground művészként művelődési házakban, pincetárlatokon, színházak előcsarnokában, vidéki galériákban. A 80-as évektől végre a hivatalos képzőművészi intézményhálózat is befogadja szokatlan, szabálytalan, mindig meghökkentő, személyességet leplezetlenül vállaló műveit. Papírlapra és zsákvászonra szőtt rajzai kizárólagos témája a történelem kezdetekor névtelen alkotók által létrehozott barlang- és sziklarajzokhoz hasonlóan stilizált, egyszerűsített emberi test. Kapillária-rendszer, labirintus, egymást kereső, taszító, összegabalyodott, elválni s összetartozni egyaránt képtelen testek az anyaméhállapot, a súlytalanság szorongásai közepette. Festményein maszkok, álarcok fedik az emberi arcot. (forrás: Artportal, Salamon Nándor K.)

Gerlóczy Sári a budapesti underground művészeti élet egyik központi figurája, lakása fontos találkozóhely. A fotók vagy nála készültek, vagy azon a három kiállításon, amelyeket a Liget Galéria rendezett műveiből. A fotókért és minden egyéb segítségért külön köszönet Várnagy Tibornak, a Liget Galéria vezetőjének. Köszönet a közreműködésért Szikra Renátának.

 

A cikk megszületését a B. Braun támogatta.