Doctor Med. Coll. IV.

Rieder Gábor

A műgyűjtő doktorok évszázada

Az orvosgyűjtők aranykorának tanúi még közöttünk élnek. A fiatal doktorok nem kaptak rá a műgyűjtés ízére, de a nagy öregek még őrzik a lángot. A cikksorozat utolsó részében három fontos gyűjtő doktort kerestünk fel. A lázasan szervezkedő Gömör Bélát, a kortárs utakat kereső Doszpod Józsefet és a klasszikus modernekért rajongó Keresztes Lászlót.

A nagy organizátor
Dr. Gömör Béla annak a kifogyhatatlan szervezőenergiákkal rendelkező orvosgyűjtő-típusnak az egyik utolsó mohikánja, amilyeneket megcsodálhattunk a tanulmánysorozat legelső részében. (1) A főorvosi teendőket egyetemi tanársággal és műértői profizmussal ötvöző Elischer Gyulára és Bókay Árpádra gondolhatunk. Gömör Béla – bár már rég veterán nyugdíjas gyűjtőnek számít – nem kapcsolható közvetlenül az ő̋ örökségükhöz, de a hasonló intellektuális energiadózis tagadhatatlan. Mint belgyógyász és reumatológus az ORFI, majd a Budai Irgalmasrendi Kórház főorvosa volt, tanszékvezető egyetemi tanár, a Magyar Reumatológusok Egyesülete és az Európai Reumaellenes Liga elnöke. Emellett folyóirat-szerkesztő, egészségügyi irányító testületek és bizottságok tagja, számos kitüntetés birtokosa (így Szent-Györgyi Albert-díjas oktató), nemzetközi társaságok tiszteletbeli tagja stb. Szálfa termetű, szuggesztív tekintetű ember, nagy mesélő, aki minden szaktudományi érdeklődése mellett évtizedek óta aktív részese a pesti műgyűjtő-műértő társadalomnak. Tevékeny katalizátorként szervezkedett a „szép emlékű” BÁV-os időkben. A később saját galériát nyitó Kovács Dezső nem véletlenül bízta rá a Műbarátok Országos Egyesülete elnöki tisztjét a hetvenes évek végén. A rendszerváltás utáni műkereskedelmi pörgést már nem követte annyira nyomon, kiadói, szerkesztői, sőt kurátori tevékenysége viszont épp az elmúlt másfél évtizedben bontakozott ki.

Családi könyvkiadójával már jópár könyvet megjelentetett, reumatológiai szakmunkák mellett például saját éremgyűjteményének – kultúrtörténeti háttérrel megspékelt – katalógusát, egy hiánypótló könyvet az elfeledett Bäck Manci fotográfusnőről, a műgyűjtő-barát László Károly portrékötetét, egy kisplasztikai körképet, pár művész-monográfiát és még folytathatnánk. Ezek mind saját írások, de például Czeizel Endre költő- és festőbetegségekről szóló opusát is ő adta ki. Mindemellett persze képzőművészeti tárgyú cikkeket publikál, kiállításokat nyit meg, sőt újabban rendez is, saját műgyűjteménye különböző részterületeiből. Persze Gömör Béla nem kedveli, ha tudatos műgyűjtőnek nevezik, beéri a „műbarát” címkével. Hiszen sose tökéletesre csiszolt egységes kollekcióban gondolkodott, hanem ment a saját szimata után. A szimata pedig hol elfeledett kismesterek hagyatékait őrző özvegyekhez vezette, hol felfedezésre váró modern festőnőkhöz, fotósokhoz, érmesekhez, grafikusokhoz vagy éppen nyomorgó avantgardistákhoz.

A történet 1963-ban kezdődött, amikor a vékonypénzű, frissen végzett orvos feleségével izgatottan ült végig egy BÁV-aukciót. Az első zsákmány egy Aba-Novák-gouache volt, ezer forintos ára majdnem egy egész havi fizetését elvitte az ORFI-ban dolgozó, pályakezdő orvosnak. Gömör Béla ekkor – ahogy fogalmaz – átlépte a műgyűjtés Rubikonját. Az első lökést nem a korszak legendás orvosgyűjtői adták, hanem a családi miliő, hiszen édesanyja művészettörténetet is tanított Szegeden. A hatvanas évektől Gömör bekerült a pesti műgyűjtők sajátos világába, aminek olyan legendás alakjai csiszolgatták kvalitásérzékét, mint Garzó Gyula, Nagy István, Kovács Dezső vagy épp Ruszinkó Barnabás. „Jó volt az a rendszer – mondja egy kevéske nosztalgiával –, rendezett világ volt: BÁV-aukciók háromszor egy évben. Az volt egy szint. Működött a hierarchia. Átlátható volt.” Megszállottá sosem vált, de a saját gyűjteménye is gyarapodott, formálódott, illetve szétágazott több irányba. Gömört nem különösen érdekelték a trendek, inkább csak a személyes ízlés kielégítése. És persze a népművelés, az érdektelenek „beoltása” a műértés szenvedélyével, mindegy hogy csak ellátogat az ORFI klubgalériájában hamarosan megrendezésre kerülő kiállításra vagy vásárlóként veti magát az aukciók legdrágább tételei közé.

A saját kollekció persze ennek megfelelően eklektikusan alakult, megfért benne 1654-es holland templombelső és 20. századi fotó, Ferenczy Béni-kisbronz és Bikácsi Daniela-festmény. Csaplár Ferenc a gyűjtemény Kassák Múzeumban megrendezett 1997-es kiállításán három fő vonulatot különített el: az első világháború utáni kiábrándultság és nagy változások korának darabjai, a geometrikus absztrakció képviselői, valamint egy-két kiválasztott kortárs kedvenc. (2) Az első típushoz sorolható néhány közkedvelt aukciós sztár, Perlrott Csabától Mattis-Teutschig, de inkább a két világháború közötti óvatos modernizmus szinte elfeledett művészei dominálnak. Például olyan alig ismert nőművészek, mint Járitz Józsa, akihez Gömör Bélát még László Károly cipelte el. Be is vásárolt a kilencven felett járó festőnőtől: dekoratív franciaországi tájképeket és art deco hatásról tanúskodó, mégis brutálisan nyers figurákat. (Gömör Béla másik – szintén felfedezésre váró – festőnő-favoritja Bartoniek Anna.) A modern klasszikus anyaghoz sehogy se illeszkedik, de a gyűjtő lelkében mégis megfér egymással a geometrikus absztrakció. Ez is elég sokszínű anyag, található benne lírai kalligráfia az emigráns filmrendező Hamza D. Ákostól, korai munkák Hencze Tamástól vagy épp egy geometrikus perspektívatanulmány a holland Dirk Koningtól. (Ez utóbbi – pár további külföldi példánnyal együtt – szintén László Károly révén került be a kollekcióba.) Kortársak terén Gömör Béla szintén csak a saját szívére hallgat. Ha kellett, akár légből kapott művészcsoportnevet is kitalált (MORR), hogy egy akolba terelje nagy kedvenceit, a nonfiguratív Matzon Ákost, a felületekkel játszó Rácz Györgyöt, a mesés allegóriákban utazó Regős Istvánt és a hatalmas virágokat festő Orvos Andrást. Hiszen a gyűjtésben – vallja – az egyéni esztétikai örömszerzés a fő parancsoló.

Művek relaxációra
„Polgári otthont teremteni” – határozta meg gyűjtőgenerációja fő célját Doszpod József, az egykori Szabolcs utcai kórház ma már nyugdíjas vezetője. A szülész-nőgyógyász a fárasztó éjjel-nappali szolgálat után otthon, a fotelbe süppedve pihent meg, a képek csendes szemlélésébe merülve. De a falakra kiakasztott műtárgyak nemcsak relaxációs kellékekként állták meg a helyüket, hanem komoly gyűjteményként is. Amiben mai alkotók mellett olyan klasszikus modern nevekkel találkozni, mint Tihanyi (az első Nyolcak-kiállításon is szerepelt képével), Czóbel, Czigány, Egry, Mednyánszky vagy Rudnay. Doszpod a hetvenes évek második felében lépett rá a műgyűjtés útjára. Egy akkoriban remekül működő csatornát használt: az erős képzőművészeti orientációjú Magyar Nemzetben megjelenő apróhirdetéseket. Ha egy ajánlat csábítónak bizonyult, már ment is a telefonhoz, hétvégén pedig felkereste a tulajdonost. Nem járt BÁV-aukciókra, a személyes felfedezésekben bízott. A választásban segítette a pécsi Képtár fantasztikus modern kollekciója, amit gyerekként alaposan kiismert. (Az első vásárlások után rávetette magát a szakirodalomra, még az ELTE művészettörténet-óráit is látogatta.)

A gyűjtőszenvedély már korábban megvolt, fiatalon komoly népikerámia-kollekciót halmozott fel. A fővárosba költözés után viszont jöttek az apróhirdetésben kínált, kincset érő festmények. „Kifogtam azt az utolsó olcsó öt évet – mondja –, amikor fillérekért lehetett muzeális értékű műveket venni.” A klasszikus moderneket ekkor még nyomott áron lehetett megszerezni, egy kiváló Tihanyi-festményért például csak félhavi fizetéséről kellett lemondania. És persze minden képhez külön beszerzési sztori kapcsolódik. A ropogós, cézanne-os Czigány-csendéletet például egy rózsadombi házaspártól vette meg úgy, hogy eredetileg 19. századi képeket hirdettek meg, de a gyűjtő ragaszkodott a konyhában lógó Czigányhoz. Egy borongós hangulatú Farkas Istvánt a legendás kiskunmajsai Fábián doktortól szerzett be, aki egy apró lyukon bosszankodva a sufniba száműzte a később főműnek bizonyult képet.

Doszpod számára az aranykor öt év alatt véget ért. A nyolcvanas években már megjelentek a színen az első galériák, a kereskedőknek köszönhetően megkezdődött a klasszikusok árának emelkedése. A gyűjtő szerencsére megtalálta az utat a – még megvásárolható – kortársakhoz. Az egyik ilyen helyszín a Győri Lajos által vezetett Gulácsy Galéria volt, ahol a gyűjtők kötetlen keretek között találkozhattak olyan művészekkel, mint Vén Emil, Bencze László, Kántor Andor, Bálint Endre, Szántó Piroska, Kokas Ignác vagy Papp Oszkár. Egy másik ismert baráti kör a Rácz István által kezdeményezett Vén Buda asztaltársaság volt. (Az ide járók később átszoktak a zuglói Kanizsa étterembe.) Itt olyan fiatal művészek is megfordultak, mint Kárpáti Tamás, Dienes Gábor vagy Nagy Gábor. Doszpod mindhármójuktól sokat vásárolt. Nem akar lépést tartani a trendekkel, a „korszerűtlen kortárs gyűjtő” címkét minden további nélkül elfogadja. Persze más kortársak is megtalálhatók a gyűjteményében. Kiváló Bukta Imre-anyaggal rendelkezik, jó pár Földi Péter-, ef Zámbó- és Újházi-mű lóg a falán, de olyan, egészen fiataloktól is vásárolt, mint a sensariás Kovács Lehel, akinek klasszikus ihletésű tájképei jól mennek a nagybányás Ferenczykhez. Bár az absztrakció sosem vonzotta, egy-két Deim Pál-kompozíciónak és néhány zenei felütésű, lírai absztrakt Nádlernek nem tudott ellenállni. Hogy teljes képünk legyen a gyűjteményről, nem lehet kihagyni Kondor Béla grafikáit, a fiatalon meghalt Gruber Béla pár expresszív festményét, Schéner Mihály, Bartha László, Sváby és Gadányi egy-két tipikus (vagy épp atipikus) művét. Tradicionális kollekció, a háború előtti polgári műgyűjtés-eszmény folytatása.

Átlag feletti modernek
A 20. századi moderneket kereső gyűjtő, akit megszólítanak a képek. Dr. Keresztes László az ötvenes-hatvanas évek gyűjtőgenerációjának nyomában járt, de olyan festőkön is megakadt a szeme, akiket az akkori közvélekedés szemétnek tartott. A mai aukciósházak viszont ünnepelt sztárnak. Mindenekelőtt a virtuózan expresszív Scheiber Hugóra kell gondolnunk, illetve az avantgárdot táncos kedvű bűbájjal átitató Kádár Bélára – azokra, akiket annak idején a BÁV felkent becsüsei semmire se tartottak. Műveik a padlón kallódtak, falra sosem kerülhettek fel, csak lapozgatni lehetett őket a földön. Akkoriban erős fantázia kellett hozzá, hogy valaki felfedezze bennük az értéket. A kispesti István Kórház fül-orr-gégészének, Keresztes doktornak azonban volt rájuk szeme. Szomszédja révén jó viszonyba keveredett egy idős hölggyel, Heller Sárával, aki a Bizományiban eladóként dolgozott az ötvenes-hatvanas években. A jobb sorsra érdemes özvegy otthon – kényszerűségből a szekrénybe összezsúfolva – fantasztikus Scheibereket őrzött, amiket pár száz forintért vásárolt össze. „Lacika, emlékezz a szavamra – mondta a fiatal orvosnak –, nevettek rajtam, amikor vásároltam, pedig Scheiber a magyar Picasso.” A nyolcvanas évek külföldi leütései a Christie’snél és a Sotheby’snél mind Scheiber, mind Kádár esetében igazolták Heller Sári jövendölését. És persze Keresztes bátor választását, akit megragadtak a Heller Sárinál és barátnőjénél, Hajdú Erzsébetnél látott – és szerencsére olcsón megszerezhető – csábító modern képek. „Az ember szükségből erényt kovácsolt – mondja –, amihez relatíve könnyen hozzá lehetett jutni és ahová volt személyes nexus, azt vásároltam.” Jó szerencse is kell ahhoz, hogy valaki a gyűjtőelitbe bekerülhessen.

A jó szemű fiatal orvost családi háttere nem predesztinálta műgyűjtésre. A szlovák Komáromból Pestre áttelepült mészároshentes apa már annak is örült, hogy fia kiváló eredménnyel végezte el az egyetemet. Keresztes még orvoshallgatóként került ismeretségbe a korszak műkereskedelmének egyik legendás figurájával, a könyvtáros bölcsészből „főállású” múzeumalapítóvá avanzsált Deák Dénessel. Ő vitte magával (a hatvanas években járunk) BÁV-aukciókra és vezette be a Kádár-kori műkereskedelem „al- és felvilágába”. Együtt jártak el az idősödő művészekhez, a hagyatékot őrző özvegyekhez, a képekkel pult alatt üzletelő keretezőkhöz és persze a műveket csereberélő gyűjtőkollégákhoz. Ebben a félig víz alá nyomott világban nagyon sok múlt a személyes kapcsolatokon. Barcsaynak, Czóbelnek és Anna Margitnak például a híres esztergomi műgyűjtő, Dévényi Iván mutatta be Keresztest – mindegyik ismeretségből vásárlás lett. Czóbelből, ha már képet nem akart adni, nagy nehezen kikönyörgött egy arcképet, Barcsaynak még a szenzációs Mednyánszky-kollekcióját is láthatta, amit az aszketikus mester a Kossuth-díjhoz kapott pénzből vásárolt. Keresztes körül egyre tágult a szakmai kör, az öreg Czóbel múzsájától, Kratochwill Mimitől egészen a rendszerváltás körüli műkereskedelem egyik nagyasszonyáig, Pátzay Vilmáig. Az élénk műtárgyvándorlások idején még múzeumokkal is sikeresen cserélt művet. Így vándorolt többek között Czimra Zugligeti végállomása a pécsi Képtárba, szigorúan minisztériumi jóváhagyással, pár elfeledett Kádár Béláért cserébe.

Ízléséről csak szűkszavúan nyilatkozik: szereti a kolorisztikus műveket. Ez pedig nem volt olyan egyértelmű a hatvanas-hetvenes években. A század derekának gyűjtői által kedvelt nagy magyar festők, Nagy Istvántól Rudnayn keresztül Barcsay Jenőig, előszeretettel játszottak a szurkos feketére hangolt tragikus húrokon. Keresztesnek a színgazdag derűhöz mindig több affinitása volt. Vannak egész szellősen napfényes korai Mednyánszky-falurészletei, Rudnaytól két mesebelien jókedvű mező, sőt még a sokszor letargikus Gadányitól is megszerzett egy kicsattanóan jókedvű, tarkálló erdő-kompozíciót. Mennyiségben és minőségben a gyűjtemény fő gerincét Kádár Béla, Scheiber Hugó, Bene Géza és Tóth Menyhért jelenti. Kádártól korai nagybányás hangulatú tájképtől kezdve cézanne-os akt-kompozíción át a tipikus főművekig minden akad. Akárcsak Scheibertől, akinek kövér önarcképei mellett egy franciás könnyedséggel megfestett korai matrózblúzos nő is található, nem is beszélve a sodró látomásként vibráló Vasúti híd alatt című képről. Pár delejes Mednyánszky-táj, egy kecskeméti Perlrott, két kubizáló Szobotka jelzi a gyűjtemény egyik végét. Nagyobb adag Anna Margit, Bene Géza és Tóth Menyhért a másikat. És hogy ne csak a kollekció kolorista érzékenységét lássuk, nem mehetünk el szó nélkül a gyűjteményt bemutató 2010-es kiállítás címadói mellett. (3) A 20. századi magyar művészettörténet két nagy magányos férfialakjáról van szó, Mednyánszkyról és Barcsayról. Az előbbit az imádott parasztlegény portréja is reprezentálja, az utóbbit egy remek festőállvány-kompozíció. Keresztes a Budapesti Történeti Múzeumban megrendezett tárlattal és a hozzá kapcsolódó kötettel pontot tett egy történet végére. Ebben foglalta össze – ahogy szerényen mondja magáról – egy „átlag gyűjtő” termését. Bár tényleg ilyesféle lenne az átlag!


Jegyzetek:

(2) 20. századi művészet Dr. Gömör Béla gyűjteményéből. Szerk. Csaplár Ferenc. Kassák Múzeum, 1997, 1.

(3) Mednyánszkytól Barcsayig. Modern magyar művészet a Keresztes-gyűjteményben. Szerk. Kolozsváry Marianna – Sáránszki Péter. 2010

 

Full 002908
Full 002909
Full 002910
Full 002911
Full 002912
Full 002913
Full 002914
Full 002915
Full 002916
Full 002917
Full 002918
Full 002919
Full 002920
Full 002921