Blood Mountain Foundation

Tavaly év végén szinte észrevétlenül nyílt meg egy új művészeti központ Budapesten: a Blood Mountain Alapítvány. A baljós csengésű angol név a külföldieket az amerikai avantgárdok fiókakeltetőjére, a Black Mountain College-re emlékezteti, pedig magyarul csak a rózsadombi kerület, a Vérhalom fordítása. Itt található – egészen pontosan a Vérhalom utca 27/C alatt – az a csinos, neobarokk villaépület, ahol a Londonból hazatelepült művészettörténész, Niklai Judit indított meghívásos művészeti programot. A Blood Mountain nonprofit vállalkozás, amely nemzetközi kortárs művészeket lát vendégül egy rezidencia-program keretében. Az alkotóknak a helyszínen kell elkészíteniük különleges, helyspecifikus alkotásaikat, amik a szűkebb környezetre, Budapestre reflektálnak. Az első vendég a kubai származású, de Düsseldorfban élő Diango Hernández volt, aki törött bútorlábakból, talált MTI-fotókból, filléres bélyegekből és Fazekas Valéria kalap-objektjeiből rakta össze installációit. Február 22-től az Ausztráliából érkező Asim Memishit látja vendégül a Blood Mountain, akit saját koszovói, muszlim gyökereinek feltárására indított a villától nem messze található iszlám zarándokhely, Gül Baba türbéje.

Nem bővül a Szépművészeti

Több mint fél éve már munkagépeknek kéne dübörögniük a Hősök tere alatt, hogy megvalósulhasson a Szépművészeti Múzeum felszín alatti bővítése. A főigazgató sikerre vitte – a nemzetközi múzeumfejlesztési trendekhez tökéletesen illeszkedő – koncepcióját a tiltakozó szakemberekkel és a közvéleménnyel szemben. Úgy, hogy lemondott az eredeti, Karácsony Tamás-féle terv leglátványosabb részéről, a Schickedanz-lépcsőbe vágott lejáratról. A föld alatti kiszolgálóhelyiségek, az új kiállítótér és a tér sarkán álló üvegkocka viszont megmaradt. Sajnos az EU-s keretből finanszírozandó projekthez 10 százalék állami önrész is kellett. A kultuszkormány költségvetéséből nem futotta a késlekedő átépítés elkezdésére, sőt az egész tervet lesöpörték az asztalról. Az ötletelés fázisában lévő új koncepció szerint a Műcsarnok mögött, az Ötvenhatosok terén készülne el egy új múzeumkomplexum, Andrássy-negyed néven.

A Várfok is megújult

A pesti galériaszíntér krémje előre menekül a gazdasági válságból: megújítja portáját. A cél a minél naposabb, nagyobb kirakatú, fehéren ragyogó helyiségek kialakítása. Deák Erika elegáns utcai üzlethelyiségbe költözött, Kieselbach Tamás felújított székhelyének kínálata már a 4-6-os villamosból is jól látható, a Godot Galéria és a Ráday Galéria pedig elfoglalta Bartók Béla úti új rezidenciáját. Az előre menekülők csapatához csatlakozott Szalóky Károly is, a budai galériás világ nagy veteránja, a Várfok utcai „minigalériák” tulajdonosa. Szalóky a szomszédos két kiállítótermét a korábbi XO Terem – többszörösére bővített – helyiségeiben vonta össze. A január 24-én megnyílt „új” Várfok Galéria közel 300 négyzetméterén megtalálható több világos kiállítóterem, egy tágas raktár és egy méretes iroda. Keskeny, spalettás ablakok, elegáns parketta, tágas fehér terek és hi-tech kiszolgálóberendezések a biztonsági kamerától a sínen húzogatható mobilfalakig.

Munkácsy sokadszor

A buszok oldalára felragasztott, drámai keresztrefeszítés-poszterekről már az is tudja, akit nem érdekel: A Munkácsy Trilógia a Nemzeti Galériába érkezett. Bármilyen furcsa, az idős Munkácsy utolsó nagy dobása, a Krisztus-trilógia eddig sosem volt látható együtt Budapesten. A debreceni Déri Múzeum őrzi a képegyüttest: az utolsóként elkészült Ecce Homo a múzeum tulajdona, a komor hangvételű Golgota az amerikai Munkácsy-gyűjtő Pákh Imre letétje, a virtuóz Krisztus Pilátus előtt pedig a kanadai Art Gallery of Hamilton hosszú távú kölcsönzése. A Déri Múzeum felújítása miatt a Trilógia most az országban turnézik, példátlan közönségsikerrel. A vidéki road show-ba beszállt a Magyar Nemzeti Galéria is. Az intézmény biztosra ment: Munkácsy Mihály a legkeresettebb, legkevésbé kockázatos magyar festő! Saját korában is művészfejedelemnek számított, nemzetközi hírnévvel, halála után viszont jobbára már csak honfitársai ápolják az emlékét. Ők viszont lelkesen. Életéből több bestseller született, sok újranyomással. Az 1952-es – szocreál hátszéllel megtámogatott – nagy Műcsarnok-beli Munkácsy-tárlatra 430 ezren látogattak el. Pár évvel ezelőtt, a 2005-ös Munkácsy a nagyvilágban című kasszasikerre több mint 360 ezer fő váltott jegyet a Nemzeti Galériában. A fekete bitumen és a könnyed társasági zsánerek festője a hazai aukciósházak rekordlistáit is hosszú évekig vezette, százmillió forint feletti leütési árakkal. Az április 30-ig nyitva tartó – a Trilógia mellett pár vázlatot és kisebb variánst is felsorakoztató – tárlat február végéig már több mint 70 ezer látogatót vonzott a várba.

Megújult a Kovács Margit Múzeum

Január végén – jó féléves átalakítás után – ismét megnyitotta kapuit a közönség előtt a szentendrei Kovács Margit Múzeum. Az intézmény 1973 óta üzemelt változatlan formában, a 18. századi sóház – később postakocsi-állomás, majd a Vastagh család lakóháza – épületében. A Kovács Margit Múzeum a Kádár-kori tömegturizmus és a diplomáciai látogatások kötelező „napirendi pontjaként” közel két évtizeden át Magyarország egyik leglátogatottabb közgyűjteménye volt. Kovács Margit folklorisztikus ihletésű kerámiamunkái pontosan megfeleltek az akkori kultúrpolitika egyik törekvésének, a népies-nemzeti kultúrkincs óvatos korszerűsítésének. A Kossuth-díjas művésznő életében megnyílt gyűjteményt idén igazították hozzá a 21. század múzeumi elvárásaihoz. A közel 110 négyzetméteres – Kocsis József tervei alapján készült – új épületszárnyban helyet kapott a mosdókon és a múzeumi bolton kívül egy interaktív 3D vetítésre alkalmas előadóterem is. A felújítás jóvoltából készült lift, tapintható tárlat és többé-kevésbé frissült az állandó kiállítás koncepciója is.

Magyar festő a Top10-ben

Az Artkrush internetes művészeti magazin összegyűjtötte 2010 legjobb kiállításait. A listán – meglepő módon – egy fiatal magyar festő is szerepel. A társaság előkelő. Az első helyezett a versailles-i kastélyt japán pop arttal sokkoló Takashi Murakami lett, majd Catherine Opie portréfotói következnek, a harmadik David Hockney iPhone-nal festett könnyed tájképeivel. A következő helyetek látványos vagy morbid fotósok szerezték meg (Ryan McGinley, Pieter Hugo, Asger Carlsen és Edward Burtynsky), valamint az örvénylő képregény-lényeket festő német Erik Parker. A kilencedik helyre futott be Veres Szabolcs a New York-i Spencer Brownstone Galériában tartott kiállításával. A Kolozsváron élő és dolgozó, 1983-as születésű festő felszabadult, expresszív stílusban dolgozik, jobbára elmosódó, agresszív arcképeken és groteszk vadászjeleneteken. Ígéretes és jól menedzselt fiatal művésznek számít a nemzetközi színtéren, de Magyarországon kevésbé ismert, bár Pécsett és a Modemben kiállított már korábban. Veres maga után utasította a Star Wars-főszereplőket valós helyszínekre montírozó Cedric Delsaux látványos és közkedvelt digitális printjeit is.

A performance ára

Bár a galeristák mindent megtesznek, hogy a legelképzelhetetlenebb anyagokból készült kortárs művek is eladhatóak legyenek, a múzeumok sokszor nehéz helyzetekbe kerülnek. Most éppen a párizsi Pompidou Köpont került célkeresztbe, amiért megvette a fiatal Tino Sehgal szituacionista „performance-alkotását”. A támadó szerepében a – veterán médiaművész – Fred Forest tűnt fel, aki a kilencvenes években már megpróbálta kizsarolni a közgyűjteményekből a titkos vételáraikat. Akkor, hosszas csatározás után, a hatóságok úgy döntöttek, hogy mivel a múzeumok rendszerint a normál árnál alacsonyabb, „privilegizált árat” fizetnek, ezért a piac összezavarásához vezetne nyilvánossá tételük. Vagyis a vételárak továbbra is ismeretlenek maradtak. Forest most felelevenítette a régi vitát, mivel a fiatal Sehgal interaktív, dokumentáció nélküli performance-át vásárolta meg egy közgyűjtemény. Az Ez a szituáció (This Situation) című 2007-es akciójában az angol-német (amúgy indiai származású) Sehgal hat emberrel vitatott meg különböző teoretikus témákat egy galériában. A belépőt a felkért szereplők köszöntötték, majd beszédbe elegyedtek vele. Sehgal ahogy szokta, ezt az esetet sem engedte dokumentálni, megőrizve az egyszeri akció misztériumát. Forest kíváncsisága így érthető, hogy mégis miért és mennyit fizet ki a Pompidou 2010 tavaszán ezért az alkotásért. A múzeumigazgató és a közvetítő galériás próbálta magyarázni, hogy miket ígért a művész a „vételért” cserébe, de az árat most sem árulták el.

Művészeti géntérkép

Jack Dorsey, a fiatal amerikai szoftverguru, akit a Twitter egyik megteremtőjeként ismert eddig a Szilícium Völgy, áttette székhelyét New York-ba. Nemcsak a keleti parton éppen virágkorát élő techno-biznisz miatt költözött, hanem mert új vállalkozásának fő célközönsége inkább ott él. Jack Dorsey ugyanis egy képzőművészeti projektbe vágta fejszéjét. A Művészeti Génállomány Projekt (The Art Genome Project) névet futó program számítógépes algoritmusok segítségével térképezi fel az ügyfelek művészeti preferenciáit. A hamarosan elkészülő szoftver több száz ismertetőjegy mentén épít adatbázist, a régi mesterektől a kortárs alkotásokig, az art.sy weboldalon. A látogató egy neki tetsző műalkotástól indul el, a számítógép hasonlókat dob ki a számára, amikről szintén véleményt alkothat. Az így feltérképezett „művészeti géntérkép” segítségével a műkereskedők könnyen megtalálhatják a nekik való műalkotást. Az ötlet első hallásra inkább egy olcsó sci-fiben állná meg a helyét, mint a valóságban, de Dorsey mögé a művészet- és az IT-ipat legnagyobbjai sorakozta fel. Többek között az orosz oligarchák házi műkereskedője, Dása Zsukova (Artmagazin 2008/4. 55.), a legtrendibb New York-i galériás, Larry Gagosian és Eric Schmidt, a Google egyik nagyágyúja. Az ötlet nem teljesen új, Pandora néven már fut egy hasonló – szintén személyre szabható – zenei rádiócsatorna az interneten. A szereplők eltökéltségét nézve pedig nem kérdéses, hogy a tavasszal induló képzőművészeti projekt is nyereséges lesz.

Az adakozók kisegítik a Louvre-t

Új típusú műtárgyvásárlási szokás kezd elterjedni Nyugat-Európa múzeumaiban. A válság miatt pénzügyi zavarba került brit arisztokraták sorra kérik vissza letétbe helyezett régi mestereiket Nagy-Britannia állami gyűjteményeiből. Az eladandó Tizianók megmentésére (vagyis kifizetésére) lelkes közadakozó akciók indultak. Hasonló eljárást választott a világ vezető múzeumóriása, a Louvre is. Előkerült egy remek állapotban lévő kicsiny Cranach-táblakép egy magángyűjteményből. Az idősebb Lucas Cranach jellegzetes – félig gótikus, félig reneszánsz – babaszépségeit felvonultató Három grácia túl drága volt a párizsi múzeum számára. Novemberben internetes kampányt indítottak a hiányzó összeg kipótlására, mivel a vállalati szponzorok és a saját költségvetés csak a vételár kétharmadát fedezte. A vállalkozást nem várt gyorsasággal siker koronázta: január végére már össze is gyűlt a hiányzó 1 millió euró! A múzeumbarátok lelkesen adakoztak, 5000 fő adománya elég volt a vásárláshoz. A Louvre nem győz hálálkodni a támogatóknak, nevük fel lesz sorolva a Három grácia tavaszi kiállításán és természetesen mind kapnak ingyenes belépőjegyet a tárlatra. A Cranach-kép pedig elfoglalja méltó helyét a múzeum német reneszánsz remekművei között.

Mathaf

A Közel-Keleten komolyan veszik a képzőművészetet. A dubaji art fair egyre rangosabb fórummá válik, de a Louvre-ral és a Guggenheim Múzeummal megspékelt abu-dzabi Saadiyat sziget építését se sodorta el a válság. Az olajsejkek azt is tudják, hogy nem elég méregdrága nemzetközi szupersztárokból bevásárolni, az egészséges műkereskedelmi kultúrához szükség van a helyi modernekre és kortársakra is. (Tisztában vannak ezzel Kínában és Indiában is.) Karar fővárosában, Dohában 2010 utolsó napján nyitotta meg kapuit a modern művészet új arab múzeuma, a Mathaf. Két éve már ott működik a közelben az Iszlám Művészeti Múzeum, most a királyi család megteremtette a klasszikus anyagot bemutató intézmény modern párját is. Az uralkodói magángyűjteményen alapuló Mathaf a 19. század közepétől a jelenkorig gyűjti a modern arab képzőművészet kiemelkedő alkotásait. A fő kezdőkiállítás az arab világ modernizmusát mutatja be. Túl sok meglepetás persze nem éri a látogatót, a művészettörténet nem kultúrsovinizmusból nem jegyzi az arab alkotókat a legnagyobbak között. De persze, mint a világon mindenhol, a Közel-Keleten vagy akár Marokkóban is hatott a Nyugat-Európából kisugárzó avantgárd. Az egyiptomi Georges Sabbagh sivatagi napsütésben álló arab asszonyain látszik, hogy a művész a masszív, kubisztikus képszerkesztést Párizsban tanulta. (Ott is élt, Modigliani tőszomszédságában.) De a kiállított művek többséges a második világháború utánról való, erős utánérzés-ízt árasztó alkotások, Chagall, Picasso vagy Klee modorában, a `60-as, `70-es évekből. A kultúrateremtésnek Dohában ezzel még nincs vége, a közeli tervek között szerepel a Jean Nouvel által jegyzett Katari Nemzeti Múzeum felépítése is.