Egy másik valóság

Látogatóban Bikácsi Daniellánál

Marton Éva

A magyar szecessziós építészet bagolyvárjellegét megőrző, néhol modernizált, de azért inkább lassan enyésző Százados üti művésztelep egyik műteremlakásában beszélgetünk.

(Lugosi Lugo László fotóival)

 
A hatvanas években jártál a Képzőművészeti Főiskolára, amely amúgy is izgalmas kor volt.
 
Bernáth Aurélhoz jártam, aki nagy személyiség volt. Csak azok kritizálták, vagy mondtak róla rosszat, akik nem hozzá jártak. Azt hiszem, Bernáth 1946-tól tanított, s mindenki, aki tanítványa volt, elragadtatással beszélt róla. Tanítása főleg abban állt, hogy rengeteget beszélgetett velünk, és ezekből a beszélgetésekből átáramlott sugárzó személyisége és a művészethez való hozzáállása.
 
 
Ez azt jelenti, hogy nem csak mesterséget tanított, hanem mint ember és szellemiség volt meghatározó?
 
Igen, technikailag nem képeztek minket. Ez volt a főiskola legnagyobb hátránya, de mivel én a Képzőművészeti Gimnáziumból jöttem, ott mindezt nagyon alaposan megtanították. Azokból az évekből nagyon jó emlékeim vannak. Engem Göllner Miklós tanított, aki nagyon érzékeny, jó tanár volt.
 
 
Az 1960-as években fontosabb volt, ha az ember szellemiséget kapott a tanáraitól?
 
Ilyen szempontból szerintem a korszak nem számít. Sokkal fontosabb volt a szellemi érték, mint a technika, amelyet vagy egymástól, vagy a kismesterektől tanultunk meg. Az igazi mester, mint például Bernáth, azért mester, mert a szellemiségét adja át. Tőle azt a legfontosabb gondolatot kaptam, hogy a művészet mindenekelőtt. Sokan, akik nem ismerték igazán, gőgösnek tartották. De nemhogy gőgös nem volt, inkább rettenetesen esendő. Nagyon foglalkoztatta a halál. Azt, hogy a halálnak köze van a művészethez, nála nagyon megéreztem. Áthatotta egész szellemiségét. Elfogultságaival együtt is remek ember volt, hiszen sokszor nagyon mereven állt hozzá a modern művészethez, Picassót, Csontváryt is szidta.
 
 
Persze ahhoz, hogy Bernáthban főleg a halálhoz való viszonyát emeld ki, kell a te érzékenységed és halálodhoz való viszonyod, amely már a legkorábbi képeiden is megjelenik.
 
Igen, feltehetőleg így van. Fiatalon persze nem ezt gondoltam, de később rájöttem, erről van szó. A gimnáziumban és a főiskolán is voltak nyári művésztelepek, s én mindig a temetőkben festettem és rajzoltam. Ennek praktikus okai is voltak, mert a temető mindig nagyon csendes, nyugodt, hely volt, senki nem zavart. Nem szerettem, ha néztek, míg dolgozom. Még a zárt temetőkbe is bemásztam. Mindig szerettem a temetőket, számomra az élet és halál egységét jelentették, ugyanakkor a kettő ellentétét is.
 
 
Ha temetővel kapcsolatban használható e jelző, azok a korai temetői képeid még idillikusak.
 
Idilli is volt, meg nem is, harmonikus is, de hordozta mindig az ellentétét is. Ahogy múltak az évek, egyre inkább kerülni akartam ezt az idillt. Volt időszak, amikor ilyeneket is festettem, a későbbiekben viszont nagyon tudatosan törekedtem arra, hogy ennek nyoma sem maradjon.
 
 
Arra gondolsz, hogy a korai tájaidban még ott vannak azok a figurák, amelyeket a későbbiekben, a te szavaiddal élve, tudatosan bontasz le? Egyszer valahol azt írtad, hogy „azokat gyáva nyúlként festettem". Miért gondolod, hogy az gyávaságból fakadt, és mit jelent a mai „bátorságod"?
 
Nincs ellenemre a festészetben a figura, de egyre inkább rájöttem, hogy ez nem nekem való. Abban az időben sok olyan figurát festettem, amelyen maszk volt. Ez persze pszichológiai közhely, hogy ha valaki ilyeneket fest, az a rejtőzködés jele, és a rejtőzködés is gyávaság. Azért említem a gyávaságot, mert én mindig a látványból indulok ki, de ez a látvány egyféle felismerés is. Olyan dolgokat fedeztem fel, amelyeket önkéntelenül kerestem. Számomra ez az élmény - a tárgyak megpillantása -, feladat is egyben. Személyessé kell tenni az üzenetet, a törékeny jelenlétet át kell lényegíteni egy másfajta jelenlétbe. 
 
Proust írja, hogy a tehetség, mint valamiféle emlékezet, lehetővé teszi, hogy végül is megközelítsük azokat a dolgokat, amelyek bennünk rejlenek, az ismeretlen igazságok homályos emlékét, hogy közel jussunk hozzá. Én mindig közel jutottam, csak elkaptam a szememet, mert ez a fajta látvány, az igazság hirtelen megpillantása nagyon fájdalmas. Ilyen képeket láttam és látok, és eleinte nagyon nehezen vettem a bátorságot ahhoz, hogy valóban odanézzek.
 
 
Hosszú időbe telt, hogy merj nézni és megörökíteni?
 
Hosszú évekbe. Sőt, az is, amíg mindez tudatosult. A kivételes pillanat egy másfajta figyelem eredménye, amikor megszólítanak a tárgyak. Ahogyan megpillantok egy lépcsőt, ahogyan rávetül a fény, az egyszerre könyörtelen és egyben gyöngéd. Fiatal koromban láttam Buñuel Andalúziai kutya című filmjét. Abban van az a képsor, amikor a szemgolyóba belehasít egy borotva. Ehhez tudom hasonlítani azt a pillanatot, amikor az emberbe belehasít a kép, amit meglát, és amit meg kell csinálnia.
 
 
Ha már Proustot említetted, mennyire szólnak a te képeid arról az időről, amelyet megragadsz?
 
Minden az időről szól. A művészet egyik, vagy talán egyetlen feladata, hogy olyan dolgokat közelítsünk meg az emlékezet és az idő által, amelyek mindenkire érvényesek.
 
 
Persze, mert hogy mindennek itt kell hagyni a lenyomatát, és mindent örökkévalóvá kell tenni.
 
Részben itt kell hagyni ezt a lenyomatot, részben pedig a közös emlékezetből kell előbányászni valamit.Már több éve foglalkoztat az ember által megjelölt hely - terek, lépcsők, kutak, medencék, építészeti objektumok. A hely szelleme, az alkotás szelleme, ami a múltból szól, egy másik teret nyit meg, amit nevezhetünk belső térnek, vagy „másik térnek" is. A kapu, a nyílás, a lépcső, a Hely - mindenki ismeri ezeknek a fogalmaknak a szimbolikáját és szakralitását. Eddigi munkáimban igyekeztem azt az állandóan visszatérő élményemet megjeleníteni, hogy a tér nem homogén, olyan részeket tartalmaz, melyek minőségileg különböznek a többitől. A tér élménye egy másik valóság létére figyelmeztet.
 
Antropomorfizálva, ezek a minőségi térdarabkák - úgy gondolom - rettenetes erőfeszítéseket tesznek, hogy jelentésüket, üzenetüket átadják nekünk. A cél, a profán térből egy szakrális térbe átjutni, egyben megkísérlése a profán folyamatos időből való kilépésnek is. Jelenvalóvá tenni a mozdulatlant, az állandót, és jelenvalóvá tenni a tárgyakat, a jelentésüket.
 
Lépcső Arezzo-ban 1996 
akvarell 54x72 cm 
 
Említetted a filozófia- és irodalomszeretetedet; mennyiben segítenek abban, hogy közelebb kerüljél ehhez a komplexitáshoz?
 
Az irodalom sokat segít, erősen hat rám, és ugyanazokat a törvényszerűségeket látom benne, mint a festészetben.
 
 
Hozzá tudsz-e rendelni valakit vagy valakiket a lírából, a prózából ahhoz, amit festesz?
 
Az irodalomból hozzám a tárgyias költészet áll a legközelebb. Én is arra törekszem, hogy személytelen legyek, ne lehessen tetten érni, hogy magamról beszélek. Valaki azt mondta rólam, hogy pengeélen haladok a tárgyias és az absztrakt között. Hozzám Rilke és Nemes Nagy Ágnes áll a legközelebb, prózában pedig Proust mellett Füst Milánt szeretem. Érdekes, ma már sokan unalmasnak tartják, pedig lenyűgöző a nyelvezete, és az a gyengédség, amellyel a Feleségem történetében ír. A kortársak közül Nádas Péter áll hozzám a legközelebb.
 
 
Említetted, hogy a koraiakhoz képest tudatosan hagytál el bizonyos elemeket a festményeidből. Ennek a szigorodásnak a következménye, hogy maguk a formák is szigorodtak? Hogy megjelentek a képeiden az architekturális és zárt geometrikus elemek?
 
Mindig is foglalkoztatott az idő, és az emlék, amelyet az ember maga után hagy. Amit az ember épített, annak a nyoma, az építmény a fontos számomra, amely mindig zárt formájú. Ebből is fakadnak a lépcsők, a medencék, az építmények.
 
 
Miközben azt mondod, hogy idővel szigorodtak a képeid, mégis nagyon homogénnek látom mindazt, amit kezdettől fogva alkotsz. Nincsenek nagy korszakváltásaid, a mintha folyamatosan ugyanazt az „egy regényt" írnád.
 
Most, ha van még rá időm, elegendő ugyanennek az egy képnek a folytatása, hiszen rengeteg megközelítése létezik. Fiatal koromban persze készítettem csendéletet, aktot is. Azok festészeti gyakorlatok voltak, mert az is csodálatos, hogy kipróbáld, le tudsz-e tökéletesen festeni egy virágot. Vannak olyan festői problémák, amelyek fiatal korában izgatják az embert. Igazi szakmai problémák. Árnyék, fény, szín hogy jönnek egymáshoz. Ez nemcsak tanulás és gyakorlás kérdése, hanem magának a festészetnek a megértése. Mindig fantasztikus élvezet, hogy valamihez miként jutsz el. Én például kísérletképpen festettem impresszionista képet is. Annyira nagy öröm volt, hogy igazából azokat is megértem, akik benne ragadnak a látványfestészetben, hisz magam is átéltem ennek a hihetetlen élvezetét.
 
 
Az utazásaid mennyiben hatottak a munkáidra? Tudom, hogy vannak meghatározó városaid, például Róma.
 
Róma különös történet volt. Nagyon szerettem volna eljutni, s végül kaptam egy kéthónapos ösztöndíjat. Mégis rosszkor jött. Előtte nem sokkal halt meg a férjem. Nagyon depressziós és magányos voltam. Kezdetben nagyon rosszul éreztem magam, senkivel nem tudtam megosztani az élményeimet, meg a gyász.... De mivel nagyon eminens tanuló vagyok, mindent végignéztem, jegyzeteltem. Annak ellenére, hogy milyen lelkiállapotban voltam, minden nagyon éles nyomot hagyott bennem, azóta is vágyom vissza. Két hónap egy helyen - az azért nagyon erős élmény. Maga a város hangulata, az épületek, a folyó, az etruszk emlékek sokat jelentettek.
 
 
Említetted férjed halálát. Ekkor sűrűsödtek nálad a gyász képei, a fűkoporsó képek?
 
Különös, mert a fűkoporsókat a halála előtt egy évvel kezdtem festeni. Nincs rá magyarázatom, hogy miért. Amit kifejezetten az ő emlékének készítettem, az a Ragyogj, ragyogj csillagom című képem, amely a gyász és vágyakozás kifejezése. Több ilyet nem is festettem.
 
 
Többen írták képeiddel kapcsolatban, hogy éles, kemény színeket használsz, én meg éppen ellenkezőleg, hihetetlen megnyugvást érzek, nézve a kék és zöld színeidet.
 
Én sem érzem keménynek őket, sőt, ahogy öregszem, egyre lágyabb színeket használok, és egyre gyengédebbre szeretném formálni őket. A Fekete víz is a gyász képe, de még a gyász sem kemény, azt is gyengédnek szeretném láttatni. Amúgy a színekkel nincs problémám, talán nagyképűnek hangzik, de ha egy képpel adódik valami probléma, az mindig formai.
 
Növő növény 1998 
akvarell 77 x 57 cm
 
Közvetlenül, a főiskola befejezése után, 1969-ben már önálló kiállításod volt. Könnyebb volt akkor?
 
Könnyebb volt, és a sajtó is jobban odafigyelt. Függetlenül attól, hogy pályakezdő volt az ember, írtak a kiállításokról. Most sokszor érdektelenség mellett múlnak el a kiállítások, nem nézik meg és nem is írnak róluk.
 
 
Fontos a jelenlét?
 
Persze, nagyon fontos. Évekkel ezelőtt a tévében ment egy összeállítás a New York-i művészek helyzetéről, és ott volt szó arról, hogy miként kell állandóan jelen lenni, minden kiállításra elmenni, az embernek önmagát menedzselni. A férjemmel jót nevettünk ezen; hát bejött, mára minden bejött. Ma már itt is ezt jelenti a jelenlét, „cirkulálni" kell reggeltől estig. Mi ezt nem tanultuk meg, és most már nem is fogjuk. 
 
Ilyen szempontból nehezebb, szellemileg viszont könnyebb. A Rákosi-korszakban volt baja a családomnak, a rokonaink egy részét lecsukták. Később a Kádár-korszakban - igaz, hogy nem értettünk vele egyet -, nem ért minket ilyen baj. Illetve mégis, mert semmiféle szellemi kihívás nem volt. Olyan volt, mint akiket behajítottak egy lavór langyos vízbe, és ott úszkáltunk. Ehhez az is hozzátartozott, hogy volt munkánk, megélhetésünk, de mégis agymosásos állapot volt.
 
 
Ha nagyon direkt párhuzamot húzok, erre utalnak a medencés képeid?
 
Nem, a képeimben erre semmiféle ilyen utalás nincs. A művészetnek nem ez a feladata.
 
 
A festés ad valamilyen védelmet a világgal szemben?
 
A világgal szemben nem, inkább magammal szemben védekezem. Ha nem festenék, boldogtalan és depressziós lennék. Ha tudok festeni boldog vagyok, és jól érzem magam, még akkor is, ha az nem úgy sikerül, ahogy szeretném.