Folytatja Kleo

Fáy Miklós

Opera Párizsban. A színpadon múzeumi raktár: hatalmas kőtömbök (valamelyik múzeum egyiptomi gyűjteményében lehetünk), szállítóládák Fragile felirattal, vitrinek, dexionsalgó polcok.

Érkeznek a szereplők: megelevenedett római szobrok és egyiptomi múmiák – a kórus pedig a múzeumi dolgozók kara, takarítanak, csomagolnak, szállítanak. Változik a szín: már a keleti szőnyegek és textilek-osztályon vagyunk, majd a tanulmányi raktárakból ismerős drótfalakon lógó festmények között. Itt lóg egy Händel-portré is, az opera, amit játszanak: Händel Giulio Cesaréja.

Úgy tűnik, Natalie Dessay bal melle elvitte a balhét, hiába játsszuk meg magunkat, hogy nagy, komoly műértők vagyunk, akik már réges-régen túl vannak ezeken a gyerekes izgalmakon, hogy kilátszik-e a néni feneke vagy cicije vagy akármije, azért aki megáll Drezdában a Venus előtt, akármilyen elgondolkodó arcot vág, akármennyire is csak az ecsetkezelésről és a kompozícióról van szava, nyugalom. Egész idő alatt azon töri a fejét, hogy miért fogja a nőci a punciját, és miért nem eltakarja. Ovi. Csak azért mondom, mert szerettem volna egy finom, értő elemzést olvasni a párizsi Opera Julius Caesar-előadásáról, írta Händel, rendezte Laurent Pelly, ha már a Mezzo tévé az év legfontosabb előadásai közé választotta, és csak olyan kellemes értetlenségeket találtam. És a szokásos képmutatásokat. Elemző szavak a címszereplő Lawrence Zazzóról, hogy hát ló nincs, a kasztrált énekesek eltűntek, de ez a szamár nem jó. Szellemesen összehasonlítják Zazzo teljesítményét Senesinóéval, aki, tekintve, hogy 1758-ban elhalálozott, természetesen sokkal jobban énekelt, mint mai csonkolatlan utóda. Aztán a recenzista fölteszi az egyetlen értelmes kér- dést: amikor Kleopátra abban a könnyű, fél mellét szabadon hagyó ruhában énekelt, akkor azt láttuk, amit láttunk, vagy a jelmez volt ennyire ravasz, álfélmell az operában.


Tekintve, hogy a Mezzo mégis ad közeli képeket is, ezt a kérdést tisztázhatjuk: Natalie Dessay testdresszben énekelt, arra vette föl a fehér leplet, és a mellét nagyon szépen festették meg, nemcsak bimbót pingáltak, hanem kis árnyékot is, tényleg szexi a végeredmény. Azért kell hozzá egy ilyen fantasztikus énekesnő, aki mindezt vállalja, testdressz ide vagy oda, alig felöltözve táncol, forog, repül, kleopátráskodik és még énekel is.

És most lelkendezés lezárva, mert voltaképpen jó előadás lett volna ez Montserrat Caballéval is, feltéve, hogy nem öltöztetik az idős hölgyet ennyire lengén. Így aztán Natalie-t hátrahagyva el kell mennünk Laurent Pellyhez, a rendezőhöz, akinek felróják, de igazán felróják, hogy a 12 színből álló Händel-operát mindössze egyetlen helyszínre zsúfolta be, egy múzeum raktárába. Pontosan nehéz megmondani, hogy a zenei szakírókból általában miért vált ki ellenszenvet maga a múzeum, és miért mondják, ha valami ásatag, páncélos, dárdarázó Wagner-előadást látnak, hogy ez operamúzeumba való, de Laurent Pelly szerencsére nem hagyta magát ettől befolyásolni, valóban múzeumba helyezte a színt. Van minden, ami szükséges, egyiptomi és római gyűjtemény, festmények, vázák, szőnyegek, azok a múzeumi talicskák, amiken a műtárgyakat lehet szállítani. Pompás buborékos csomagolónejlonon adja egymásnak az első randevút Caesar és Kleopátra, és amikor a tömeg föllázad a rómaiak ellen, akkor Caesar a kardjával szépen lemészárolja a múzeumi dolgozókat, tudósokat és anyagmozgatókat egyaránt.

Folyton játszanak egymással a világok, a római szereplők szobrok, márványarccal, vaskos lábakon, az egyiptomiak élveteg félmeztelenek, és Kleopátra alaposan megnehezíti a takarító személyzet dolgát azzal, hogy belülről mindig összetapicskolja a vitrineket, napestig törölgetni kell az ujjlenyomatait.

Azt hiszem, nem olyan nehéz megmondani, hogy mi volt Laurent Pelly alapeszméje. Egyszerűen ránézett a kronológiai táblázatra. Van a történelemben egy nő, aki folyamatos ihletadó, nem volt olyan időszak, hogy valamit ne gondoltak volna a viselt dolgairól, az általa romlásba vitt férfiakról, a frizurájáról, az orra vonaláról. Ami azt illeti, még mi vagyunk a leggyengébbek, a tömegkultúra már egy ideje dobta a témát, utoljára Elisabeth Taylor és az Asterix alkotói voltak bizalmas viszonyban az egyiptomi királynővel, de az afrikai Kleopátra voltaképpen végigkíséri az európai történelmet, és váltakozva esik hangsúly az eszére, a szépségére, élete történetére, öngyilkosságára. Hogyan lehet mindezt megmutatni anélkül, hogy nagyon didaktikus legyen az ember. Hogyan lehet összehozni egy Kr. e. 1. századi történetet egy Kr. u. 18. századi szerzővel és egy Kr. u. 21. századi nézővel? Melyik az a hely, ahol a sokféle idő egymásnak randevút ad, és nem az opera? Mert persze lehetne az is, operába rendezni az operát, jön a díva és a divo, karmester, rendező és az énekesre halált kívánó kórus. Csak ez a forma egy kissé elhasználódott már. Pelly azonban megtalálta a tökéletes helyszínt, ami még újabb lehetőséget is hoz, hiszen jöhetnek a közbenső ko- rok is, Händel kora, a barokk, ahol Kleopátra fölveheti az abroncsos ruhát, és különféle pózokba vághatja magát éneklés közben, míg a hátteret árkádiai tájképek szolgáltatják, faragott aranykeretben. És jöhet a 19. század képmutatása (a Garnier Opera kora), borzadályos aktok, kebleket maró hüllőkkel. Vagy ki is nyitható a raktár hátrafelé, hogy lássuk a piramisokat, de ez voltaképpen fölösleges: a múzeum akkor is teljes világ, ha nem süt benne a nap.

Ettől szeretni való az előadás. Nem érvel, nem magyaráz, hanem kimond. Azt mondja: a múzeum a legszebb hely a világon. És persze ezzel az állítással rögtön cáfol is. Az opera a legszebb hely a világon.


Händel: Giulio Cesare rendezte és jelmezek: Laurent Pelly berendezés: Chantal Thomas Párizs, Opera Garnier

A mezzo csatornán meghirdetett szavazás eredményeként egyike lett az év operaelőadásainak 2011-ben (másik két előadással) (a mezzón még ismételhetik)

Full 002991
Full 002992
Full 002993
Full 002994
Full 002995
Full 002996
Full 002997