Üresség

Horányi Attila


Xu Zhen: ShangART Supermarket, 2007/2015

Tulajdonképpen dermesztő a látvány. Balra hatalmas monitorok egymás mögött, öt összesen, rajtuk ugyanaz a rövid videó fut: elképesztően intenzív neonszínekben pompázó massza kavarog, akárha fagylaltot látnánk egy látványcukrászdában vagy tortadíszítést alig fél méterről. Mindezt bevásárlóközpontokból ismerős háttérzene kíséri. Jobbra egy bolt, pénztárral, pénztárossal, bevásárlókosárral, polcokkal és temérdek áruval, kínai feliratú Coca-Colától Tobleronén át különféle kekszekig, testápolóktól gyógyitalokig. Középen különös hot dogok sorakoznak két sorban: az átlagosnál háromszor nagyobbak, és a virslik mindkét vége egyegy bajszos-szakállas, hosszú hajú üvöltő fejben végződik, szem és orr nélkül. De miért üvölt? És mit? És miért a rosszullétig ínycsiklandozó kavargó massza a monitorokon? Egyáltalán miből van? És mit keres egy mini szupermarket a grazi Kunsthaus második emeletén?
   A bolt bejárata felett a neontáblán ez áll: ShanghART Supermarket. A bolt tehát egy installáció, s benne az áruk – műalkotások. De nem gipszből készültek Claes Oldenburg Store-jának módjára, hanem azok, amik: kekszdobozok, italospalackok, testápolótégelyek. Mintha Andy Warhol egykori felismerésének továbbradikalizálása történne itt: Warhol 1961-ben megfestett egy coca-colás üveget festői gesztusokkal és egyet azok nélkül, egészen a kontúrokig absztrahálva a látványt. Mikor megkérdezte néhány barátját, melyiket tartják jobb munkának, Emile de Antonio azt válaszolta: a gesztusokkal dolgozó vacak utánérzés, ám a kontúrokig csupaszított – egyenes, őszinte: arról szól, hogy kik vagyunk mi. Xu Zhen installációja ezt a vonalat követi, ám míg Warhol festménye embernagyságú (176,2x137,2 cm) és Brillo-dobozai is viszonylag nagy méretűek, addig Xu Zhen árui azok, amik – épp mint a sarki boltban. Egyetlen különbséggel: a dobozok, a palackok, a tégelyek üresek. Így, mint művek, szó szerint az ürességet jelenítik meg, illetve az üresség becsomagolásának mindennapi gesztusát, ráadásul mindezt dömpingben. A fogyasztás és a fogyasztói társadalom markáns kritikájaként értelmezhetnénk ezt, ám a kiállítás jeleinek rendszere ennél jóval széttartóbb.

Xu Zhen: Örökkévalóság – Poszeidon, galambok, 2014 (részlet). A művész és a MadeIn Company hozzájárulásával


   A hot dog virslik szakállas feje és üvöltése (Kolbászhang – The Sausage Voice, 2015) nem is illeszthető e programhoz, bár maguk a tárgyak mind méretükkel, mind elkészítésük módjával (textilből és műbőrből varrták őket) egyértelműen idézik a hétköznapi tárgyak és ételek pop-artos feldolgozását-kisajátítását. Ám az erőteljes szakáll, a lobogó haj, a kinyújtott nyelv valahogy kicsúszik ebből az értelmezési keretből. Mint ahogy a nyolcfejű, barna textilből varrt, cica formájú Sphynxxxxxxxx (2014) sem magától értetődően fogyasztáskritikus, még ha nyolc egybevágó darab sorakozik is a földön. És a tárlat legfeltűnőbb tárgyai is – szobroknak mondaná első látásra ezeket az ember – viszonylag messze esnek a fogyasztói társadalomtól. E plasztikák – öt-öt egyforma áll egymás mögött szimmetrikusan elrendezve – a művészettörténetből ismert szobrok másolatai, de egészen különös módon összeillesztve: az Örökkévalóság (Eternity, 2014) című munka alsó része például a Sebesült gall hellenisztikus szobor római márványmásolatának másolata, míg a felső Jean-Pierre Cortot 1834-ben készített, a marathóni győzelemről hírt vivő katonát ábrázoló, szintén a Louvre-ban található márványszobrát utánozza. A győzelmi szobor bal tenyerével támaszkodik a sebesült fejére, ettől eltekintve egészen megdöbbentő módon lebeg a levegőben. A tárgyegyüttest valószínűleg az alsó szoborhoz tartozó posztamens és egy alatta elhelyezkedő márványhasáb egyensúlyozza ki, ám még így is elképesztő, hogy nem borul fel. Mint ahogy az is, hogy ez a munka ötször látható ugyanígy, egymás után. Klasszikus és klasszicizáló szobor könnyed összeillesztése, a kivitelezés technikai perfekciója egészen bámulatos – és egy teljesen másfajta ürességet sugall, mint a kereskedelmi termékek dobozainak üressége. Egyszerre van jelen benne a statika érdekében kikönnyített tárgy „üressége”, a klasszicizmus öncélú tökéletességének üressége, a technikai eszközökkel elkészített kópia művészi üressége és talán a két szobrot egymáshoz ragasztó posztmodern pastiche üressége is. És még valami: a kivitelezés vállalt személytelensége is a munkák ürességét fokozza. Ez persze a technikai perfekcionizmusban is tetten érhető, de nem pusztán arról szól. Hanem arról, hogy e munkákat, Xu Zhen műveit egy cég, a MadeIn Company gyártja le. A vállalatot Xu Zhen alapította néhány évvel korábban kettős céllal. Egyrészt azért, hogy saját munkái a lehető legprofesszionálisabb háttérrel valósulhassanak meg; másrészt pedig azért, hogy más művészeknek is hasonló szolgáltatást nyújthasson. Ez a kivitelezési struktúra nyilvánvalóan túlmutat a művész-műhely sok évszázados tradícióján, amely a mai napig él, ha megváltozott módon is, amint azt Warhol Factoryja, Jeff Koons, Damien Hirst vagy Olafur Eliasson sok tucat embert alkalmazó műhelyei tanúsítják. Azok a műhelyek egy-egy művész köré szerveződnek, és amikor valamit nem tudnak megoldani, akkor fordul a művész egy adott terület független specialistájához. A MadeIn Company egy kifejezetten produkciós céllal létrejött vállalkozás, amely megrendeléseket teljesít a művészet területén. „Pénzt keresni művészet, dolgozni művészet, és a jó üzlet a legjobb művészet” – Xu Zhen szó szerint megvalósítja Warhol híres-hírhedt tanácsát, sőt a Parkett róla szóló összeállításában még azzal is kérkedett, hogy a MadeIn Company megalapításával Jeff Koonsnál is messzebb ment művészet és üzlet összekapcsolásában.
   Mindezt három mozzanat teszi igazán zavarba ejtővé. Az első az, hogy Xu Zhen Kínában élő kínai művész: Sanghajban született 1977-ben, ott járt művészeti iskolába, és azóta is ott él és dolgozik, vagyis a nyugati értelemben vett piaci viszonyoknak sem a gazdaságban, sem a művészetben nem volt kitéve. Miként lehet valódi játékos a nyugati piaci logikát követő globális művészeti világban? És mi lehet ebben az állam(i kultúrapolitika) szerepe?


Xu Zhen: Örökkévalóság – A marathóni győzelemről hírt vivő katona, A sebesült gall, 2014. A művész és a MadeIn Company hozzájárulásával

   Ráadásul Xu Zhen politikailag motivált művész: Üvöltés (Shouting) című 1998-as videomunkája – amelyben Sanghaj különböző, gyalogosok által benépesített pontjain váratlanul artikulálatlan üvöltésben tör ki, amely megrémíti és/vagy mulattatja a mellette elhaladó embereket – kritikusai szerint az egyén és a vele szemben álló, érdektelen vagy akár fenyegető tömeg toposzának megidézése mögött a Tienanmen téri tankokat feltartóztató férfi gesztusának parafrázisa áll. Mi az ilyen politikai tartalom és a magántulajdonban álló művészeti vállalat viszonya az egypártrendszerű Kínában?
   Látható továbbá egy másik, 1998-as videó is a kiállításon, a Szivárvány (Rainbow), amely három és fél percen át egy férfi meztelen hátát mutatja. Időnként csattanást hallani, a hát összerándul, ám ütés nem látszik. Csak a nyoma, ahogy a férfi háta egyre vörösebb, egyre lilább lesz. Ebben a munkában egyszerre jelen van a büntetés, az önkínzás és a szégyen, illetve a fizikai fájdalom határait kitapogató, radikálisan határsértő nyugati body art hagyomány. De miként működik együtt a megkínzott test body art videója és az üzlet/művészet vállalati megvalósítása?
   És tágabban: milyen út vezet a body art szenvedésétől a virslifejek üvöltéséig? És a virslifejek üvöltésétől a rosszullétig ínycsiklandozó festékmassza látványáig? És onnan tovább a vakító fehér szobormásolatok közel lehetetlen és szinte értelmetlen pózáig és a tárgyegyüttes perfekcionista kivitelezéséig? És végül: hányféle üresség munkál e művekben és miféle művészetfogalomra van szükség ahhoz, hogy mindezt egyben lássuk? Vagy az is lehet, hogy egyetlen művészetfogalomra sincs szükség, mert maga ez a fogalom vált üressé Kínából a nyugati szcénára nézve?
   Nem tudom. Az biztos csak, hogy nem pusztán a látvány dermesztő, de az értelem- keresés vágya és kudarca is: azt hiszem, nem volt még kritika, amelyet ennyi kérdéssel fejeztem volna be. Másfelől az is biztos, hogy a grazi Kunsthaus válogatása és installálásának hideg eleganciája sokáig kísértően jeleníti meg néhány száz kilométernyire a kortárs kínai képzőművészet egyik legnagyobb alkotóját.

Corporate – Xu Zhen (Produced by MadeIn Company), Universalmuseum Joanneum, Graz, 2016. január 10-ig.

 

Xu Zhen (Produced by MadeIn Company), művész-kurátor-kritikus-vállalkozó 1977-ben született Sanghajban, ma is ott él és dolgozik. 2001 és 2010 között az első kínai nonprofit kortárs képzőművészeti központ, a BizArt Art Center művészeti igazgatójaként nemzetközi kulturális cserekapcsolatok kiépítésével az új kínai művészetet népszerűsítette. 2006-ban több művésszel együtt létrehozták az Art-Ba-Ba online felületet (www.art-ba-ba.com), amely mára a sanghaji kortárs művészet megkerülhetetlen kritikai fórumává vált. 2009-ben alapította a MadeIn Companyt, „a kortárs művészet és kultúra végtelen lehetőségeinek megteremtésére és feltárására”. A MadeIn Company 2013-ban hozta létre (és dobta piacra) a „Xu Zhen” márkanevet, tavaly pedig megalapította a MadeIn Galleryt. Xu Zhen, MadeIn Company és Xu Zhen (Produced by MadeIn Company) név alatt számos nemzetközi kiállításon, biennálén vett részt az elmúlt másfél évtizedben. Kiállított többek között a Velencei Biennálén (2001, 2005), a MoMA-ban (2004) és a Tate Liverpoolban (2007).