Szabó Dezsô egyik képén egy hatalmas, az egész képteret betöltô vértócsát látunk. Ha a mû absztrakt kép lenne, ahol például a színek és formák viszonyát kellene elemeznem, nehezebb helyzetben lennék, hiszen a folt tömeghangsúlya annyira jól eltalált a képen, hogy nem sok mindent kellene-lehetne hozzámondani. A tócsa bal széle, a már megalvadt, sötétebb tónusú folt éppen hogy érinti a kép szélét, majd finom színátmenetekkel kiterjed a képmezô felénél is túlra, jobb oldalon pedig hol egyre inkább elfogy, hol pedig még az alvadás elôtt keveredett össze a törmelékkel.

Time Bomb VIII/III. 2006. 120×180 cm, C print, ed5

Ez a kép azonban nem önmagában áll. Esélyünk sincs rá tehát, hogy ráerőltessünk egy másik magyarázatot, mint amit elsőrendűen akar közölni, miután a többi kép mellette látható, és kontextualizálja az egyébként a kiállítások címében is megjelenő fogalmat: Time Bomb. Az időzített bomba eredményét, rombolási tevékenységét járja tehát körül az új sorozat, ezért tűnnek fel a képeken vérrel és üvegtörmelékkel telített autóbelsők, kigyulladt vagy már olvadásig égett gépkocsik, maffiafilmekből ismerős látványelemként automata fegyverrel egyenletesen kilyuggatott karosszériák. A legelementárisabb hatású azonban mégiscsak az a kép, ahol – a vértócsa „minimalizmusához”, azaz a tárgy szempontjából minimumra redukált kifejezési eszköz felhasználásához hasonlóan – az egész képteret egyetlen szénné égett ember tölti be. Elsőre alig vehető ki, hogy ki, illetve a Time Bomb működése után csak „mi” van a képen, nemcsak az eldeformálódott test miatt, hanem mert a fotón színvilágában már alig különül el a test a törmeléktől. Ezzel pedig Szabó Dezső a legsúlyosabb ítéletet fogalmazza meg a terror alkalmazóival szemben: hiszen bemutatja, hogy az időzített bomba használói voltaképpen nem elégednek meg azzal, hogy elpusztítják az embert, hanem még halálában is elembertelenítik. Olyan állapotra hoznak egy volt élőt, mely már alig megkülönböztethető az őt körülvevő, eleve is élettelen törmeléktől.
Az eddig elmondottak alapján azonban nem feltétlenül tűnne ki, hogy Szabó Dezső elsősorban nem fotósként, hanem képzőművészként fordul a témához. Képeiről ugyanis alaposabb szemlélet során – no meg persze a kiállítás alkalmából megjelent elegáns, retrospektív jelleggel korábbi munkákat is bemutató könyvből – kiderül, hogy teljességgel megkonstruáltak. Azaz, inkább utókonstruáltak, utólagosan újra-megalkotottak. A kiállításokon ugyan nem jelennek meg, de a könyvben láthatók egyrészt olyan képek, melyek híres közszolgálati, hír- és dokumentum-tévécsatornák műsoraiból mutatnak egy-egy katasztrófaképet, illetve Szabó Dezső saját rajzvázlatait, melyek segítségével megtervezi a lefotózandó maketteket. A makettek pedig a végleges felvétel után készült nagyításon – a kiállított képeken – a fentebb már említett hatást keltik, azaz olykor már megtévesztésig hasonlóak.
Ugyanakkor nem áll meg ennél. Szabó Dezső műveinek szemléletekor a fő kérdés nem az, hogy mennyire sikerült a makett-fotót reális, helyszíni felvételnek beállítani, hiszen a művésznek nem a néző megtévesztése a célja. Sőt, a művek valójában várják a lelepleződést, hogy utána rávezessenek egy sokkal fontosabb kérdésre: vajon a megkonstruált makett-katasztrófa szörnyűbb vagy elviselhetőbb lesz-e, mint a „közvetlenül”, a média révén érzékelt előképe? Azáltal, hogy tudjuk, hogy ez csak a művész alkotótevékenysége révén sikerült épp ilyenre, vajon átértékelődik-e bennünk a média által közvetített valós katasztrófák megítélése? Sőt még akár a művészet egy ma már minden bizonnyal teljes mértékben lejárt funkcióját felemlegetve – vajon tanulunk-e belőle valamit?
Valószínűleg nem jobban, mint másból. Ez viszont nem az alkotó hibája. Sőt, Szabó Dezső éppen arra a veszélyre hívja fel a figyelmet, hogy a közhelyszerűen ismételt tétel az átmediatizált világról aktuálisabb, mint valaha. Mindennapunkat és remélhetőleg békés otthonunkat is át- meg átszövik a híradásokból ismert szörnyű képsorok, melyek vizuálisan is állandóan újratermelik a katasztrófákat. Így tulajdonképpen három valóságot jelenít meg, melyek közül az egyik magában foglalja a másik kettőt: a művészeti valóban a valós való a mediatizált valóval egyesül. Konkrétabban megfogalmazva Szabó Dezső fotóin a ténylegesen megtörtént katasztrófa képét annak nagyipari mértékben termelt vizuális és médiadokumentációihoz kapcsolódó kontextussal együtt mutatja be, így valójában egyszerre fogalmazza meg véleményét mindkettőről.
Korábbi művein inkább természeti csapások vagy legalábbis nem szándékos, ember okozta tragédiák jelentek meg. Forgószelek, földrengések vagy balesetek, légi katasztrófák helyszínelő szakemberei, esetleg távoli vidékeket életük kockáztatásával felfedező kutatók, vagy a kutatásért életükkel fizető felfedezők holttestének visszaszállítói. A terrorizmushoz hasonló, tudatos, szándékos, módszeres és kitervelt rombolás most először tűnik fel munkáin. Ahogy korábbi művein igyekezett sok területet és sok sorscsapás-fajtát bemutatni, ettől az általánosság-igénytől most sem tért el. Művein ezért nemigen tudjuk konkretizálni az eseményeket – a Time Bomb-sorozat elkészítési idejének hosszúságát (legalább egy év) figyelembe véve pedig végképp helytelen lenne összefüggésbe hozni az utóbbi idők budapesti zavargásaival. A közel-keleti vagy szeptember 11-iekkel már inkább, de még ennyire sem akar konkrét lenni. Kevés olyan nyomot hagy, mely országra, területre utalna, például az autók rendszáma kivehetetlen, az anyósülés vérrel áztatott újságjának nyelve olvashatatlan, az épületek pedig – természetesen – romba dőltek. Ha nagyon erőltetnénk, úgy tűnne, hogy valamennyire a kocsik típusából lehetne következtetni a helyszínre: például az úgynevezett „terrorista Volkswagenből” vagy a Közel-Keleten egy időben divatos fehér Mercedesből, ám akkor mit kezdjünk az elegáns és inkább mai(nak tűnő) sportkocsival, melyet beállítása alapján gépfegyverrel úgy lőttek szét, ahogy azt leginkább a harmincas évek Chicagóját bemutató filmekből ismerhetjük. Ezek nem alkotói vagy tervezési hibák, hanem éppen olyan általánosságra törekvő megfontolások, melyek segítségével univerzalizálni akarja a képekben megformált jelenséget. Távol áll az aktuálpolitikai reflexióktól, a szörnyűségek majdnem-elkerülhetetlenül állandó jelenlétére hívja fel a figyelmet. Permanens helyzetről van szó, egy mindig igaz jelenségről – sajnos. Milyen furcsa, általában nem szoktuk sajnálni, ha egy mű időtlen igazságokat fogalmaz meg, azaz ha az általa megjelenített tartalmak atemporálisan valósak. Ez esetben mégis sajnálkozunk. És csak reménykedhetünk, hogy Szabó Dezső képei kicsit javítanak a helyzeten.




2007/2. 54-56. o.