MINDEN MÁS EZUTÁN

Sugár János

A magyar művészet történetének vannak nagy, kibeszéletlen történetei. Az egyik ilyen Kondor Béla és Erdély Miklós barátságát, pontosabban annak utóéletét árnyékolja be. Az itt következő írás minden apró részletre kiterjedően vizsgálja az eset körülményeit, az akkori viszonyokat, mechanizmusokat, idézve az érintett két művészt, szemtanúkat, pályatársakat.



Molnár Edit: A koporsós, 1972, ezüst zselatin nagyítás, üveg, 500 × 600 mm, Magyar Nemzeti Galéria © SZM – MNG

A támogatás hiányában két éve megszűnt, azonban 1989-ig egyedülállóan befolyásos, a pártállami felsővezetés igényesebb kultúrpolitikai szócsöveként is működő Kritika című folyóirat 1973/2. (februári?) számában jelent meg az előző év decemberében, 41 éves korában elhunyt Kondor Béláról szóló nekrológ. Legalábbis a címből, amelyben a művész nevét a születés és a halál évszáma követte, erre lehetett következtetni. A Kritika, önmeghatározása szerint, a realizmus esztétikája alapján álló, a marxista–leninista ideológia mellett elkötelezett folyóirat volt, más szóval, ami itt jelent meg, az egyértelműen a hivatalos álláspontot képviselte. A cikk alatti (R) Rózsa Gyulát fedte, aki már 23 éves korától a központi pártlap, a Népszabadság képzőművészeti kritikusa, valamint 1971-től 14 éven át a Kritika képzőművészeti rovat vezetője volt. A korlátozott és irányított nyilvánosságban ezek egyértelműen befolyást jelentő, komoly pozíciók voltak, nem túlzás tehát, hogy a pártállami kultúrpolitika második generációjának nagy perspektívák előtt álló, ifjú titánjának lássuk a szerzőt, aki a képzőművészeti közéletről írva már 1968-ban kiállt a 3T koncepciója mellett,1 amely szerinte őszinte és azért jogos, mert az állam a mecénás, vagyis a megrendelő. Később ő foglalja össze a pártlapban a Vitányi Iván által indított „képzőművészeti vitát”2, cikkeiben végig többes szám első személyben szólva. Úgy tűnik, a 70-es évek elejétől lehetett valami általános kultúrpolitikai stratégia arra nézve, hogyan lehetne bizonyos idősebb és fiatalabb művészeket be- vagy visszakormányozni a támogatott kategóriába. Ebből a szempontból Rózsa Gyula írásai fontos szerepet játszottak, ő alkotta meg és művelte mesterfokon a nega-pozitív típusú kritikát, ami egyfelől „marxista” és szigorúan bírál, amivel taktikusan eleget tesz a keményvonalas kultúrpolitikusok elvárásainak, másfelől viszont nyilvánvalóvá teszi a visszafogadás feltételeit. A bennfentes Rózsa Gyula egy olyan 3T felfogást képviselt, amelyben a „Tűrés” kategóriája mintegy előszoba, ahonnan a marxista, marxista igényű és magát marxistának tekintő műkritika3 az arra alkalmasakat átvezeti a „Támogatás” kategóriájába; a „Tiltás” pedig keveseket ugyan, de súlyosan érint. Az említett, kissé megkésett nekrológ, ahogy az a záró bekezdésből kiderül, a Kondor sírjánál zokogó mai magyar művészetkritika nevében szól, a fájdalom miatt keserű, szenvedélyes hangon, de nyíltan és egyszerűen, nem hallgatva el, sőt taktikusan rámutatva a hibákra is, merthogy Kondor tombolt, fékezhetetlen volt, olykor cinikus és kiábrándító. (Ez lett volna a pártállami köztudat Kondor-recepciója?) Majd egy olyan új koncepciót mutat be, amely alapján az elhunyt Kondor Béla művészetét egy csapásra a hivatalos kultúrpolitika számára elfogadhatóvá, egyszersmind hasznossá lehet tenni. Kezdetként (R) nagy ívű, bár művészettörténetileg nem igazolt hátteret vázol fel, miszerint a magyar festészet 30 éven át válságban szenvedett, és az ezt felváltó, megtisztult és elkötelezett termékenységet hozó új időszámítás Kondor 60-as évekbeli indulásával jött el. (Ez volt a Kondornál tíz évvel fiatalabb Rózsa Gyula saját indulása is, hiszen 1964-ben az egyetemről egyenesen a Népszabadság mélyvizébe került.) Állítása szerint Kondor kitaszított volt, de kitaszítottként nem nézte meg jól, hogy milyen más kitaszítottak kal kerül egy sorba. A magyarázatra nem veszteget időt, arra, hogy egyáltalán mit jelent a kitaszítottság? Kik, miért és honnan lettek kitaszítva? A kor hivatalos beszédmódjának megfelelő homályos megfogalmazás arra épít, hogy majd minden érintett automatikusan a saját félelmeihez igazítva értelmezi a kérdéses részeket. Látszólag nyíltan megemlít valamit, amiről akkoriban a nyilvánosságban leginkább hallgattak, és megalkotja a „kitaszítottság” addig nem használt fogalmát, ami egyfajta szenvedélyes töltésű eufemizmus a jól ismert, hűvös és adminisztratív tiltáshoz képest. Aki nem szereti az Urat, legyen kitaszított! (Szent Pál 1Kor 16–17) Ugyanakkor rejtett, de lényeges alüzenet, hogy ezek szerint a kitaszítottságnak fokozatai vannak, esetleg onnan vissza is lehet kerülni. Ezután következik a lényeg, a szerző újítása, a hatalmas csavar, miszerint Kondor valójában mégsem vállalta a közösséget az egyéb kitaszítottakkal. Akkor tehát csak látszólag nem nézte jól meg, hogy kikkel kerül egy sorba? Eltitkolta volna, hogy nem vállal közösséget saját baráti körével? A szerző továbbmegy: kétes üzletfelek dicsőítették vagy árulózták le Kondort. Hogyan értendő a kétes üzletfél? Valaki, aki a dicsőítéssel kufárkodik? És egyáltalán mindezt honnan veszi? Más szóval, a kitaszított páriák belügyeiről honnan ilyen jól értesült?



Erdély Miklós: Fekete nekrológ Kondor Béla emlékére, (1978, MNG) című munkájának működési modellje

A Fekete nekrológról Erdély Miklós így beszél egy, a Műút 2013037-es lapszámában megjelent, itt elérhető (Rényi András: „Kicsit úgy nézte ezeket a dolgokat, mint a tyúk a piros kukoricát...” http://www.muut.hu/?p=543) interjúban: „[...] Ezt a cikket letakartam saját negatívjával, ugyanakkorában. Amitől az egész fekete lett, ilyen diapozitív-negatív, ennyi az egész. Olvashatatlan, illetve ha felemeli az ember a negatívot, akkor olvasható.” Ennek alapján megpróbáltuk rekonstruálni, hogy nézhetett ki valójában a Fekete nekrológ, a Nemzeti Galéria gyűjteményében ugyanis a jelek szerint a fekete negatív-fedlap nélkül szerepel. Érdekes lenne utánajárni, hol maradhatott le a mű lényegét jelentő rész.


A fentiek alapján következik a konklúzió (és ezért zokog a művészetkritika!), hogy az igazságtalanul kitaszított Kondor nem az alkoholba és szívbetegségébe, hanem a küldetésébe pusztult bele. A kitaszított messiás, aki tévedésből latrokkal barátkozott, de belepusztult? Az újszövetségi retorika kissé megkavarja a gondolatmenetet, de a szerző által korábban már többször, igényesebb formában felvillantott stratégia jól kivehető itt is: bizonyos alkotók megnevezése (pl. Csernus Tibor, Lakner László), akik rossz társaságba keveredtek, tévútra vitte őket Nyugat-majmolókból és dilettánsokból álló baráti társaságuk, amely hol felmagasztalja, hol kíméletlenül leszidja őket. Egyébként nem pont erre volnának a barátok? A mindebből kibontakozó üzenet maga az abszurd: a barátok csak a bajt hozzák, gyertek, velem barátkozzatok. Az esetleges baráti közösségek bomlasztása, belső ellentétek szítása egyébként ekkoriban folyamatosan alkalmazott technika volt, a cenzúra operatív kiterjesztéseként működött.4 Rózsa Gyula írásaiban rendszeresen kritizálja a széplelkeket, művészettörténészeket, akik szakmai módon ítélkeznek; szembeállítja őket a művészetkritikával, azaz praktikusan önmagával, akit a művészetpolitikát alakító kritikusként határoz meg. Kondor kitaszítottsága egyébként ténybelileg nemigen alátámasztható. 1959-ben Derkovits-ösztöndíjas, kétszer kapott Munkácsy-díjat 1965-ben és '71-ben, 1960 és '72 között 15 egyéni kiállítása volt (többek között a Fényes Adolf Teremben, 1960-ban; a Dürer Teremben, 1964-ben; az Ernst Múzeumban, 1965-ben; a Műcsarnokban, 1970-ben; a Dorottya utcában, 1972-ben), számos rangos csoportos kiállításon vett részt, 1968-ban pedig Kokas Ignáccal és Vilt Tiborral ő képviselte Magyarországot a Velencei Biennálén.
Kondor egyedül a propaganda és a belügy szemében lehetett kitaszított, valószínűleg azért, ahogy (R) korábban pontosan megfogalmazta: mert olykor cinikus és kiábrándító volt. Belvárosi műterme társasági központ, házibulihelyszín volt, széles baráti körébe tűrt és tiltott (megfigyelt) személyek egyaránt tartoztak.
A nekrológ nyelvezete elárulja, hogy elsősorban a pártállami kultúrpolitika középkáderei számára sebtiben megírt, egyszerű és érthető üzenetről van szó, amelyben az agitprop spin doctor új kommunikációs stratégiát mutat be. Ennek alaptézise, hogy Derkovits Gyula halála (1934. június 18.) óta nincs magyar festészet, és ennek szellemében, frappáns megfogalmazásokkal lesöpör mindenkit a múltból, és a hatalmas lendülettel az akkorra már kínossá vált szocreált is bátran elintézi. A magyar festészet eme mélyrepülését Kondor állítja meg, és most, mivel az érintett már nem szólhat bele, a szerző kimondja a Kondor-befogadás aktuális érvrendszerét: se nem Európai Iskola, se nem avantgárd, épp ezért a miénk. És hogy tényleg mindenki értse, végül ünnepélyesen ráhelyezi Kondor sírjára a koszorút: szocialista. Már csak azért is, mert – ahogy írja – ezt neki maga Kondor árulta el, egyszer négyszemközt, egy konyak után. Hatalmas bizonyíték, egyszersmind reenactment után kiáltó helyzet: az államszocialista Magyarországon az ismert fékezhetetlen művész, aki olykor cinikus és kiábrándító, egyetlen konyak után lelazul és bevallja a pártlap ifjú kritikusának, hogy ő szocialista. 5 Ma egy ilyen szakmai érvelés valószínűleg komikusan hatna, de a maga korában ennek súlya volt, ha nem is szigorú szakmai értelemben.
Minthogy mindez a Kritikában jelent meg, hiába volt csak egy (gyanúsan) szerény (R) az aláírója, messze több volt, mint szomorú nekrológ. Ez volt a friss, hivatalos álláspont, amelyet alsóbb fórumokon ki lehet majd bontani, hogy a középszintű apparátus átültethesse a gyakorlatba.
A sajátos nekrológ egyébként, elég szokatlan módon, alább dokumentumot közlünk felkiáltással tartalmazott egy csatolt szöveget is. Mivel Kondor vallomásának, miszerint ő szocialista, sajnos egyetlen fültanúja volt csupán, (R) komoly bizonyítékkal is előállt. Ezt, az Egy Kondor-dokumentum címen kiemelt anyagot a következő szöveg vezette fel:
1972. július 3-án fotós barátommal Szentendrére utaztunk, az új művésztelep megnyitására. Az ünnepség végén néhányan átsétáltak a telep kertjébe – Korniss Dezső, Pirk János, Klimóék, Hegyiék és Kondor Béla. Beszélgettek, álldogáltak egy nagy fa árnyékában. Akkor értem oda, amikor Korniss a koncept artról adomázott. Bekapcsoltam a magnómat; épp Kondor vette át a szót. Én akkor még nem tudtam, ki ő. Íme, a magnószalagról leírt szöveg (Varga Gábor). A szöveg egy spontán beszélgetés rövid részlete, Kondor Béla nagyjából háromperces monológja, amelyben egy bizonyos M-ről és a koncept artról adomázik. A hangnemből, megfogalmazásokból ítélve egyértelmű, hogy a társaságban, jó hangulatban beszélő Kondor ezt nem a nyilvánosságnak szánta. Az átirat szerint először arról mesél, hogy a minap M-nek mutogatott konceptfotókat (esetleg épp a sajátjait?6 de akár lehetett a Fotóművészet legújabb száma is7), és mivel ezek a képek technikailag gyengék voltak, azon röhögtek, hogy Kondor ötlete alapján közösen berendeznek majd egy koncepciózus laboratóriumot, ahol pénzért aktokat lehet fotózni, de a gépekben nem lesz film, és kész képek helyett majd mindenféle rossz fotókat adnak vissza. Az elbeszélés szerint pár napra rá M azzal az ötlettel állt elő, hogy Kondor hatodik emeleti ablakából egy utcakövet szeretne kidobni, és ezt fotózná Kondor kamerájával. Kondor nem örült, szerinte ez balesetveszélyes, például a kő agyonütheti az utcán álló fotóst. Ez kétségkívül jogos ellenvetés, bár furcsa csattanóként azért kiderül, hogy mindez a Kondor Béla ablakából 1961-ben kizuhant Sarkadi Imre író emlékére történne. És ekkor jön a lényeg, az idézett hangfelvétel utolsó mondata, külön bekezdésben: Hát ez az ő konceptje. Akiknek az üzenetnek ez a része szólt, tudták, hogy kicsoda ez az ő, M, azaz Erdély Miklós, ahogy azt is tudták, hogy kicsoda (R), a szerző. Erdély Miklós: (…) ez tényleg mindenkit megdöbbentett – hogy ilyen gyorsan, erre a célra használták föl. Mert én nagyon jóban voltam Kondorral, ez biztos. És az én pozícióm egy más pozíció volt, mint az általános, illetve egy más irányzatot képviseltem; és abban a rémületben, hogy Kondor halála rajtam keresztül ezt az irányzatot erősíti, ezt rögtön megakadályozandó kellett a nekrológban ezt közölni. Nem tudom, emlékszel-e, hogy ott, nem magukban a hangfelvételekben, hanem a többi kitételben… Rózsa Gyula írta ezt, emlékszel, hogy ott hogy van? Hogy a percemberkékkel nem árult egy gyékényen, meg satöbbi, ilyesmi stílusban… hogy ezt igazolandó. Én még ilyen mocskos baromságot életemben nem… hasonlót sem, a sajtótörténetben egyedülálló, hogy egy barátságot a halál pillanatában így megbélyegezzenek… illetve letagadni és megbélyegezni. Úgyhogy ettől az ember azonnal hanyatt-homlok menekül, mert ilyen esetben mit csináljak? Ágálni? Ez annál ízléstelenebb. Úgyhogy ez azért is nagyon piszkos volt, szinte lehetetlen ellene tenni. Lehetetlen a szarba benyúlni úgy, hogy ne legyen az ember keze szaros. Úgyhogy ez ezzel a helyzet. Ezért nekem ez az egész kérdés véghetetlenül kényes. Erre a barátkozásra nekem intenzíven tíz évem ment rá, és nem intenzíven mondjuk '54-től számítva '72-ig, az tizennyolc év. Ebből nagyon intenzív tíz év. Ami nem kevés egy életből.
Az idézet részlet Rényi András Erdély Miklóssal készített 1983-as interjújából.8 Erdély egy korábbi, 1981-es hangfelvételen9 részletesen beszél barátságáról Kondorral: Az igazi nagy ellenségeskedés közöttünk folyton az avantgárd és a nem avant- gárd közötti különbség miatt volt, mert erről egy egész életet el lehetett vitatkozni persze, és minél több pálinkát fogyasztottunk, annál több érvet talált mindkettőnk a maga igazára. Érdekes, hogy borzasztó avantgárdellenes volt. Mindent hülyeségnek tartott, pedig eljártunk a Kurtágékhoz, mindenféle zenéket hallgattunk, a Ligetinek a zenéjét, mindent végighallgatott, és mindig nagyon lesújtóan nyilatkozott ezekről a dolgokról. Kondor Béla monológja egy 1972. június végi történetre utal, Beke László tavasszal hirdette meg Utcakövek és sírkövek című pályázatát, és Erdély erre szánta ezt az akciót, amelyben egy Kondor ablakából kizuhanó utcakövet szándékozott lefényképezni. Helyette aztán egy másik művet készített, a János kórház előtti utcakövekre felírta: „Ha az emberek elhallgatnak a kövek fognak beszélni. Luk. 19,40”. A Török Ferenc tervei szerint újjáépített szentendrei új művésztelep megnyitója, és így a Rózsa Gyula által idézett beszélgetés július 3-án, hétfőn történt. Beke László a pályázatra beérkezett anyagot július 8-án mutatta be diavetítés formájában Balatonbogláron a Direkt hét keretében. Mivel a diavetítés technikai okok miatt félbeszakadt, nem tudni, hogy Erdély műve végül szerepelt-e itt. Elképzelhető, hogy művét boglári utazása után valósította meg. A fotódokumentáció először 1994-ben volt kiállítva. Mai ésszel nehéz belátni, hogy Kondor „Hát ez az ő konceptje” mondata a kitaszítottakkal való közösség-nem-vállalás szempontjából mit bizonyít. Jószerivel semmit, két jó barát beszélget a műveiről, és az egyikük egy ponton aggályoskodik. Ha nem volna egy bekezdéssel drámaian elválasztva az addig folyamatos szövegtől, korántsem lenne az utolsó mondatnak olyan jelentősége, különösen, hogy a szövegben már néhány mondattal korábban is elhangzik: Na de: ez az ő konceptje! Az átirat alapján akár úgy is értelmezhető, hogy ez az én konceptem (a fotózás), ez meg az ő konceptje, de akár úgy is, hogy ne a másik kamerájával, lakásában stb. csinálja az „ő konceptjét”. Egyedül a hangfelvétel dönthetné csak el a szöveg valódi jelentését, és persze jó lenne ismerni az előzményeket (amire Kondor az első mondatában utal: mint az előbb mondtam) és a folytatást. Annyiban (R) nyilván önmérsékletet gyakorolt, hogy nem tett felkiáltójelet a leválasztott mondat végére. A hatalmas állítás, miszerint Kondor valójában nem vállalt közösséget az egyéb kitaszítottakkal, csupán egyetlen személyre, baráti körben tett, többértelmű megjegyzésen alapul – valódi bizonyító ereje nincs.10 Egyedül az igazi címzettek érthetik a benne rejlő fenyegető üzenetet. Mivel Kondor hivatalos befogadása elé már korábban sem tornyosult akadály, főleg nem a halála után, ezért nem lehet elhessegetni az érzést, hogy a „Kondor-nekrológ” praktikus körítés, ürügy csupán, a lényeg ennek a hangfelvételnek a közlése és kontextusba helyezése volt. A „kitaszított” Kondor Béla felkarolásán valószínűleg már korábban elkezdtek gondolkodni, minthogy 1972 nyarán a megidézett budapesti műterem mellett egy szentendreit is kapott. Erről egyébként Klimó Károly így emlékszik: A háttérről röviden. Az újjáépített szentendrei nyári művésztelepen két régi teleptag, Gráber Margit, fiatalkori rajztanárom és atyai pártfogóm, Kmetty János javaslatára kaptam műtermet. A cél egyrészt a fiatalítás volt, így választották be lelkesen Kondort is, és persze hogy a rossz körülmények között dolgozó idős Európai Iskola tagjait (Bálint Endre, Anna Margit, Vajda Júlia) kizárhassák a kedvezményezettek közül, éppen azokat, akik leginkább megérdemelték volna a műtermet. (Amikor Bálint egyszer-egyszer barátságosan meglátogatott a telepi műteremben, igencsak kényelmetlenül éreztem magam.)11 A proaktív Rózsa Gyula már négy évvel korábban, egy 1968-ban írt kritikájában elkezdte becserkészni Kondort, szellemi párbajra híva ki az irracionális és kiábrándult életbölcselettel rendelkező művészt – ami azért alig leplezett fenyegetés is, hisz mindez a pártállam központi orgánumában jelent meg:12 (…) Olyan erős (ellenfél) – írja –, hogy legyőzni, meggyőzni csak akkor tudjuk, ha elsősorban ideológiai lényegét támadjuk szellemi vitákban, s nem képviselőjének egzisztenciális és művészi érvényesülését a gyakorlati életben. Voltak már ilyen ellenfeleink, (…). Félelmetes hangütés, ha hozzáképzeljük a kor viszonyait. Aztán két évvel később, 1970-ben már nagyon pozitívan és újraértékelően ír Kondorról, örömmel konstatálja, hogy művészetében a keserű cinizmust felváltja a harmónia és tiszta szépség.13 Élő művészek esetében a visszacsalogatás az aczéli kultúrpolitika ismert stratégiája volt. De egy frissen lezárult életművet először Rózsa Gyula próbált becsatlakoztatni a hivatalos kánonba. Már nekrológjának első mondatában kimondja a tézist: Kondor beteljesítette küldetését. Az egyszerre pártos és biblikus megfogalmazás látszólag azt jelentené, hogy fiatalon halt meg ugyan, de teljes életművet hagyott maga után. Valójában inkább durva elszólással ér fel, mert később egyértelművé teszi, hogy szükséges és hasznos is volt számunkra a küldetés, amibe Kondor Béla belepusztult. Mi lehetett ez a küldetés? Az, hogy posztumusz ki lehessen játszani az avantgárd ellen? Mindenki ellen? A zokogó művészetkritika és a sok biblikus utalás talán csak a rossz lelkiismeret ügyetlen gesztusa, Júdás-szimptóma. A lényeg, hogy miután meghalt, már nem mondhatott ellent a Rózsa Gyula által előkészített befogadási érvrendszernek, beteljesítette küldetését, ennyi volt, rendszerkonform kanonizációját fel lehet gyorsítani. És ha ezzel még le lehet járatni az avantgárdot, és név szerint Erdély Miklóst, akkor ez egy gulyásmachiavellista mestermű. Bár talán pont ezért is nem szerepel Rózsa Gyula 1980-ban publikált összegyűjtött írásai között.14 A pártállami kultúrpolitika számára a legnagyobb mumus a happening mellett a „koncept” lehetett, mert lejáratására minden lehetőséget megragadtak, általában a hagyományos szakmaisággal igyekeztek szembehelyezni, mindezzel máig működő mémeket építve a köztudatba. A koncept összefoglaló neve volt mindannak, amit nem lehetett egyértelműen interpretálni. Látszólag konkrét ugyan és ártalmatlan, de hátha nem vesznek észre egy veszélyes rejtett jelentést, akiknek ez lenne a dolguk, viszont a közönség mégis megfejti. Ezért, az éberség jegyében, a cenzúrának magának kell a legellenségesebb interpretációkat megalkotnia. A koncept a cenzurális gondolkodást paranoiássá teszi – legalábbis ez a kelet-európai hagyomány. Sok regiszteren szól egyszerre ez a Kritika-oldal, egyrészt útmutató és érvelési segédlet a középkádereknek: Kondort mostantól szeretjük, ő a miénk, a konceptet meg nem szeretjük. De üzenet a sorok közt olvasni tudóknak is, akik dekódolják az M-et: mindent tudunk. És közben szinte személyesen Erdélynek is: rajtad tartjuk a szemünket. Valószínű, hogy a kitaszítottak többes száma is inkább csak egyedül őt takarja, aki a koncepttel üzletel, és akitől, íme, barátja „bizonyíthatóan” elhatárolódik. Rózsa Gyula megnevezte az antitézist (a sátánt,15 ha átvesszük biblikus utalásrendszerét), mert valójában a kitaszított M volt az oka, hogy Kondor is kitaszítottá vált, mintegy megfertőződve általa. Amikor Erdély és Kondor legendás barátsága lazulni látszott, jött a kitaszítottak belügyeit jól ismerő Rózsa Gyula, és amit meg lehetett tenni, azt mind megtette, hogy elidegenítse Kondort a baráti körétől. De milyen veszélyforrást láthatott a Kondornál három évvel idősebb Erdély Miklósban Rózsa Gyula? Csupán néhány hónappal korábban, Beke László Fotóművészetben megjelent írásaival16 polemizálva a Népszabadságban17 megemlíti Erdély Miklós nevét, és Beke nyomán leírja annak Anaxagorász: A hó fekete18 című alkotását. (Egyébként Beke cikke miatt a Fotóművészet főszerkesztőjének önkritikát kellett gyakorolnia, kihúzatták Szentjóby Tamás említését19; kis híján betiltották az egész lapszámot.) És most, Kondor kapcsán, ha csak az értők számára kódolva is, de újból néven nevezte. Erdély volna a menthetetlenül kitaszított? Akire már nem lehet azt mondani, hogy rossz társaságba keveredett, mert ő maga volna a rossz társaság? A tiltás esetleg visszavonható, a kitaszítás nem. A következő években mindez szó szerint vehető volt, sokakat emigrációra kényszerítettek (Halász Péter Színház, Szentjóby Tamás), és sokan maguktól mentek el (Altorjay Gábor már 1967-ben, vagy a hetvenes évek első felében az ipartervesek nagyjából fele). Erdély nem emigrált, de pont ezekben az években állt a legerősebb tiltás alatt: 1979-es grafikonja szerint20 az elképzelések és megvalósulásuk viszonya 1972–73-ban vált elviselhetetlenné21. Igazából néhány megjelent íráson és szűk körű akción túl egyedül a híres 1970-es R kiállításon szerepelt meghívottként, a hivatalos művészeti perspektívából jelenléte alig volt észlelhető. Épp ezért meglepő kissé, hogy Rózsa Gyula ilyen kiemelten foglalkozik vele. De (R) M-et nem hívja ki szellemi párbajra. Valószínű, hogy leginkább Erdély személyes hatásától tarthattak, mert annak ellenére, hogy nem volt művészeti főiskolai múltja, és ezért nem volt köthető mesterhez vagy generációhoz, mégis a legkülönbözőbb körök fogadták be és hívták meg. Ez, mint jelenség, valószínűleg éppoly érthetetlen volt a pártállami kultúrlogika számára, mint a koncept. Különös, hogy az egész oldalas nekrológot nem az elhunyt művészről vagy alkotásáról készült fotóval illusztrálták, hanem az idézett hangrögzítés szituációjának képével! Vajon miért volt szükség aláhúzni a közösség-nem-vállalást bizonyító hangfelvétel hitelét? Hiszen egy pártállami orgánumban ilyesmire nincs szükség, ami abban megjelenik, nem attól fontos, mert okvetlenül igaz. A képen látható helyzet egyébként csak még gyanúsabbá teszi az egészet, mert egy szakszerűen használt, profi riportermagnót látunk rajta, amelyet boltban nem árusítottak. Egy rendkívül áthallásos, konszolidált diktatúrában már egy ilyen hangfelvétel is nagyon gyanús, és a képi illusztráció csak fokozza ezt. A kép publikálása mindenesetre egyértelművé teszi a hangfelvétel jelentőségét. A fényképet Hegyi Gábor (1952–1992) készítette, aki akkor, 21 éves kezdő fotósként, családi jogon volt jelen (édesapja, a képen is látható Hegyi György festőművész, jobbról a második Klimó Károly mellett). Az ő jó barátja volt a hangfelvételt készítő 20 éves fiatalember, a Hegyi család körül kialakult fiatalokból álló népes társaság tagja, akik akkoriban minden szabadidejüket igyekeztek Szentendrén tölteni. Varga Gábor éppen azon a nyári napon, a rádiós Kubinyi Ferenccel való ismeretsége révén, későbbi rádiós munkák reményében, elvihette kipróbálni az Uher 4000- es profi riportermagnót. Lementek Szentendrére, ahol Hegyi Gábor az új fényképezőgépével fotózott, ő pedig hangfelvételeket készített, ily módon a megnyitót követő spontánul alakuló beszélgetésből is felvett nagyjából 20 percet. Visszahallgatva Sarkadi halálának említése miatt érdekesnek gondolta Kondor szövegét, úgyhogy átírta az egészet, és ismeretlenül, az utcáról bevitte az általa ismert legrangosabb folyóirat, a Kritika szerkesztőségébe – és többet nem törődött a dologgal.22 (Az eredeti hangfelvétel néhány éve lomtalanítás áldozata lett.) Kondor monológja tehát berepült Rózsa Gyula asztalára, ő meglátta a benne rejlő lehetőséget, de mert olyan anyagról volt szó, amelyet Kondor életében nyilván nem lehetett volna publikálni, elrakta, és megvárta az alkalmat, ami az érintett halála után el is jött. Erdély Miklós: …várható volt ez a haláleset. Már egy évvel korábban nagy nehezen leszokott az ivásról. Amikor kinn voltam nála Szentendrén, csak Traubisodával kínált, és ő is csak ilyen üdítőitalokat ivott.23 Az eljárás ízléstelensége egyébként még az akkori viszonyok között is sokakat felháborított, Németh Lajos tiltakozó levelet írt a Kritika főszerkesztőjének, ahogyan ezt idén publikált 1986-os életinterjújában el is meséli.24 De egyedül Ember Mária Magnósok járnak közöttünk? című olvasói levele jelenhetett meg a Kritika áprilisi számában,25 melyben Mi lesz velünk, ha ez a módszer iskolát csinál? – kérdi. Rózsa Gyula magabiztos, kioktató hangon válaszol, mintha nem értené a kérdést, de el is árulja magát, mert nem tudja megállni, hogy ne említse büszkén: …a hozzánk elhangzó csobogások szerint az „adoma” hullámverése mégsem volt olyan „sekély”; persze nem szeretnék dicsekedni. Egyszóval elérte célját. És ennek azóta is kárát látja mindkét életmű recepciója. Erdély Miklós hagyatékában megtalálható egy, a Kritikának elküldeni tervezett levélfogalmazvány, 26 de az ő igazi válasza öt évvel később, a Józsefvárosi Kiállítóterem fotogram-kiállításán27 bemutatott Fekete nekrológ Kondor emlékére lett, amely fotográfiai eszközökkel oltja ki az inszinuáló Kritika oldalt.28 Érdekes módon Erdély műve a kiállítás másnapjára eltűnt, és aztán újra kellett csinálni29. 1981 februárjában Vonatút30 című filmjének egyik részét a hatvani múzeum Kondor-kiállításának megnyitóján vette fel. Az állambiztonságilag megfigyelt forgatás során felvett anyagok később használhatatlannak bizonyultak. Befejezésül álljon itt egy másik, sokkal rövidebb, humán technikával rögzített hangfelvétel a már idézett Klimó Károlytól: Akkor Kondor már sajnos nagyon beteg volt, mégis hamarosan igazán mély barátságba keveredtünk. A halála előtti éjszaka még felhívott, és mintha a túlvilágról érkezett volna a hangja, tanácsot adott nekem, ami mélyen belém vésődött. Azt mondta: „Mindig ellentmondani!”31





Erdély Miklós: Fekete nekrológ, 1979, síkfilm-negatív, fotópapír, fotó, képméret: 400 x 300 mm, Magyar Nemzeti Galéria © SZM – MNG

1 Képzőművészet és képzőművészeti közélet, Népszabadság. 1968. február 11.
2 Oldjunk, hogy köthessünk, Népszabadság. 1968. július 7.
3 Beszéljünk a műkritikáról, Népszabadság. 1972. október 29.
4 „A pártállami titkosszolgálat a megfigyelés és a megfélemlítés mellett a rendszer ellenségeit ügynökök beépítésével saját barátai, társai, családja előtt igyekezett lejáratni, sokszor képtelen vádakat terjesztve. A legtöbb esetben ez sikerült is, évtizedekre megbélyegezve embereket, tönkretéve életüket.” Gál Éva: Lejáratás és bomlasztás – Tudósok, tanárok a titkosrendőrség látókörében. Corvina Kiadó, 2013
5 A kor népszerű vicce szerint a szocialista szó fosztóképző (pl. szocialista demokrácia).
6 Nyolc hónappal később, 1973. február 22. – március 25. között volt látható a Helikon Galériában Kondor fotókiállítása, nagyjából egy időben az érintett Kritika szám megjelenésével. Rózsa Gyula Ötletek és fokozatok címmel írt a kiállításról, és sietett leszögezni, hogy Kondor fotói: Nem spekuláció tehát, nem valami elvont gondolat illusztrálása. (Azaz nem „koncept”.)
7 Ebben jelent meg Beke László korszakos írás: Miért használ fotókat az A.P.L.C.?, Fotóművészet, 1972/2.
8 http://www.muut.hu/?p=543
9 http://www.artpool.hu/Erdely/Kondor.html
10 Kondor monológjának a hátteréről: Németh Lajos: „Szigetet és mentőövet” – Életinterjú 1986. Szerk. Beke László – Németh Katalin – Pataki Gábor – Tímár Árpád. MTA BTK Művészettörténeti Intézet, 262–263 o.
11 Klimó Károly e-mailje Sugár Jánosnak, 2015. július 19.
12 A vívódó önarcképei, Népszabadság, 1968. január 21.
13 Kondor Béla kiállítása a Műcsarnokban, Népszabadság, 1970. március 13.
14 Rózsa Gyula: Nyitott galéria, Cikkek, tanulmányok, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1980
15 Lucifer, aki az egyik legfőbb angyal volt, fellázadt Isten ellen, ezért kitaszították a mennyből.
16 Beke László: Miért használ fotókat az A.P.L.C.?, Fotóművészet, 1972/2; Beke László: Fotó-látás az új magyar művészetben, Fotóművészet, 1972/3
17 A valóság nem válaszol, Népszabadság, 1972. november 19.
18 1971, filmnyelvről szóló előadás-sorozat, Egyetemi Színpad, http://www.filmvilag.hu/xista_frame.php?- cikk_id=5201
19 Szentjóby az Egy budapesti képi felvétel egy New York-i légifelvételről című művével szerepelt volna a tanulmányban. Beke László szíves közlése.
20 http://www.artpool.hu/Erdely/mutargy/Elkepzelesek. html Sugár János: Emigráció a festészetbe. Új Művészet, 1999 (3) 8–10. o.
21 Együtthatók, r: Dobai Péter, BBS, 1973. Dokumentumokkal kiegészített játékfilm a magyar avantgárd és a hivatalos kultúrpolitika harcáról, benne portré Erdély Miklósról, Halász Péterről stb., elkészültekor betiltva.
22 Varga Gábor szíves közlése. Kérdés, hogy mi lett a teljes átirat sorsa?
23 http://www.artpool.hu/Erdely/Kondor.html
24 Németh i. m.
25 „Ember Mária műveinek alapkonfliktusa az egyén és a közösség, a befogadás és a kitaszítottság kettőssége” A magyar irodalom története 1945–1975
26 A levéltervezet szövege elolvasható a Szőke Annamária által írt 8. lábjegyzetben, a Műút 2013037-es lapszámában, Rényi András: „Kicsit úgy nézte ezeket a dolgokat, mint a tyúk a piros kukoricát…” http://www.muut.hu/?p=543
27 Fotogramok, Józsefvárosi Kiállító, Budapest, 1979. február 2–28.
28 Beke László: Erdély Miklós, Híd, 1982. március, 377–391.
29 http://www.artpool.hu/Erdely/Kondor.html
30 BBS, 1981, vö: http://www.muut.hu/?p=543
31 http://magyarnarancs.hu/film2/a_lovagohid_ gepei_mellett_-_klimo_karoly_festomuvesz-64292

A cím utalás Ágh István Kondor memoár című írására, ami szerint Erdély Miklós mondta Kondor temetésén, a ravatalozóból kifelé jövet: Minden más ezután. http://dia.pool.pim.hu/html/muvek/AGH/agh00488/agh00496/agh00496.html

A cikk megírásának gondolata egy Kőhalmi Péterrel folytatott beszélgetés során merült fel bennem, aki megengedte, hogy doktori értekezését (SZTE BTK Irodalomtudományi Doktori Iskola) kézirat formájában megismerjem. Köszönet illeti Szőke Annamáriát és Beke Lászlót baráti segítségükért és hasznos észrevételeikért.