A Derkovits-díj születése – Csontvázak a szocreál szekrényéből

Rieder Gábor

A Derkovits-ösztöndíj a legfontosabb fiatalokat támogató állami pénzdíj. Nehezen nélkülözhető pályakezdő apanázs, ugyanakkor belépő a nagybetűs művészvilágba. A 35 év alatti művészek tömegei reménykednek évről évre a győzelemben. A beszámoló kiállításokhoz készített szűkszavú sajtóanyagból csak annyi derül ki, a Derkovits-ösztöndíjat 1955-ben alapították. Vagyis a Rákosi-korszak mélységes fenekén! Bár már senki sem emlékszik rá, az ösztöndíj valódi küldetése a szocialista realizmus felvirágoztatása volt...

Móritz Sándor: Üzemben, 1954, olaj, vászon, 80x90 cm, Magyar Nemzeti Galéria

1955-ben aggasztónak tűnt a fiatal művészek sorsa – ideológiai szempontból. Egy évvel korábban a kultúrpolitika rendezte a nyomorgó művésztársadalom ügyét: a Képzőművészeti Alapot átalakították egy félkapitalista nagyvállalattá, többmilliós állami megrendeléseket írtak ki és bevezették a két ezrelékes szabályt. A létbizonytalanság megszűnt. A szocreál sztárművészeket eltartották a kiemelt minisztériumi megbízások, a szobrászokat lekötötte az állami ingatlanberuházások dekorációra költendő nyolc ezreléke, a tucatfestőket pedig dolgoztatta a mindent elnyelő Képcsarnok. A főiskolát végzett fiatal művészeket is tárt karokkal várta a kistafírozott Képzőművészeti Alap (a Képcsarnok Vállalat tulajdonosa), ami monopol helyzetét kihasználva biztos megélhetést biztosított a könnyűkezű tájkép- és csendéletgyárosoknak. Ekkoriban született meg a rizikómentesen konzervatív, kereskedelmi művészetet jelölő „képcsarnoki festészet” fogalma.

Az Alap hatalmas piacra dolgozott, éhes gyomra minden olcsón festett fércművet elnyelt. A fiataloknak 1000 Ft-os havi ösztöndíjat biztosított, ami – levonva a nyersanyag árát – körülbelül a létminimumhoz volt elég, hacsak nem dolgozott az illető feltűnően gyorsan és lelketlenül. A kultúrpolitikusok és műkritikusok refrénszerűen moralizáltak az ígéretes pályakezdő művészeket megrontó pénz hatalmáról – kissé azért eltúlozva az általuk kereshető összeg nagyságát. A hatalom úgy érezte, ki kell emelnie a fiatalságot az erkölcstelenség mocsarából. 1955 tavaszán a Képző- és Iparművészeti Szövetség elnökségi ülésén felvetődött a főiskola utáni hároméves képzés terve. Tulajdonképpen egy marxista fejtágítással és pénzzel megtoldott doktori iskoláról volt szó, bár akkor még a szovjet tudományos modell alapján aspirantúrának nevezték.[1] (A szovjet képzőművészeti aspirantúra a művészet csúcsszervében, az Akadémiában működött – ilyen viszont Magyarországon nem volt.) Május végére már készen volt a Szövetség terve a fiatalok továbbképzéséről: 3 év, anyagi függetlenséget teremtő havi 2-3000 Ft, marxista–leninista elméleti oktatás és segítő konzultációs bizottság. Ekkor még nem nevezték Derkovits-ösztöndíjnak, sőt egyáltalán nem volt semmiféle neve. A hároméves képzésnek a tervezetben deklarált főcélja a „pártos mag” létrehozása volt, összhangban a Politikai Bizottság határozatával.[2] Ez utóbbi kitétel nagyon árulkodó – de hogy pontosabban megértsük, mit is jelent, mélyebbre kell merülnünk a kor politikatörténetében.

1953-ban meghalt Sztálin, utána itthon is megindult az olvadás: Rákosit egy higgadtabb moszkovita elvtárs, Nagy Imre váltotta a miniszterelnöki székben. Elhangzott egy-két óvatos önkritika, a művészek pedig nekiláttak az eddigi szocialista realizmus felülvizsgálatának. A vaskézzel egy akolba kényszerített klikkek rögtön egymás torkának estek. A marakodásból jól jött ki a háború előtti polgári művészeket tömörítő társutasok tábora, köztük a Gresham-kör olyan politikai kompromisszumokra hajlandó képviselői, mint Pátzay Pál, Bernáth Aurél vagy Szőnyi István. Róluk írta a Politika Bizottság 1955 elején kelt (természetesen nem nyilvános) határozata a következőket: „Kialakulóban van egy szervezett, a múlt esztétikáját képviselő irányzat. Néhányan a hanyatló burzsoá művészet formajegyeit és öncélúságát igyekeznek konzerválni. Vannak közöttük olyanok, akik őszintén keresik az utat, azonban köti őket a múltjuk (…). Vannak (…) olyanok is, akik az eszmeiség követelését vulgarizálásnak, művészetellenesnek tartják, ma is a bomló burzsoá művészetért lelkesednek s a marxista–leninista esztétika helyett különböző polgári esztétikák alapjára helyezkednek.”[3] Ez volt az érem egyik oldala – a főiskolai katedrát és a nagy állami megrendeléseket uraló burzsoá művészet, ami mai nyelvre lefordítva posztnagybányai festészetet és klasszicizáló szobrászatot jelentett. De a Politikai Bizottság határozata körülírt egy másik csoportot is: „ugyancsak kialakulóban van, részben már ki is alakult, egy baloldaliaskodó szektás réteg, mely demagógiájával, személyeskedésével lejáratja a pártosságot. (…) Néhányan a pártosság hangoztatásával kizárólagosságra törekszenek a művészi vezetésben. Igen sok tehetségtelen vagy kisebb tehetségű művész is csatlakozik ezekhez a nézetekhez, igyekeznek leszűkíteni a művészetet olyan fokra, amit ők is el tudnak érni. Sok közülük a tematikával megoldottnak látja a szocialista realizmus kérdését.”[4] Idetartoztak a sztálinista, tematikus szocreál képviselői, például Benedek Jenő, Felekiné Gáspár Anni vagy éppen a Szovjetunióból érkezett Ék Sándor.

Csernus Tibor: Három lektor, 1955, olaj, vászon,110x140 cm, Petőfi Irodalmi Múzeum

A Politikai Bizottság (ne feledjük, ez a kor legfontosabb hatalmi szerve) meglehetősen pontos képet festett a két fő művészeti táborról. Nem véletlen, hiszen a határozat szövege a népművelési miniszter, Darvas József közreműködésével fogalmazódott meg, akinek a fiatal Németh Lajos súgott. Nekik köszönhető a „pártos mag”-ról szóló passzus megszületése is: „A két ellentétes pólus között ide-oda vetődnek azok a tehetséges művészek, akik valóban a pártos, realista művészetért akarnak harcolni (…), nem tudott kialakulni egy helyes álláspontot képviselő »vezető gárda« mag, amely jó irányt adna képzőművészetünk fejlődésének: leválasztaná a tehetségtelen demagógokat és magával vinné az útitársakat, kivenné azok kezéből a szellemi és esztétikai irányítást.”[5 A két táboron felül kialakítandó „pártos mag” lett az 1955-ös esztendő szlogenje. Valamit ki kellett találni, hiszen a tematikus művészet, vagyis a hagyományos sztálinista szocreál Sztálin 1953-as halálával lekerült a napirendről. Nyíltan nem tagadhatták meg, de nem lehetett továbbra is levelezőlap modorú, negédes zsánerképeket festeni úttörőkkel és párttitkárokkal. Ezért született meg a képzőművészetben a „pártos mag” ötlete, ami realista, de nem naturalista, elkötelezetten marxista, de nem bornírtan pártimádó. Az új irányzat tündöklő csillaga Domanovszky Endre volt, aki épp ekkor festette meg nagy sikerű sztálinvárosi freskóját. 1955-ben őt kinevezték a Szövetség élére is, ahol nagyszabású reformokba kezdett. Persze nem egyedül, mögötte állt a minisztérium (élén Darvassal) és persze a Párt, ráadásul olyan szellemi támogatói voltak, mint Németh Lajos, akinek elévülhetetlen érdemei voltak a Domanovszky–Kerényi–Somogyi trió kánonná emelésében.[6] Az új hatalmi góc hatékonyan dolgozott, életet lehet a Szövetségbe, átalakította a Szabad Művészetet, rendezte a képzőművészeti lektorok helyzetét, bábáskodott a munkamegbízások felett, újrafazonírozta az Alapot, kiállításokat rendezett és kiosztotta a Derkovits-ösztöndíjat.

A Derkovits-ösztöndíjat 1955 nyarán hirdette meg először a Népművelési Minisztérium. 1955 októberétől tíz fiatal képzőművész és iparművész részesült a három évre szóló – havi 3000 Ft-os juttatást jelentő – díjban. A Szabad Művészet szerint a Derkovits-díj célja egyértelmű: egy „élenjáró fiatal művésznemzedék felnevelése, amely – az idősebb művészekhez kapcsolódva – egységes magvat jelent majd a szocialista realizmus elvi és szakmai kérdéseiben.”[7] (Kiemelés tőlem: R. G.) A nyertes festők: Bolgár József, Csernus Tibor, Móritz Sándor és Szinte Gábor. A grafikusok: Balogh István, Feledy Gyula és Vincze Gergely. A szobrászok: Bíró Iván és ifj. Szabó István. Az egy szem iparművész: Bakay Erzsébet. Mindannyian a korszak ifjú reménységei voltak, túl pár obligát hivatalos munkán. Csernus még fényévekre volt a szürnaturalizmustól, tehetséges Bernáth-tanítványként bontogatta a szárnyait, éppen egy minisztériumi megbízáson, a Három lektoron dolgozott, amely csak az év végén váltott ki kisebbfajta botrányt a kultúrpolitika berkeiben. Móritz Sándor a Kovácsműhely c. képéért, Bolgár József Népi igazságszolgáltatás c. munkájáért előző évben megkapta már a Munkácsy-díjat. Mindketten egy festőibb, líraibb, de azért még ideologikus szocreál kialakításán ügyködtek. A nagy szocreál seregszemléken főleg tájképekkel szereplő Szinte Gábor is festett már korábban tematikus képet, Táncsics kiszabadításáról. A grafikus Vincze Gergely kínai útirajzaival domborított, ifj. Szabó Iván pedig az 1954-es felszabadulási pályázaton ért el kiváló helyezést Palóc menyecskéjével.

Bolgár József: Randevú, 1955, olaj, vászon, 101,5x121 cm, magángyűjtemény

A Derkovits név is az új stílusra utalt. Éppen ekkor zajlott az úgynevezett Derkovits-vita, ami az éhező proletárfestő rehabilitálásáról szólt. Legalábbis a felszínen, valójában egy vérre (pozíciókra, hatalomra és megélhetésre) menő esztétikai ütközet múltba vetített csatatere volt. Derkovitsot a pálya szélére állított félig avantgárd, de kommunista elkötelezettségű művészek kezdték sztárolni a befutott szocreál és polgári alkotók nem túl haladó hagyományával szemben. Az 1955-ös új kultúrpolitika a „pártos mag” érdekében felkarolta Derkovits ügyét is, hiszen az új stílusirányzathoz új előkép kellett. Innen a név, bár a sajtó a névadást inkább elintézte egy patetikus hazugsággal: „A hála, a hűség és a szeretet Derkovits Gyula nagy és ösztönző emléke iránt tette azt, hogy az ő nevének emlékezetével biztosít népi demokráciánk, a dolgozók új állama gondtalan munkát, megélhetést és fejlődést fiatal művészeinknek, akikre vár majd a szerep és az elhívatás, hogy a szocialista realista művészetet új virágzásra vigyék.”[8]

A „pártos mag” mellesleg sikeres lett. Tulajdonképpen a forradalom sem sodorta el, a hatvanas évekbeli hivatalos művészet a pártos mag folytatásának és kiteljesedésének tekinthető. Ugyanazok a főszereplők is: Domanovszky, Kerényi és Somogyi. De a Derkovits-ösztöndíj első évfolyama – amennyire ismerjük az életutakat – ebben a diadalmenetben már nem nagyon vett részt...

Jegyzetek:

[1]   A Szövetség 1955. május 6-ai elnökségi ülésének jegyzőkönyve (MKCS-C-I-2/1034, MTA-MKI Adattár)
[2]   Javaslat a fiatal képzőművészek továbbképzésének megvalósítására, 1955. május 20. (MKCS-C-I-2/1049, MTA-MKI Adattár)
[3]   Határozat képzőművészetünk helyzetéről és elvi problémáiról, a Politika Bizottság határozata, 1955. január 19. (http://www.digitarchiv.hu/faces/frameContentGenerator.jsp?ADT_ID=5003165&MT=1)
[4]   Uo.
[5]   Uo.
[6]   Lásd Németh Lajos: Új monumentális művészet felé. (Domanovszky Endre, Kerényi Jenő és Somogyi József művészetéről.) Szabad Művészet, 1955/4. 153–164.
[7]   A Derkovits Gyula-ösztöndíjról. Szabad Művészet, 1955/10. 449.
[8]   Uo.

Artmagazin 2009/3. 78-80. o.