Újlak csoport, 1989–1995

Szócikk-rekonstrukció

Azok a csodálatos kilencvenes évek, mondhatjuk, ha végiggondoljuk, hogy az akkori struktúrák szétesése micsoda szabadságot jelentett pár évig. Be lehetett költözni használaton kívüli, a város régi életének emlékét őrző ingatlanokba, pályázni a Soros-alapítványhoz, ami akkoriban még mindent támogatott, ami a zártból a nyitott felé törekedett, közös akciókat eltervezni, majd teljesen másképp végrehajtani, figyelmen kívül hagyni az egyébként is még alig-alig éledező művészeti piacot, az állandóan változóban lévő, de merev intézményrendszert, de mindenekelőtt a műfaji határokat. És itthon még kurátorok se nagyon voltak. Az utolsó időszak, amikor a művész még önmaga kurátora.

Lassan olvadó jégtömb, a terekben bóklászó szaxofonos figurája, a pauszpapíron átsejlő emberek, gőték, tyúkok, a padlóba építve sercegő tévék, rádiókórus, liszt pereg, kihűl a parázs, egy táncos mozdulatai kirajzolódnak a fűrészporban. Fényellipszis vetül a földre, Bartók és Andrej Rubljov találkozik a kiállítótérben. Üresen álló, elhagyott, kimeszelt, majd élettel és művészettel megtöltött terek, fürdőtől a mozin át a tésztagyárig.

A rendszerváltás környékén, 1989 nyarán egy csoport fiatal művész úgy gondolta, hogy két estére birtokba veszik a romos Hungária fürdőt a Dohány utcában. Az esemény olyannyira jól sikerült, hogy nemsokára új helyet kerestek ötleteik szabad megvalósításához, mégpedig a meglévő intézményrendszertől függetlenül. 1990 telétől az óbudai Újlaki mozi használaton kívüli terében rendeztek egyestés kiállításokat; ettől kezdve használt nevüket – Újlak Csoport – a mozinak köszönhetik. 1991-től az 1995-ös felbomlásig a Tűzoltó utca 72. egykori gyárépületében működtek, ahol már nemcsak a csoport tagjai állítottak ki, hanem számos más magyar és külföldi kortárs képzőművész is. Az Újlak tagjai nem csupán alkotásaiknak, hanem az általuk létrehozott kiállítóhelyeknek, közösségképző tevékenységüknek köszönhetően meghatározó szereplői voltak a kilencvenes évek magyar művészeti életének.

A csoport állandó tagjai Ádám Kálmán, Ádám Zoltán, Farkas Gábor, Komoróczky Tamás, Ravasz András, Szarka Péter, Szil(i) István mellett a kezdeti időszakban – az Újlaki moziban rendezett kiállítások, események ideje alatt – a projektekbe Mészöly Suzanne és Szűcs Attila is bekapcsolódott.



Az újlakosok. Balról jobbra: Ádám Zoltán, Komoróczky Tamás, Szarka Péter, Ravasz András, Mészöly Suzanne, Szil(i) István és Farkas Gábor a kamera másik oldalán. Városliget, 1991
© Fotó: Farkas Gábor

 
A totális installáció, a technikai médiumok iránti fogékonyság, az eseményalapú, performatív és efemer karakter, a zenei kísérletek iránti nyitottság volt elsősorban jellemző az „újlakos” művészi gondolkodásmódra. Fontos komponens volt a kollektív szerzőség: a hatéves közös alkotói periódus alatt azonban csak néhány kiállítás esetében beszélhetünk a szó szoros értelmében vett csoportmunkáról. Az intenzív közösségi létezés, az állandó gondolatcsere visszahatott az önálló munkákra is – a közös kiállításokon az egyéni munkák termékeny egymás mellett élése volt jellemző. A csoportos működés és a saját, független helyek létrehozása a kilencvenes évek elejének formálódó intézményi közegében a fiatal művészek számára az érvényesülés egyik alternatív terepét jelentette. Ez a munkamegosztás a helyek működtetésétől a támogatási rendszer feltérképezésén és egy nemzetközi network kialakításán át a kollektív alkotásig terjedt.
 
Az Újlak Csoport szellemi műhelyként, érvényesülési stratégiaként vagy életmód-kísérletként is leírható. Ahogy magát a szemléletet is az efemer jelleg és a folyamatos változás jellemezte, úgy az Újlak csoportdinamikája is a korszakkal és a csoport életkori sajátosságaiból fakadó attitűddel párhuzamosan alakult. A kilencvenes évek közepére az egyéni érvényesülés már felülírta a kollektív alkotói formát, az artist-run space-ek szervezői munkája háttérbe szorult, az individuális művészi pályák váltak fontosabbá.



Az Újlak Csoport kiállítása az Újlaki moziban 1990. október 10.
(a mozi nyitókiállítás projektjében részt vett Kiss Péter és Pálos Miklós is)
© Fotó: Ravasz András


Szóban
 
Voltak a szombathelyiek. Szarka Péter már itt volt Pesten, mert a Főiskolára járt, rajta keresztül ismertem meg Farkas Gábort és Szili Pistát is, akik szintén szombathelyiek voltak. Ők tartották, mint egy helyről származó barátok a kapcsolatot. Andrást ismertem a Műcsarnokból korábban. Barátkozás lett, összejártunk, nagy beszélgetések, ivászatok – nyilván szimpátia alapján. Akkor még nem fogalmazódott meg, hogy egy csoportot kell működtetni, ez egyáltalán nem volt cél. Ez csak úgy lett. (Komoróczky Tamás)
 
Állandóan együtt voltunk. Ha megjelentünk a városban, olyanok voltunk, mint egy kommandó, nagyon vitális volt a csapat és szakmailag is nagyon aktív. Ha lement egy egyestés kiállítás, már rögtön a következőn gondolkodtunk. (Komoróczky Tamás)
 
Volt csoportos kiállítás, meg egyéni. Jöttek jelentkezők is, hogy szeretnének kiállítani nálunk, ők meghívottakként jelentek meg. Így zajlottak az események. Kiderült, hogy elég sokat tudunk egymáson segíteni, ha akarunk. (Ádám Zoltán)
 
Ami a munkamódszerünket illeti, mai szóhasználattal inkább vad brainstormingnak nevezném. Mivel ez egy elég szoros baráti kötelék volt, megengedhettünk magunknak olyan hangnemet is, ami egy kreált szituációban, egy kitaláltabb művészcsoportnál sértődésekhez vezetett volna. Nagyon gyorsan tudtunk így haladni, elvetni dolgokat, beemelni új elemeket, redukálni, csupaszítani. Többnyire az volt a végeredmény, hogy elvenni, elvenni, elvenni. Nagyon jó gyakorlat minimalizálni mindenfajta dolgot. Ez a munkamódszer teljes mértékig természetes volt, a szellemi kommunikáció terméke, amit mi teljesen spontán módon csináltunk. (Szarka Péter)



Az újlakosok ma. Felső sor balról jobbra: Komoróczky Tamás, Ravasz András, alsó sor balról jobbra: Ádám Zoltán, (Farkas Gábor), (Szarka Péter) és Szil(i) István.

 
Az Under Reconstruction – Újlak 1989–1995 projekt keretében az egykori tagok találkoztak az óbudai Flórián Műhelyben, a rekonstrukciós kiállítás helyszínén. Farkas Gábor nem volt jelen, eltűnt személyként van nyilvántartva, az utolsó információk alapján néhány éve Toulouse-ban bukkant fel. Szarka Péter pedig betegség miatt maradt távol. Ádám Zoltán az est folyamán pauszpapírra írt/rajzolt munkával emlékezett meg róluk. A csoportkép alkalmával így ők is „közéjük ülhettek”.
Flórián Műhely, az egykori Flórián mozi, 2013. május 31.
 
Az egészet úgy kell elképzelni, mint egy állandó workshop-hangulatot, egy túlfűtött állapotot, ahol sokszor egymást provokálva születtek meg dolgok, és ez gyakran kemény vitákhoz és acsarkodáshoz vezetett. De persze végül valahogy mindig súlyozva lett, kiírta a középtengelyét. (Komoróczky Tamás)
 
Mert vagy az van, hogy valaki előáll egy ötlettel, és azt a többiek elfogadják – de ez általában nem szokot megtörténni. A közös megegyezésnek az a veszélye, hogy a zseniális dolgok éppúgy, mint a rossz dolgok, levágódnak, és végül marad valami a közepéről. Ez komoly kockázat egy olyan csoport működésében, ahol egyenrangúak a felek. (Szil(i) István)
 
Mai szóval azt mondhatnám, hogy process programot vittünk. A folyamat elindult A-nál, de nem biztos, hogy Z-be érkezett. Lehet, hogy K-nál megálltunk, mert úgy gondoltuk, ebből lehetne egy kiállítás. De az is lehet, hogy Z-hez elérkezve nem lett belőle végül semmi. Nem az volt a lényeg számunkra, hogy az üzenetet pontosan közvetítve megmutassuk a munkánkban, hanem a munka maga. A folyamatos párbeszéd egymással. Ez volt a lényeg. Ez a külvilágtól nagyjából független értékrendtenyészet volt – ahogy Sugár János egyszer elég pontosan megfogalmazta egy katalógusunk előszavában. A köztünk folyó párbeszéd egy ideális közeg megteremtésére irányult. Sok dologtól próbáltunk elszakadni, elsősorban a hivatalos intézményrendszertől. (Ravasz András)
 
Ha valakinek az ötlete dominált, akkor az azt jelentette, hogy különféle lobbizások folytak. Ez ilyen furán működött, az ötletet odáig kellett juttatni, hogy a többiek ne vétózzák meg. Volt, hogy a jó ötleteket is megvétózták. És néha bekerültek dolgok csak úgy, mert mindenki benne akart lenni. Ez vagy jól sült el, vagy rosszul. Ez mindig kockázatos. Szerintem egy csomó más módon is lehet működni csoportban, de az Újlak nagyjából így működött. Nem demokratikusan, nem szavaztunk, inkább ez a kalapálás ment, de végül mindig összejöttek a munkák. Visszatekintve vannak, amik tetszenek és vannak, amik kevésbé, de gondolom, a többiek is így látják ezt. (Szil(i) István)
 
A copyright minden csoportban gondot okoz, még a kétszemélyesekben is. Hogy ki mit talált ki... Mert a végén mindenki mindenre úgy emlékezett, hogy ő találta ki. Dolgoztam grafikusként egy reklámügynökségnél, tudom, mi az a brainstorming. Tényleg senki sem emlékszik, hogy ki mit adott hozzá. Ehhez viszont kell az a hozzáállás, hogy ne ragaszkodjak foggal-körömmel a saját szellemi produktumomhoz, amikor arról van szó, hogy együtt csinálunk valamit, és ez az, ami nálunk nagyon nem ment egy idő után. De nincs olyan művészcsoport, ahol ez nem probléma. Egók harca. (Szarka Péter)
 
Chicagóban már lehetett tudni, hogy vége lesz. Egyrészt általában öt év egy csoport működésének időtartama. Másrészt múzeumi keretek között improvizálni nagyon nehéz ügy, mert attól mindenki ideges lesz, az is, aki már megírta az esszét a munkáról és azt emiatt ki kell cserélni, hiszen a múzeumban nem nyúlhatsz hozzá semmihez. A csoportnak ez a fajta működése és a merev múzeumi struktúra nem volt kompatibilis. (Szil(i) István)
 
Nálunk az egyre több művészetszervezés is egyre közelebb vitte a csoportot a felbomláshoz. Egy idő után senki nem akarta a leveleket megírni vagy fizetni a villanyszámlát. A feloszlásunkba ez is belejátszott, hogy dönteni kellett: vagy intézményesülünk, vagy megszűnünk. (Szil(i) István)
 
Farkas Gábor Chicago előtt egy írásban összeszedte a kétségeit. Ő azt szerette volna – és lehet, hogy akkor bölcsebben látta nálunk –, hogy mivel ott Chicagóban nemcsak mi, hanem az összes többi kelet-európai kiállító is ismeretlen volt, hogy dolgozzuk fel azt az elmúlt öt-hat évet, amit együtt csináltunk egy tabló vagy valami más formájában, és azt mutassuk be. Ezt a nagyon színes, szerteágazó tevékenységet. (...) Mi meg – vagy gőgből, vagy nem tudom, miből fakadóan – azt gondoltuk, hogy nem ez számít. Annyira gyorsan és intenzíven zajlottak az események, hogy a történetünk csak utánunk kullogott. Sokkal előrébb jártunk. Én ezt óriási szabadságnak éltem meg, és korainak tartottam, hogy már akkor összegezzünk, nosztalgiázzunk. Még nem tartottam elérkezettnek, hogy klasszicizáljuk magunkat és hogy elkezdjünk a múltunkkal foglalkozni. (Komoróczky Tamás)
 
Rengeteget voltunk együtt, pörögtek az ötletek, és olyankor ki tudja, hogy hol áll meg – valamit elindítasz, aztán valami kijön belőle. (Szil(i) istván)


Térben-idő̋ben


1989. június 1. és június 15.
Budapesten a Dohány utcában álló, használaton kívüli Hungária fürdőben két egyestés esemény zajlott a VAN együttes és a később újlakosoknak keresztelt művészkollektíva közreműködésével. Az est a korabeli hivatalos kiállítási formákkal szemben, többek közt a különleges helyszínnek köszönhetően provokatív és progresszív szellemű eseményként rögzült a köztudatban. A csoporttevékenységre alkalmas új helyet, ahogy később a Tűzoltó utcai tésztagyár épületét vagy a csoport nevét adó óbudai Újlaki mozit is Szil(i) István fedezte fel. Enélkül a csoport megalakulása és működése elképzelhetetlen lett volna. Kiállító művészek: Ádám Zoltán, Farkas Gábor, Komoróczky Tamás, Ravasz András, Szil(i) István, Szarka Péter. VAN együttes: Ádám Kálmán, Ádám Zoltán, Bolba Gábor, Lódi Csaba, Gyenge Lajos, Lómen Zsolt, Megyesi István, Opancsár Vladimir, Süle Ferenc, Újvári János.
© Fotó: Farkas Gábor



A Hungária fürdőben volt az első performansz estünk, ami egyestésnek indult, majd kettő lett belőle. Ott még nem közös munkáink voltak, hanem sorra mindenki csinált egy akciót. Én egy vaslemezre hegesztettem különböző jeleket. Elég bátor próbálkozás volt, mert egy hagyományos hegesztőpisztollyal kellett a jeleket bevágnom a vastáblába. Meglehetősen izgultam, nem amiatt, hogy nem tudom megcsinálni, hanem azért, nehogy valami baleset legyen. A jelen lévő közönség egy része, olyan százötven ember ott állt a két gázpalack közelében és nézte ezt a látványos tűz-víz akciót. Ha jól emlékszem, egy plusz jelet és egy nullát vágtam ki a vastáblából. Miután végre ez összeállt, a közönség megtapsolt. Elég furcsa érzés volt, mert akkor szerepeltem először színpadon. Ott éreztem át először, milyen az, hogyha valamit csinálsz, valamilyen üzenetet közölsz és arra reagálnak a jelenlévők. Elég durva élmény volt. Utána a színfalak mögött éreztem is, hogy meg vagyok ütve, furcsa volt, hogy száz ember ott tapsol. (Ravasz András)
© Fotó: Farkas Gábor



1989. október 10.
Óbudán a Bécsi út 69. szám alatt egyéni munkákat bemutató, egyestés, csoportos kiállítás nyílt az 1979 óta nem funkcionáló Újlaki moziban a VAN együttes közreműködésével. Kiállító művészek: Ravasz András, Komoróczky Tamás, Szarka Péter, Farkas Gábor, Szil(i) István, Mészöly Suzanne, Ádám Zoltán, Kiss Péter, Pálos Miklós. Zene: Ádám Kálmán, Megyesi István. A képen Komoróczky Tamás installációja látható.
© Fotó: Farkas Gábor



Farkas Gábor, a csoport „láthatatlan” tagja, aki végigfotózta az Újlak Csoport szinte minden akcióját és kiállítását.
© Polaroid Corporation, Budapest



1989. november 10.
Farkas Gábor egyestés egyéni kiállítása az óbudai Újlaki moziban. A mozi terében kifeszített három darab háromméteres fotópapírt vegyszerrel kezelte. Kettőt hívóval öntött le, egyet fixírrel. A földre ruhákat, a ruhákra forró kenyeret rakott, amiket az előadás közben megtört. A friss kenyérből mindenki evett.
© Fotó: Farkas Gábor



1990. április 14.
Ádám Zoltán egyestés egyéni kiállítása az Újlaki moziban. A mozitér tetejéről a padlóig hajtogatott papír-lejtőt alakított ki, az egész térre lisztet szórt, hogy a papírok előtti szekrényekből szóló komputerzene rezgéseit láthatóvá tegye. A lisztremegtető komputerzenét Ádám Kálmán komponálta.
© Fotó: Farkas Gábor



1990. február 27.
Szil(i) István Újlak – Új nem című egyestés kiállítása az Újlaki moziban. A kiállítást a Zeneművészeti Főiskola madrigál kórusa nyitotta meg.
© Fotó: Farkas Gábor



1991. március 30.
Az Újlak Csoport nyitókiállítása új helyükön, a Tűzoltó utca 72. alatti egykori tésztagyár épületében.
© Fotó: Farkas Gábor



1990. április vége
Az Újlaki mozi zárókiállítása kezdetben egyéni műveket bemutató csoportos kiállításnak indult, ami a hosszas együttgondolkodást követően érzéki fényjátékká tisztult. A mozi sötét terében egyetlen reflektor világított meg egy mésszel festett ellipszist, később a fényforrás is eltűnt. A beszámolók alapján a nagy hatású, formabontó installációt ebben az esetben is improvizált zene kísérte. Zene: Ádám Kálmán.

Együttműködésünkre egy archetipikus példa az, amikor az Újlak moziban fölfestettük a fényellipszist. Eredetileg mindenki kiállított volna valamit, aztán az lett az est vége, hogy kiraktunk egy reflektort, és azt a fényellipszist, amit kivetített, felfestettük a padlóra mésszel, aztán a megnyitó után a reflektort is elvittük a francba. Nagyon szép lett és elég katartikus volt a hangulat emiatt. Három napon keresztül folyamatosan vettük ki az egyes egyéni munkákat, installációkat. Mindenki csipkedte a másikat, és a végén ez a közös munka maradt. Valószínű, hogy ott, ha valaki egyéni munkát akart eredetileg csinálni, azt már ezek után nem is állította ki sehol, mert annyira lerombolt mindent ez a pár napos tusa. A végén nagyon örültünk neki, bár az egészet rengeteg beszélgetés, vita és egyéb összeütközés során alakítottuk így. (Szarka Péter)
© Fotó: Farkas Gábor



1991. szeptember 19 – október 13.
Az Oszcilláció 1., 2. című kiállítás két helyszínen zajlott: a Műcsarnokban és a Hatos Bástyában, Komáromban. Az Újlak Csoport a Műcsarnokban külön termet kapott, ahol egyéni munkákat állítottak ki, de Komáromban sem mutattak be közös művet. A képen Szarka Péter J. S. Bach műve látható. 7×15 méteres területen ezer virágpalántából rakta ki a JSB monogramot a komáromi domboldalon.
© Fotó: Ravasz András



1992. november 25–27.
Az Újlak Csoport tagjainak közös kiállítása harmadik működési helyszínükön, a Tűzoltó utca 72.-ben. Ravasz András Messiaen installációja. A terem falára három, rétegelt lemezre applikált fakérget szerelt ferdén, kissé megbillentve a teret. A négy sarokban négy felfelé fordított reflektor világított. A padlón elszórt magas és mély hangszórókból Olivier Messiaen Méditation sur le mystère de la Sainte Trinité c. műve szólt.
© Fotó: Farkas Gábor



1993. október
Fremd und Vertraut. Kulturfabrik Salzmann, Kassel
Az Újlak Csoport egy hónapos rezidencia programon vett részt Kasselben. A hatalmas csarnokban több installáció jött létre egymás mellett, többek között a képen látható fakarámba épített háromcsatornás hanginstalláció, ami előtt báránybőrrel bevont szék állt.
© Fotó: Hecker Péter



1994. szeptember 22 – november 4.
A ‘80-as évek. Képzőművészet című kiállításon az Ernst Múzeumban az Újlak Csoport közös munkával szerepelt: az Újlaki mozi záróeseményén bemutatott ellipszis formát gondolták újra, ezúttal több ezer radírból kialakítva.
© Fotó: Sohler Andrea



1995. szeptember 2 – november 26.
Beyond Belief, Kortárs közép-kelet-európai művészet a chicagói Museum of Contemporary Artban Laura J. Hoptman, a MoMA kurátora szervezésében Hoptman két évvel a kiállítást megelőzően érkezett Magyarországra, hogy a kortárs közép-kelet-európai művészetet bemutató kiállításához anyagot gyűjtsön. Dan Perjovschi, Zbigniew Libera, Nedko Solakov, David Černý mellett Magyarországról az Újlak Csoport és El-Hassan Róza is bemutatkozott. Az újlakosok 1995-ben az Újlak s port című kiállításuk alkalmával a LigetGalériában mutatták be a Chicagóban kiállítani kívánt csoportos munkájukat: egy sajátos Giotto-parafrázist. Az amerikai útra Farkas Gábor már nem utazott el, Szil(i) István pedig már nem tért onnan haza. A Beyond Belief egyben az Újlak Csoport utolsó együttműködésének is tekinthető. Az újragondolt Giotto-kép (Giotto: A Grecciói jászol, Assisi, San Francesco, felső templom, 1297–1300 nyomán), faállványzat, festett üveg fémkeretben, kötél, felirat, bárány makett.
© Fotó: Ravasz András


A cikk összeállításában közreműködtek a Magyar Képzőművészeti Egyetem képzőművészet-elmélet szakos hallgatói, az Újlak Csoport tevékenységét bemutató kiállítás, az Under Reconstruction – Újlak 1989–1995 kurátorai: HEGEDŰS GÁBOR, JUHÁSZ ANNA, LUKÁCS VIOLA, MUCSI EMESE, SALAMON JÚLIA és SZALIPSZKI JUDIT.

Az Under Reconstruction – Újlak 1989–1995 különböző rekonstrukciós módszerek segítségével dolgozza fel az Újlak Csoport történetét. A kiállítás törzsanyagát a Ravasz Andrásnál őrzött archívum mellett az egykori újlakosokkal készített mélyinterjúkból szerkesztett hanginstallációk és a csoporttagok közelmúltban történt találkozójának dokumentumai adják. Emellett a szervezők fiatal művészcsoportokkal együttműködve idézik meg az Újlak munkamódszerét.
 
A négynapos kiállítás az óbudai Flórián moziban kapott helyet 2013. június 13-tól 16-ig.
A kiállításról és a hozzá kapcsolódó kutatásról bővebb információ az Under Reconstruction – Újlak 1989–1995 weboldalán (www.ujlak.c3.hu) és a vonatkozó kiadványban található. Az összeállításban szereplő idézetek Mucsi Emese és Szalipszki Judit 2012-ben és 2013-ban készített interjúiból származnak.
 
Az Under Reconstruction – Újlak 1989–1995 a szervezők diplomaprojektje a Magyar Képzőművészeti Egyetem képzőművészet-elmélet szakán. Témavezető: Mélyi József.