2009. június 3-ig
„Közel száz éve már, hogy a művészek alapvetően megváltoztatták a véleményüket a művészet tárgyáról. Korábban, sok száz éven keresztül a természeti látvány minél pontosabb leképezése volt a művészet látszólagos tárgya. Amikor ezt a fényképezőgép láthatóan és pontosan elvégezte, az alkotók a világ egészéről alkotott véleményük ábrázolását helyezték a középpontba. A művek és nézőközönségük között hasadék keletkezett, amely lassan egész szakadékká mélyült. Ezen a szakadékon kíván a most induló kabinetkiállítás-sorozat pallót építeni” – írja Geskó Judit, a sorozat kurátora, aki első kortárs kiállítóként a most 70 éves Jovánovics Györgyöt kérte fel.

Jovánovics, aki egyébként egyike a művészettörténetet legjobban ismerő, az egyes korszakokban tudatosan elődeit kereső művészeknek, a Régi Képtárból a Sassetta néven ismert sienai mester Aquinói Szent Tamás imája című kis fatábláját választotta itt szereplő 2008-as reliefje párdarabjaként.

Egyik karácsonyi számunkban (2007/6. Vécsey Axel: „Jót írtál rólam, Tamás”) már szerepelt ez a Sassetta-kép, amelyen „a középkor egyik legjelentősebb hittudósa a Domonkos-rendi barátok fekete-fehér öltözékében térdepel egy oltár előtt, aminek asztalán kis, ötrészes oltárkép áll. E fölött földöntúli fényben izzó mennyei jelenés bontakozik ki: szentek gyülekezete körében Krisztus testesül meg, aki a Szentlélek galambját Tamás felé repteti.

A csoda egy gondosan kidolgozott, megannyi ismerős részlettel valóságossá tett kolostorbelsőben játszódik le. A tér jobb oldalán könyvtárterembe pillanthatunk be, (…) Tamás háta mögött, egy nyitott kapun át a kolostor kertjére és annak közepén egy kútra – a középkori közösségek mindennapi életének központjára – nyílik kilátás. (… Sassetta) A képeinek terét hibátlan egységbe szervező geometrikus rendet, a rendkívül összetett építészeti részletek merész perspektíváját, a fény- és atmoszferikus hatások lenyűgöző valószerűségét vagy a mértani struktúrákat átlelkesítő, életre keltő naturalista részleteket nem a nagy firenzei kortársak példája nyomán építette be művészetébe, hanem önállóan jutott el hozzájuk.”

A mértani struktúrák iránti fogékonyság: ez az a kulcsfogalom, ami megmagyarázza a választást, de ha kicsit több időt töltünk el a most egymással is összezárt két művel közös térben, magyarázatra már talán nincs is szükség, bár jól jön a Hans Belting által írt katalógusszöveg, amely bevezet minket a Jovánovics-reliefsorozatok immaginárius tereibe is.

Ámde Belting gondolatmenete azzal a tanulsággal zárul, hogy mindkét mű értelmezéséhez szükség lenne a velük összefüggésben lévő darabokra is, Jovánovicsnál a többi hasonló reliefre, Sassettánál az oltár többi darabjára (hiszen a kis fatábla egy többrészes oltárképnek csak egyik darabja), így a kabinetkiállítás által felvetett kérdésekre még sokáig kereshetjük a választ, különböző Jovánovics-kiállításokan, vagy mondjuk a Vatikánban, Sienában, Melbourne-ben, és Barnard Castle-ban, ahová Sassetta oltárképének darabjai szóródtak.

Kurátor: Geskó Judit
A kiállításhoz Hans Belting tanulmányával megjelent katalógus készült. 

Lois Renner: Porträt Hans Belting, 2007, 150x120 cm © Lois Renner

Hans Belting

Hans Belting az egyik legnagyobb hatású mai művészettörténész, aki eredeti gondolataival felforgatta a megcsontosodott tudomány kereteit. Az 1935-ben született német professzor bizonyos értelemben szakított a modernizmussal, a felvilágosodás racionális művészképével, és visszaiktatta jogaiba a Képhez kapcsolódó ősi képzeteket.

Elismert, idős középkor-kutatóként megelégelte a művészet párás szemű, esztétizáló, múzeumrajongó szemléletmódját és kísérletet tett a szaktudomány kereteinek kitágítására. Képelméleti elemzéseiben ugyanolyan jogon szerepel egy németalföldi táblakép, mint egy középkori viaszbábu, egy primitív halotti maszk, egy újságcímlap vagy egy kortárs digitális videó. Széles hatósugarú, új művészettörténetet akart, egy olyan képtudományt, aminek a középpontjában a mindenféle rendű és rangú kép áll.

„A képeknek – kesergett egyik magyarul is megjelent tanulmányában – manapság sok médiaelméletben csak mellékszerep jut, vagy ezen elméletek egyoldalúan csupán egyetlen technika médiumnak, mint például a filmnek vagy a fotográfiának szentelnek figyelmet. A képi médiumok általános elmélete ezzel szemben még várat magára. Történelmi okai vannak, hogy ezt a diszkurzust nem nagyon méltatták figyelemre. A képekkel és azok médiumával sok tapasztalatra szert tevő régi teológia örökébe a reneszánszban az a művészetelmélet lépett, amelynek már nem voltak valódi képelméleti érdekeltségei és csak annyiban szentelt figyelmet a vizuális képnek, amennyiben az művészetté változott vagy kielégítette az optikai jelenségek iránti tudományos érdeklődést.” (Kép-antropológia. Képtudományi vázlatok. Kijárat, Budapest, 2003, 17.) Belting a nyolcvanas évek óta jelentkezik felforgató hatású szövegeivel. 1983-ban jelent meg a Művészettörténet vége? című esszéje, amit a kilencvenes évekre vaskos kötetté duzzasztott. Akkor már kérdőjel nélkül. (A művészettörténet vége. Atlantisz, Budapest, 2007)

Alaptapasztalata az a módszertani ellenmondás, ami a klasszikus korszakok nagy mestereket és nagy stílusokat osztályozó gyakorlata, valamint a huszadik századi avantgárd törekvések leírása között feszül. Ami miatt az új megközelítési módok, például a szélesebb eszköztárú képtudomány vagy képantropológia kialakítása sürgetően fontos lenne. Másik nagy hatású művében, a Kép és kultuszban a középkori képkultúrát elemzi. Világos korszakolása szerint a művészet 1500 után kezdődik, előtte az esztétika helyett a vallásos képzetek és ősi rítusok határozták meg a képek sorsát. Bizánci ikonok, ereklyék, nem kézzel alkotott szentképek és házi oltárok minden mennyiségben. (Kép és kultusz. A kép története a művészet korszaka előtt. Balassi kiadó, Budapest, 2000) Hans Beltingnek – olyanok mellett, mint például W. J. T. Mitchell (Artmagazin, 2009/1. 90.) – nagy szerepe volt a képzőművészet vizsgálatának és szemléletmódjának forradalmasításában.
 

R. G.