Az aranykor nem múlt el, még csak most jön - mesterművek Pesten és Budán is

Topor Tünde

Gyűjtés a cári Oroszország végnapjaiban és gyűjtés az ötvenes évek Amerikájában - a művek felelgetnek egymásnak.


Paul Signac: A harmónia kora (Az aranykor nem múlt el, még csak most jön), replika, 1896, olaj, vászon, 65,5x81 cm|KAF
 

Courbet, Monet, Rodin, Picasso, Cézanne, Renoir – ilyen nevek fogadják az érdeklődőt idén tavasszal nem csak a Szépművészeti Múzeumban, de nagy meglepetésre a Nemzeti Galériában is, ami – ki tudja milyen megfontolásból – helyet ad egy amerikai magángyűjteményből válogatott műtárgy együttesnek. Bár a tulajdonosok Magyarországról vándoroltak ki, gyűjteményük semmiféle kapcsolatot nem mutat a magyar festészettel azon kívül, hogy a katalógus tanúsága szerint rokoni szálak fűzték valamelyiküket Pólya Ivánhoz, és a földijük volt Emil Lindenfeld (?). Ha azonban nem akarjuk feltétlenül megérteni mi vezérelte Augsburg után ide a Kasser-Mochary Art Foundationt, és nem vagyunk kívácsiak arra, hogy vadidegen amerikaiak hogyan fényképezkedtek művészek társaságában, vagy nem akarunk teljességgel érdektelen történeteket olvasni arról, hogyan látta meg még fiatalemberként a gyűjtemény alapítója Rodin Az örök bálvány című szobrát,  hogy aztán több mint negyven év után szerezzen egy példányt belőle, akkor tegyük félre a katalógust és nézzük a műveket, amiket utunkba vezérelt a sors kiszámíthatatlan kegye. Mert hiába van az az érzésünk a kiállítást áttekintve, hogy gazdag amerikaiak összevásároltak egy csomó művet, amit meg az ő útjukba vezérelt a sors, olyan érdekes, leginkább atipikusnak mondható művekkel találkozhatunk abban a két teremben, amit megtölt a válogatás, hogy szeretetteli megbocsájtással legyintünk a gyűjtési koncepció utólagos megalkotásának szándékára, mert ha koncepció nem volt is, ízlés, meg őszinte művészetszeretet igen.   

Atipikus darab Georges Braque 1938-as Tengerparti sziklafal című festménye, ami inkább úgy néz ki mint egy kollázs és a színei is vidámabbak, mint amit Braque-tól megszokhatott a kiállításlátogató.  A képen a La Manche csatorna melletti  Dieppe tengerpartját látjuk, aminek Braque 1928-tól kezdődően egész sorozatot szentelt, sőt 1931-ben ide is költözött, Varengeville-be, és itt élt egészen 1963-ban bekövetkezett haláláig.  

Nino Caffé nevével még nem nagyon lehetett Magyarországon találkozni, mindenesetre örülök, hogy most igen, mert a Behavazott park című 1959-es képe, amin szeminaristák futkosnak a Villa Doria-Pamphilj parkjában, háttérben a Szent Péter bazilikával olyan, mint egy naiv festő műve (könnyen megszerethető). Csak hát ő is annyira ragaszkodott az esernyős kispap motívumához, mint mondjuk Für Emil a pajeszos angyalokhoz, dehát Für Emilnek is voltak pályája elején még jó képei.

Szintén nem nevezhető jellegzetes Kees van Dongennek az Útmenti kávéház  című festmény, és remélhetőleg a katalógusban provenienciaként említett Paul Pétrides neve elég garancia arra, hogy valóban egy kései van Dongenen merengjünk, mi lett a Vadak néha már brutális portretistájából, hogyan vált fogékonnyá a Cote d’Azur, pontosabban Monaco idilljére 72 éves korában.

Érdekes válogatást láthatunk szobrokból is, a Rodinek mellett  Marino Marinikat, Manzút,  Maillolt, vagy például egy Picassót, egy 1906-os Férfifejet, ami Ambroise Vollard hagyatékából került a Kasser-gyűjteménybe, Jacques Lipchitz két kubista szobrát, és egy portrét, amiből kiderül hogyan képzelte Lipchitz a nagy elődöt, Géricault-t. Matisse-tól is találhatunk egy táncoló figurát 1910-ből.
És itt a kiállítás címét adó, a plakátokon szereplő Signac, A harmónia kora (vagyis Az aranykor nem múlt el, még csak most jön) című festmény is, ami az eredeti 1893-as nagyméretű kép 1896-os kisebb változata, és bármennyire hihetetlenül hangzik, de tele van anarchista szimbólumokkal (ilyen a kakas is a kép előterében), illetve az egész kompozíció annak a vágyott, a forradalmak után bekövetkező ideális állapotnak a megjelenítése, amit Signac az anarchizmus eszméjének győzelme után remélt. A kép hátterében más, a századfordulón közkedvelt motívumokat fedezhetünk fel: a hatalmas fa körül lejtett táncot, ami Csontvárynál, illetve a másik oldalon a hegyibeszédet ami (többek között) Ferenczynél is megjelenik.  

Henri Matisse 1904-ben meglátogatta Signacot Saint-Tropez-ban, 1906-os Életöröm című képén tagadhatatlan az Aranykor hatása, a tánc-motívumot pedig a következő években többször is használja, egyik fő műve is ez lesz, A tánc 1910-ből, és már át is suhantunk a Nemzeti Galéria termeiből a Szépművészeti Múzeum Degas-tól Picassóig kiállítására, ami a moszkvai Puskin Múzeum modern francia képei közül mutat be néhány kivételes darabot, köztük éppen Matisse Sarkantyúvirág. A tánc II. című pannóját.


Vincent Van Gogh: Börtönudvar, 1890, olaj, vászon, 80x64 cm, eredetileg Ivan Morozov gyűjteményében. The State Pushkin Museum of Fine Arts, Moscow
 



A Puskin Múzeum francia képeinek története tanulságos és messzire vezető. A legfőbb műveket az a két orosz-zsidó műgyűjtő óriás, Szergej Scsukin és Ivan Morozov vásárolta össze Párizsban, akik érzékét azóta is minden kortárs gyűjtő szeretné megörökölni, és akik a két legjelentősebb francia festményekből álló modern gyűjteményt  hozták létre – Moszkvában. Aminek a darabjai nélkül sem valamirevaló Matisse-, sem valamirevaló Picasso-kiállítást nem lehet rendezni. Legendásan jó választásaikat segítette, hogy Scsukin öccse Párizsban élt, művészekkel barátkozott, és ő vezette be bátyját és annak barátját a párizsi modern művészek (az arisztokrata gyűjtők szemében visszataszító és vulgáris) köreibe. Később a művészek adták már kézről kézre őket, a galériások keresték a kedvüket, jól nyomon követhető, hogy első vásárlásaikkor még rájuk sózták a gyengébb műveket, nem sokkal később viszont már nekik mutatták meg először a fontos műveket. Azért a 20. század eleji Párizsban is tudott egy kis kavarodást okozni, hogy ekkora vásárlóerő jelent meg a festménypiacon: Picasso A két akrobata című képét 300 frankért vette meg Ivan Morozov 1908-ban Ambriose Vollard-tól, Ivan Scsukin viszont 10 000 frankot fizetett Matisse-nak a Fehér váza virágokkal című csendéletért 1909-ben – igaz ezt külön az ő megrendelésére festette a művész, és annyit kérhetett érte, amennyit akart. Ő meg ennyit akart. A Sarkantyúvirágot is megrendelésre festette Matisse, Scsukin ebédlőjébe kellett hatalmas pannókat gyártania, és mivel addigi főműve, az 1910-es A tánc már úgyis Scsukin moszkvai palotájának lépcsőfordulójában fogadta a látogatókat (Scsukin megnyitotta gyűjteményét az érdeklődők előtt), az 1912-es pannón saját korábbi képét választotta képzeletbeli hátteréül annak az asztalkának amin a címadó sarkantyúvirágot tartó váza van.

Scsukin és Morozov gyűjteményét 1917 után államosították, a két textil-kereskedő-gyűjtő elhagyta Oroszországot, képeik eleinte még betölthették az orosz avantgárd kialakulásában játszott szerepüket, hatást gyakorolva művészek generációira, de egy idő után elmozdították a festményeket a helyükről, összekeverték a két gyűjteményt, egyes darabokat az Ermitázsba vittek, majd a sztálini időszakban raktárak mélyére száműzték őket, hogy ne terjeszthessék tovább a kozmopolitizmus mételyét. De a világ nyugati felén nem felejtették el őket, a Hruscsov-érában folyamatosan érkeztek az amerikai vételi ajánlatok, amik viszont – egy-két képtől eltekintve, például Van Gogh Éjszakai kávéházától, ami ma a Yale Egyetem tulajdona – általában elutasításra találtak, pedig az amerikaiak nagyon szerettek volna egy másik Van Goghot, a Börtönudvart is megszerezni. 1955-ben legalább arról megállapodás született, hogy a művek kiállításra kerülhetnek az Egyesült Államokban, 1956 miatt azonban elhidegült a viszony, így a kiállítás csak 1959-ben valósult meg, a modern művészet egy egész elsüllyedt szigetét emelve vissza a szerencsések szemei elé. Nem sokkal a képek felbukkanása után előléptek az emigráns gyűjtők örökösei, akik azóta is harcolnak a jogaikért, igaz, egy ideje már nem a tulajdonjogokért, hanem részesedésért a képekkel kapcsolatos egyéb jogokból - például a közlésükért járó jogdíjakból. Az örökösök harca azon a fronton azonban sikerrel járt, hogy az eredeti tulajdonosok neve mára már elválaszthatatlan legyen gyűjteményük darabjaitól - a Szépművészeti Múzeum kiállításán is érdekes azt találgatni, a két eléggé eltérő jellemű gyűjtő közül melyik kép melyikük szerzeménye.

A Puskin Múzeum-beli válogatás fő szempontja azonban eredendően nem ez lehetett, hanem inkább annak demonstrálása,  az egész 19. századi és 20. század eleji francia művészetről képet alkothatunk akár csak annak alapján is, amit az orosz gyűjtők összevásároltak Párizsban, majd hazahordtak Oroszországba, és itt meg kell említeni nemcsak a két nagyot, de a többieket is: Tretyakovot, Szergej testvérét, Ivan Scsukint (ő volt a párizsi bohém), a cukorgyáros Karitonyenkót, Botkint és a festő-gyűjtő Osztrouhovot. Talán örülnének, ha látnák, hogy mennyien nézik Budapesten is mondjuk Van Gogh Börtönudvarát.

Degastól Picassóig - Francia mesterművek a moszkvai Puskin Múzeumból Szépművészeti Múzeum, április 25-ig . Földi paradicsom - Modern mesterművek a Kasser-Mochary Gyűjteményből Magyar Nemzeti Galéria, május 2-ig.

Artmagazin 2010/1. 34-38.o.