​Ha valaki művészeti írásra adja a fejét, rögtön komoly problémával szembesül, és ez az időzítés. Mikor válik készen arra, hogy ítéletet mondjon, hogy egy teljesítményről azt merje állítani, nem elég jó vagy egyenesen pocsék?

Mikor érzi magát kompetensnek, és mikor érzik őt kompetensnek a szakmabeliek és az olvasók? Amikor a kilencvenes évek derekán a Falk Miksa utcában dolgoztam pályakezdőként, az főleg régiségekkel volt tele, bár nyomokban akadt szépművészet is. Időnként végigsétált benne egy fekete hajú, vékony, arisztokratikus megjelenésű nő – akkor mindenki egy kicsit vigyázzba vágta magát, holott nem akart ő szemlézni a frissen nyílt kicsi galériákban, csak éppen arra lakott. Aztán mondták, hogy ő a P. Szűcs Julianna, és ettől kezdve én is vigyázzban álltam, ha közeledett: nevét A római iskola kötetről ismertem, mint a témában akkor egyetlenként használható és fellelhető szakirodalom szerzőjéét. Ezt használtuk, ha bejött egy Patkó, vagy ha tudni akartam, hogy ki az alkotója annak a nagyobb mennyiségű erotikus grafikának, amelyik a galéria galériáján lapult elrejtve (Jeges Ernő volt egyébként). Nem sokkal később én is szakíró lettem, legalábbis ebből kerestem a kenyerem, és naponta szembesültem azzal a problémával, hogy megtaláljam a hangom, hogy elég komoly legyek a húszas éveim közepén járva is, és hogy ki merjem mondani, amit valójában gondolok egy kiállításról, egy aukciós anyagról vagy egy műtárgyról. Ekkor nyílt meg, 1998-ban az MNG nagyszabású Rippl-Rónai-kiállítása, és jelent meg a Népszabadságban 1998. április 11-én a Szeressétek Rippl-Rónait! című írás, P. Szűcs Juliannáé, és ez a majdnem teljes kolumna (A nő fehér pettyes ruhában reprodukciójával) olyan elemi erővel hathatott rám, hogy a kiállítás vaskos katalógusában a mai napig megőriztem. Aztán évekig újra és újra elővettem, ha megakadtam egy írással, mert a szerző nyíltsága, szókimondása, pátosztól mentes érzelemnyilvánítása még úgy is segített a munkámban, hogy valójában hol voltam még ettől... Majdnem húsz évvel később, amikor egy folyóirat főszerkesztőjeként először leveleztem vele arról, hogy melyik kiállításról írjon nekünk, megadtam a határidőt és az igényelt karakterszámot, ezt pontosan ugyanazzal a megilletődöttséggel tettem, mint ahogy annak idején a Falk Miksa utcában néztem és ahogyan a kritikáit olvastam, olykor többször is egymás után. Most pedig arra kaptam megbízást, hogy írjak a könyvéről. Ez aztán pályaív!

Megtanultam P. Szűcs Juliannától, hogy érdemes osztályozni a mondanivalót, különválasztani a pozitívumot és a negatívumot, hát én is megteszem. Bár mindössze egyetlen, nem is fekete pont, hanem inkább kérdőjel fogalmazódott meg bennem a kötet olvasása közben: hiányoznak az eredeti publikációra vonatkozó adatok. Egyetlen olvasó sem gondolhatja, hogy ezeket a nagyjából tíz év alatt született kritikákat az asztalfióknak írta a szerző, ahogyan azt sem, hogy most, sok esetben évekkel a tárlatok bezárása után tette. Éppen ezért nem gondolom, hogy csak én forgattam át sokszor az egész könyvet, hátha találok utalást az eredeti megjelenésre, mert az írások közül többet magam is szerkesztettem és közöltem a MúzeumCaféban, hanem másokat is érdekelhet, másoknak is hiányozhat az adat, az írások természetéből adódóan. (Nem beszélve arról, hogy ennél jóval több jelent meg abban a folyóiratban, amelyiknek ezt a szöveget írom éppen.) Úgy tudom, hogy ezt a szerkesztői hibát később egy könyvjelző formájában korrigálta a kiadó, tehát ezennel le is zárom a negatívumok apró csoportját. És most következzenek a pozitívumok. A kötet végére két karakter rajzolódik ki: az egyik az elmúlt tíz év magyarországi kiállításairól, sőt vizuális kultúrájáról, hiszen nemcsak kiállításokról esik szó, hanem például közterekről, a másik pedig a szerzőről, aki megnézte és fel- vagy leértékelte ezeket. Az írások felépítésének sajátosságairól az előző bekezdésben már esett szó, de van itt más is, hiszen a vélemények, meglátások, tanulságok csoportosítása csak az egyike P. Sz. J. módszertanának, sok egyéb esetben is kapunk szerzői útmutatót, „kisokost” a szöveghez. Szubjektív bevezető, Objektív tárgyalás, Pszichologizáló befejezés, így tagolódik az egyik (A fától nem látszó erdő – München magyarul a Nemzeti Galériában), Piros pont, avagy nevető szem, Fekete pont, azaz síró szem, így a másik (Az egyik szemem nevet, a másik sír, a műcsarnokbeli Az első aranykor kiállítás kritikája), a pécsi Nyolcak-kiállítás pedig bónuszokat és maluszokat kapott sorszámozva. Nagy kedvenceim a visszatérő elemek, a második, harmadik említésnél már tudható, hogy az „iskolai folyosói tabló” kategória az általános műveltséghez tartozó, más megközelítéssel közhelyesnek tekinthető művek gyűjtőfogalma, ezekkel még a nem múzeumjáró családba született gyerek is számtalanszor találkozik tankönyvi vagy iskolai folyosóra kiragasztott reprodukció formájában. Ezeket P. Szűcs nem szereti látni, sem az újrarendezett állandó kiállításokon, sem azokon az időszaki tárlatokon, ahol ugyan tematikai szempontból lenne helyük. (Elenyésző kivételek vannak, ám itt sok munkát és fantáziát kell a kurátornak beletenni az újraértelmezésbe, ha a kritikust meg akarja győzni.) Ugyancsak többször használt kifejezések a „fesz” és a „pomp”, mindig együtt járnak, korszakot, közhangulatot jellemeznek, a jelentésüket nyilván felesleges magyarázni. Irigylésre méltó a stílusfordulat szabadsága, amikor egy művészetfilozófiai elmélkedésben felbukkan a „kakibarna” jelző, szobrászati tipológiai kategória a „gombafej-zsiráfnyak-almacici” és van-e érdekesebb asszociáció, mint a Vigadó Galéria katalógusainak színvilágát Trump budoárjához hasonlítani. A „közidill” a zsánerszobrok elburjánzása a városban, alkotóik „a magyar képzőművészeti élet noname, de legföljebb NB III. csapatából kerültek ki”. Igazán találó a „Montparnasse repülő egyeteme”, a Párizsban erőre kapó magyar művészek közegének összekötése a demokratikus ellenzék értelmiségi szalonjával, váratlan, de mégis tökéletesen érthető a lényege. Ugyancsak mosolyra fakasztó „művészettörténeti balesetként” említeni a Kerényi Imreféle kortárs beszögellést a Hősök, királyok, szentek (MNG) kiállításról, nagy megkönnyebbülés, hogy nyolc év távlatából látjuk, komolyabban senki sem sérült meg ebben a balesetben, nem okozott maradandó károsodást. És ha már őszinteség és szókimondás: kimondani (leírni), hogy a Nyolcak tagjai hogyan buktak meg érett művészként, lettek valójában kínosak és érdektelenek, uncsi nyugdíjasok, ezt is csak azért merem leírni, mert P. Sz. J. már megtette előttem. Aztán ott vannak a kitekintések, a személyes emlékek felidézése az egyetemi tanulmányokról, de az igazi kedvenc a nagy-nagybácsi portréja, az orvosrokoné, aki lenyűgöző képző- és iparművészeti gyűjteményben élt, a látogatások örökre meghatározták a szerzőnek az ízléshez, eleganciához, a jó értelemben vett polgári világhoz való közelítését. A kritikusi tapasztalattal egyenes arányban emelődik egyre magasabbra az ingerküszöb. A korrekt kiállítás már nem elég jó, a gyenge kiállításra időpocsékolás időt vesztegetni, még egy elítélő kritikával is, ezért kifejezetten hálás a művészeti író, ha egy intézmény vagy kurátor lenyűgözi. Egy évtizedek óta működő művészettörténész, kritikus számára sok életmű és alkotás, mint a kaleidoszkóp kristályai, újra és újra felbukkannak, máshol, máshogyan, más kontextusba rendezve, és az egyes művekre egyre kevésbé rácsodálkozva az összkép válik lényegessé, a kurátor koncepciója és a megvalósítás, és ebből a „nagytotálból” bontja vissza a részleteket, hogy mi gyengíti és mi erősíti a koncepciót. Az írások, akár leminősítenek, akár felemelnek teljesítményeket, valahogyan mindig szórakoztatóan teszik, az egész szöveggyűjtemény úgy olvasható, mint egy novelláskötet, kicsi történetek egy világgá összeállva. E cikk végére magam számára is kiderült, hogy én is kitekintek, személyes élményekkel szórakoztatom az olvasót, kategorizálok, keresem az ingerküszöböm, kilépek a műfaj keretei közül, tudom és merem nyersen megfogalmazni a véleményem – vagyis hogy sokkal többet szedtem fel P. Szűcsből, mint amennyire számíthattam annak idején a Falk Miksa utcában.

P. Szűcs Julianna: Nagytotál. Magyar összképek a múzeumban, a tárlaton és a nyilvános térben 2009 és 2018 között. Balassi Kiadó, 2019, 240 oldal, 4500 Ft