A debreceni MODEM kísérletet tesz arra, hogy képzőművészeti alkotásokkal árnyalja a sztereotípiákat, bemutassa, milyen életvitelbeli, esztétikai értékekkel bír egy lakótelep, és milyen árnyoldalai vannak a panellétnek, mind hazai, mind nemzetközi viszonylatban.

Nem is gondolnánk, de rendkívüli mennyiségben áll rendelkezésre a témakörhöz köthető műalkotás, hiszen ez a megosztó épülettípus sok művész számára Kelet-Közép-Európa és a szocializmus jelképe, ráadásul személyes tapasztalatok alapján – úgyhogy a kiállítás kurátorának, Süli-Zakar Szabolcsnak volt miből válogatnia. A PANEL igazán sokrétű lett; bár a hangsúlyt a művészi reakciókra helyezi, betekintést nyújt a témát övező informatív, tárgyilagos adatok, valamint a nosztalgikus, személyes élmények világába. Az emlékőrzés iránt is elhivatott kiállítás egy része interaktivitásra sarkall. Arra kéri a látogatókat, osszák meg egy-egy személyes élményüket egy külön erre a célra kialakított vashálón; tudhatjuk, hogy ez az anyag képezi a panelépületek szerkezeti alapját. Így a képek és a hozzájuk kapcsolódó történetek örökítik tovább látogatóról látogatóra a lakóteleppel kapcsolatba hozható emlékeket – és bővítik a kiállítás forrásait. A kiállítótérben a történeti és társadalmi kontextust elemző szövegdobozok mellett helyet kap egy átlagos méretű, azaz 49,75 négyzetméteres „műpanel”1 is, ami lehetővé teszi, hogy a látogató bejárjon egy szokványos méretű és elosztású lakást, megtapasztalja, milyen paraméterek szerint kell együtt élnie másokkal egy panellakónak – noha igen csekély lehet azok száma, akik még sosem lépték át egy panellakás küszöbét. A modell-lakás berendezését csak grafikai elemek jelzik, egyúttal azt is érzékeltetve, hogy egy ekkora méretű lakás bebútorozása, dekorálása a Kádár-korszakban mindössze néhány variáció szerint volt lehetséges. A 60-as, 70-es évek korhű bútorai, az elemekre osztott szekrénysor, a vékony lábakon álló ülőbútorok és asztalkák mellett a 80-as években az ikonikus, fali dekorációs megoldás is felbukkan: a jellemzően távoli tájakat vagy buja növényzetet ábrázoló, egész falat betöltő gigantposzter. A típuslakások azonosságai és rendkívüli méretezésük ihlette meg az egyik kiállítót, a lengyel Bartosz Muchát is. Lakás (2012) című alkotása a mindennapi élethez szükséges minimális életteret mintázza, vagyis a legkisebb lengyel lakást látjuk mérethűen acélcsövekből megépítve. Az alaprajz-installáció élére állítva helyezkedik el a térben, ennek köszönhetően pedig abszurdba hajló felfedezést tehetünk: a legkisebb lengyel típusotthon szélessége akkora, mint mondjuk egy átlagos budapesti nagypolgári lakás belmagassága.

Panellét

A kiállítás öt szekcióra bontva mutatja be az alkotásokat, de tulajdonképpen három kategóriába sorolhatóan: az elsőbe főként azok a munkák tartoznak, amelyek a panel-életmódot prezentálják, vagyis olyan témákat dolgoznak fel, mint a lakás és a társasház formai átalakulása, kultúrák és hagyományok ütközése, illetve az ezekből eredő humoros, groteszk jelenségek. Itt kapott helyet Esterházy Marcell h.l.m.v 2.0 (2004) című videóloopja, ahol egy marseille-i lakóház (az úgynevezett „Labourdettes”) homlokzatának különböző időpontokban dokumentált állapotait mutató ké- pek peregnek. A Jacques-Henri Labourdette által az 1960-as évek elején tervezett épület az elmúlt ötven évben furcsa átrendeződésen esett át a kényelmi szempontok miatt. Eleinte az alsó szinteket a tehetősebb réteg vette birtokba, és a felső emeletek lettek a szegényebb családoké. Ez a szokatlan gyakorlat annak volt köszönhető, hogy a társasház nem rendelkezett lifttel, így a gazdagok élvezhették a kevesebb lépcsőfokkal elérhető lakások előnyét. Ez változott, amikor a 80-as években az épületet felvonóval látták el. Az átrendeződés jellemzően az ablakok és erkélyek átalakulásában érhető tetten – az, hogy Esterházy Marcell művében mindez két percbe sűrűsödik, elég mellbevágóan szembesít a folyamat kíméletlenségével.

A lakótelepi otthonok, még ha szigorú korlátok közé szorítják is a bennük élőket, és ha kevés lehetőséget adnak is a változatosságra, megszámlálhatatlan variációt értek meg napjainkra. Ezt a sokféleséget dokumentálja Susanne Hopf és Natalja Meier Privát panel, 60 enteriőr (2004) című fotósorozata.

A német művészeknek köszönhetően a legkülönfélébb stílusú és funkciójú berendezésekkel tarkított szobák tárulnak elénk. A fotókon megjelenő enteriőrök mindegyike a volt NDK területén 1962-ben indult építkezési hullám, az úgynevezett Plattenbau 2 lakásaiból való. A házprogram körülbelül egymillió otthont hozott létre, melyek közül nem csak a fotósorozat alanyai váltak híressé – a Good bye, Lenin! című film is egy ilyen lakásban játszódik. Az enteriőrképek között felbukkan egy üres tér is, ami jó kontrasztja az egyéni igények szerint berendezett otthonok végletes megoldásainak. A sorozat időtlen tanulmányként szolgál a lakberendezés és az előregyártott építkezés viszonyáról, és tulajdonképpen a mindennapi élet leltáraként a mai Németországot archiválja. Nem meglepő módon a kiállításon több alkotó is képviseli a szociofotó műfaját. A panellét témához kapcsolódnak például Korniss Péter Betlehemesek a lakótelepen (2010) sorozatának darabjai, amelyek az identitás megőrzésének alapját képező hagyományok továbbélését mutatják meg az arra látszólag alkalmatlan terepen. Szilágyi Lenke Debrecenben, Budapesten és Moszkvában készült fotói egészen más világot tárnak elénk: mintha egy filmforgatás kellős közepébe csöppennénk, ahol a lakótelepek mozifilm díszleteként hatnak. Tömegük, robusztusságuk ellenére afféle nyugvópontként húzódnak meg az élet eseményeinek hátterét alkotva. Andrej Balco Külváros (2004) című fotósorozata a szlovákiai lakótelepek világába kalauzol, ahol a szlovák népesség több mint egyharmada él. A képeken megelevenednek a panelekben lakók mindennapjai, ellentmondva annak a sztereotípiának, amely szerint a lakótelepeket sivárság, unalom és egysíkúság uralja. Andreas Fogarasi Arany Oroszlán díjas installációja, a Kultúra és szabad idő (2006–2007) is megjelenik Debrecenben. Csak közvetve kapcsolódik a tematikához, bár a művelődési házak kétségkívül fontos intézményei voltak a budapesti lakótelepeknek. Nem szabad megfeledkezni kettős szerepükről: elsődlegesen az állami kultúrpolitika által meghatározott intézmények, mégis underground koncertek és neoavantgárd képzőművészeti kiállítások színterei voltak a 70-es, 80-as években. Az installációban vetített rövidfilmek nem kifejezetten dokumentációs szándékkal készültek; a populáris kultúra változó helyszíneivel, az egykor határozott kultúrpolitikai döntések és elképzelések mentén formálódó kultúrházak jelenével foglalkoznak, állást is foglalva a gazdag múlttal rendelkező klubok, művelődési házak, közösségi intézmények aktuális helyzetével, illetve mostani (pontosabban a mű készültének idejére jellemző) állapotukkal, működésükkel kapcsolatban. Az ötvenes évek óta újabb és újabb rétegekkel bővült mindaz, amit jelentenek, mind a politikai változók, mind pedig a kultúrafogyasztási szokások átalakulása miatt. Ezáltal Fogarasi alkotása bekapcsolódik közös múltunk kollektív feldolgozásának folyamatába.

A panel mint motívum

A második csoport már az esztétikai jellegű értelmezéseket öleli fel: itt azok az alkotások kaptak helyet, melyek nem az épületek és a bennük élők történeteivel foglalkoznak, hanem a paneljelenség közvetett üzeneteit továbbítják felénk az egyes konstrukciók megidézésével. A panellakás mint motívum sokféle jelentésréteget aktivál, ezt bizonyítják Július Koller alkotásai is, aki az 1970-ben Pozsonyban J. K. Ping-Pong Club címen megrendezett egyéni kiállításán sportklubbá alakította át a galériateret – pingpongasztallal, sportzászlókkal és a fair play jegyében született játékszabályzattal. A J. K. Ping-Pong Club a művészet és a nem művészi tevékenységek közti határvonalak lebontását jelentette, s egyben a konzervatív kommunista behatás elleni nyilatkozat is volt az 1968-as prágai tavasz után. A debreceni kiállításon ebből az anyagból a Pingpong emlékmű (UFO) című kollázs (is) látható: egy lakótelep előtt égbe emelkedő, hatalmas asztalitenisz-ütő, mely az egyén és a társadalom közti viszonyt reprezentálja, miközben a cél épp egy játékosabb, felszabadultabb társadalom elérése lenne, szemben a szocialista standardizációval. Franz Höfner és Harry Sachs Mézesújváros (2006) című videója is kritikai felvetésekkel él, miközben a berlini kémiai nagyüzemek alkalmazottai számára épült Halle-Neustadt lakóteleppel foglalkozik. A művészduó helyspecifikus munkája a panelek és a méhkaptárak hasonlóságain alapszik. A projekt során nyolc, panelház alakú méhkaptárt állítottak fel az egyébként csak alvóvárosként működő Halle-Neustadtban, ami ennek következtében valódi, működő organizmussá alakult. Réthey-Prikkel Tamás és Schmidt Tamás Tércsengő (2010) című interaktív multimédia-installációja témájául Pécs egyik meghatározó toronyháza, a Magasház szolgált. A hetvenes években jugoszláv technológiával felépített ház tizenhárom év után az építési technológia hibája miatt életveszélyessé, lakhatatlanná vált. Réthey-Prikkel és Schmidt huszonegy családdal készített interjút, amelyekben a megkérdezettek elmesélik, milyen volt ott lakni, milyen emlékeik vannak ottani életükről, mit is jelentett számukra a Magasház. Ezek a beszélgetések a kiállítótérben található kaputelefon segítségével jutnak el hozzánk: egy-egy gomb megnyomása előidézi történetüket – így állítva emléket a rövid életet megélt toronyháznak.

Utópia/disztópia

A harmadik csoport a jövőre helyezi a hangsúlyt. Az itt látható munkák a lakótelepek utópikus és disztópikus képeit vetítik elénk. A szekció egyik legérdekesebb alkotása Elena Chernyshova fotósorozata, az Éjszakai nappalok, nappali éjszakák (2011), ami egészen hiteles atmoszférát közvetít az oroszországi Norilszk lakótelepi mindennapjairól.

A helység egyike a világ tíz legszennyezettebb városának: a gazdag fém- és ásványi telepek, valamint a világ legnagyobb kohászati és bányászati komplexuma található itt. Az egész város permafrosztra épült, ezért az épületeknek nincs alapjuk, a fagyott földbe csavart oszlopok tartják azokat, ezért a fagyos felső rétegek olvadása instabilitást eredményez és folyamatos pusztuláshoz vezet. Ez a város jelenik meg Chernyshova fotóin, amelyeken egyszerre láthatjuk a szélsőséges időjárási körülmények közepette egyre romló, disztópikus épületállományt és az ezzel mit sem törődő, boldogságban élő családokat. A „paneldiskurzus“ másik izgalmas reflexiója Dagmar Schmidt nagy méretű kültéri installációja, a Városi ásatások (2006), ami a debreceni kiállításon csak fotó- és videódokumentáció formájában tekinthető meg (teljes valójában Németországban található). A 432 négyzetméteren elhelyezkedő betonszobor egy tipikus keletnémet házgyári panel alaprajzát modellezi. A falak mellett a jellemző térelválasztók és bútorok is helyet kaptak – természetesen azok is betonból. A tipizált, labirintusszerű mű egyelőre még őrzi az egykoron nagy népszerűségnek örvendő lakótelep sziluettjét: idővel azonban a természet visszaveszi majd az uralmat. Egyes részletek elvesznek a növényzetben, míg mások időkapszulaként túlélik az enyészetet. Miért jöttek létre a lakótelepek? Miként hatottak akkor, illetve miként hatnak most a társadalomra és az egyénre? Létezik-e panel identitás? Mi a „panelség”? Néhány kérdés, melyeket a PANEL kiállítás próbál ugyan megválaszolni, de a töméntelen mennyiségű műalkotás és az azokhoz kapcsolódó értelmezések között sokszor elvész a lényegi információ. Az interdiszciplináris megközelítés alapvetően izgalmas megoldás lehetne, ha a kérdésfelvetések koncentráltabban jelennének meg a kiállítótérben. De a mostani válogatásban háttérbe szorul az az alapvető kérdés, hogy milyen jövő vár a panelekre? Milyen most a megítélésük? Milyen kulturális és gazdasági különbségek, illetve azonosságok húzódnak meg a háttérben? És egyáltalán: hogyan kapcsolódik Debrecen ehhez a kérdéskörhöz?

PANEL. Lét, közösség, esztétika – a lakótelepek hatvan éve, MODEM, Debrecen, 2019. november 17-ig

^{| 1 Tervezte, rajzolta: Katona Barbara, Katona Dominika, Kasza Veronika Blanka, Szabó Sára}