Ez felháborító!

Archívum

2022-08-10

Földes András

Járkálásra rábírt féllábú ember. Énekkarba szervezett halláskárosultak. auschwitzi sorszámának újratetoválására kényszerített holokauszttúlélő. Szocialisták, nemzetvédők, zsidók és katolikusok, akiket agresszivitásig fajuló szituációba tereltek. Artur Žmijewski videomunkái láttán a néző döbbenten sodródik képernyőtől képernyőig, miközben érzelmi kilengéseinek amplitúdója olyan, amilyet jellemzően nem kiállítások szoktak kiváltani, hanem felkavaró közéleti események, tömegtüntetések és túl közelről szemlélt tragédiák.

Azok a dolgok, amiktől az ember, ha lehet, inkább elfordítja a tekintetét. Itt azonban nem lehet. A lengyel művész felvételei, akárcsak a tévéhíradók képsorai, mentesítenek minket a társadalmiag kódolt, álságos szemérem alól, amely szerint nem bámuljuk nyíltan az amputált lábú bicegését, a süketnémák furcsa arcjátékát vagy a buszon egy idős ember karján a tetovált sorszámot. Tehát úgy csinálunk, mintha mindez a társadalmi kódrendszer szerint normális lenne. Žmijewski videói azonban rámutatnak arra: nincs is olyan, hogy normális. A Szemet szemért című munka már a nyitó képsorral kilöki a nézőt biztonságos világképének kulisszái közül. Nemcsak hogy egy amputált lábú és egy hagyományos lábszámú férfival szembesülünk, hanem minden póz nélküli meztelenségükkel is. A két csupasz test összetapad, amiből a néző természetesen valamilyen szexuális megnyilvánulásra következtet. Aztán kiderül, hogy ilyesmiről szó sincs. A kétlábú hátulról szorosan átöleli a féllábút, és egyik lábát mintegy kölcsönadva neki, együtt járkálnak a szobában. A felismerést követő gyorsértelmezés szerint a videó a szolidaritás kérdésével foglalkozik, amit egyébként a kiállítás címe, a Radikális szolidaritás is sugall. Pedig ebből inkább csak a kérdés igaz, jövünk rá, ahogy végignézzük a többi munkát.

Éneklecke 1, Foksal Galéria, Varsó

Az Éneklecke képsorain Žmijewski süket fiatalokból szervez kórust, akik karmester vezetésével tanulnak be egy kórusművet. A végeredmény fülsértő ugyan, de a politikailag korrekt és a kisebbségek irányába szolidáris néző mégis elfogadja ezt, mondván mindenkinek joga van a művészeti élményhez, tehetségtől és fizikai képességektől függetlenül.

Az érvelés azonban hibás, hiszen itt szó sincs művészeti élményről. A süketek nem hallják saját hangjukat, az előadók számára az éneklés nem jelent, nem jelenthet semmit. Persze a közösségi élménynek köszönhetően láthatóan boldogok, de valószínűleg sokkal kielégítőbb lenne számukra, ha olyan közösségi, művészeti programban vennének részt, ahol az eredményt is élvezhetik. Nem, szó sincs itt szolidaritásról: a művész hideg számítással kitervelt projektje ez. És hol a szolidaritás a 80064 című filmben, ahol a művész arra vesz rá egy holokauszttúlélőt, hogy újratetováltassa az auschwitzban kapott, azóta megfakult sorszámát? a kilencvenkét éves bácsi a kérés elől az édesbús lágersztorikba menekül. Később arra hivatkozik, hogy a szám áttetoválva már nem lenne ugyanaz, sőt a egy másik túlélő látja, azt fogja gondolni, hogy hamisítvány. Žmijewski nem adja fel, a néző pedig borzong, ahogy beindítják a tetoválógépet. Csak pillanatnyi fellélegzés a KR WP című darab, amelyben egy szakasznyi katona alaki gyakorlatait látjuk, először egyenruhában, aztán a nélkül. Meztelenül. A lengő farkak, csattogó farpofák hirtelen olyan groteszkké teszik a menetelést, igazodást, vigyázzállást, mint amilyen groteszk a halláskárosultak énekkara volt. Annak, aki eddig nem menekült el a galériából, már nincs esélye a távolságtartó értelmezésre. Az átéltek hatására elvárások nélkül, őszinte kíváncsisággal léptem a következő képernyőhöz, ami aztán bevitte a mélyütést.

A művész, akit ekkor legszívesebben már csak légidézőjelek közt emlegetnék, egy kis csoport szocialistát, nemzetvédőt, zsidót és katolikust terelt össze egy terembe. Minden társaságnak jutott egy óriásposzternyi felület, amire felfesthették a számukra fontos szimbólumokat. A négynapos játék során egyetlen szabályt hoztak: mindenki szabadon módosíthatja, alakíthatja, átrajzolhatja a többiek a munkáját.

KR WP, Foksal Galéria, Varsó

A szolidan induló, értelmiségi alapokon nyugvó korrekciós megmozdulás fél nap alatt csapott át szinte tettlegességig fajuló vizuális küzdelembe. A szocialista fiatalok, azon az alapon, hogy a szélsőjobb agressziót gerjeszt, apró darabokra tépték, később felgyújtották a nemzetvédők plakátját. „A tolerancia nem küzdelem” – kiabálta egy katolikus asszony, majd félretaszítva a balos fiatalokat, festékszóróval esett neki a munkájuknak. A negyedik napra a csoportok tagjai ollóval vágták le egymásról a hovatartozásukat jelölő, logóval ellátott pólókat. Az egyik ilyen eset szinte késelésbe torkollott. Amikor a termet elöntötte a füst, és a résztvevők kimenekültek, nekem inkább a hetvenes évekbeli stanfordi börtönkísérlet jutott az eszembe, a rabnak és smasszernek öltözött egyetemistákkal, semmint a művészet.

Mit akar mondani mindezzel Artur Žmijewski, álltam letaglózva. A szakértők szlogenjeinél, miszerint szolidaritás, tolerancia és társadalmi felelősségvállalás, relevánsabbaknak tűntek még az olyan magyarázatok is, hogy ha meztelenül háborúznánk, kevesebb lenne az agresszió, de több a röhögés. Vagy amennyiben elég rámenősek vagyunk, hátborzongató kísérletekkel szórakoztathatjuk magunkat.

Szemet szemért, Foksal Galéria, Varsó

Lecsillapodva azonban rádöbbentem, a nemzetközileg elismert/ kiátkozott művész valójában nem állít semmit. Žmijewski egyszerűen csak el akar bizonytalanítani minket az emberi testről vagy a normalitásról alkotott képünkben. Vizsgálat alá vonja a kor szépségeszményét, a társadalmilag elfogadott jelekbe vetett hitünket vagy a tettek célszerűségén alapuló berendezkedésünket.

A videomunkák átlökdösik a nézőt az egyértelműnek tartott rendszer másik oldalára, ahonnan nézve kiderül, hogy amit valóságnak hittünk, az csupán egy jól felépített díszlet egyik oldala. Žmijewski egyébként nem felejti ki a levesből saját magát sem. Azzal, hogy nyíltan, a bogarat kínzó gyerek moralitáson túli kíváncsiságával boncolja fel a témáit, felveti annak a kérdését, hogy jogában áll-e a művésznek a következményekkel mit sem törődve őszintének lenni? a trafó galériából kitámolyogva két dologban voltam csak biztos. Hogy az utóbbi idők egyik legemlékezetesebb és legerősebb kiállítását láttam. És amennyiben a művész egyszer véletlenül felkérne egy videomunkájában való részvételre, kiélesített festőállvánnyal kergetném ki a szobából.

Artur Žmijewski: Radikális szolidaritás 2008. március 2-ig
Trafó Galéria