Nemrég, Velencéből hazajövet különböző videókkal és szelfikkel árasztottam el a Facebookomat: az egyiken acélkék luficápát eregetek büszkén, a másikon aranysárga vitorláshal süllyed mögém mint kis zeppelin, miközben egy önjáró gépzongorán Liszt Ferenc Szürke felhők című darabja játszódik.

Az összkép valóban félreérthető, tényleg lehetne akár valamelyik pláza központi rendezvényhelyszínén, mert a sok lufihal, a világító fehér pódium és az elhagyott zongora olyan benyomást keltenek, mint egy lecsengett szülinapi zsúr, amiről már mindenki hazament, a zongorához tartozó zenebohóc meg épp kint cigizik a lépcsőházban az arra kijelölt helyen. Csak a képbe néha-néha belesétáló, lebegő halakat terelő nadrágkosztümös teremőrnő és a szürke padlózat utal arra, hogy kiállítótérben jártam.

Méghozzá a Punta della Doganában, ahol az Accrochage című kiállítás egyik elemeként bemutatott Kvázi-objektumok című Philippe Parreno-munkába sétáltam így bele. Immerzív installáció, el lehet benne merülni, és el lehet gondolkodni azon, hogy milyen értelemben kortárs művészet ez, amit itt látunk.

A megfelelő pozicionáláshoz először is a művészt kell bemutatni: Philippe Parreno párizsi székhelyű francia képzőművész, aki a kilencvenes évektől kezdve készíti különböző intermediális munkáit. Parreno a kiállításról mint médiumról radikálisan gondolkodik, ami megmutatkozik az itt tárgyalt, korábban önállóan bemutatott műben is. Egy-egy kiállítást koherens objektumként kezel és elveti azt a gyakorlatot, amelyben a bemutató különálló alkotások sorából tevődik össze. Atmoszferikus installációinak fontos eleme a zene. Tehát az első tényező, amely mentén önmagánál tovább lehet gondolni a fent leírt lufiinstallációt, az a művész kézjegye és az ahhoz köthető korábbi munkái.

A második a munka címe: Kvázi-objektumok. Parreno koncepciója azon a Michel Serres francia filozófushoz köthető gondolaton alapszik, miszerint a kvázi-objektumok olyan tárgyak, melyek elválaszthatatlanok attól a helyzettől, amelyben megjelennek, amelyben interakcióba lépnek a szubjektummal és a megértés során egyfajta kettő közötti állapotba kerülnek. Az Accrochage-on bemutatott munka esetében Parreno olyan tárgyakat válogatott és helyezett közös térbe, melyek 1992 óta szerepelnek munkáiban, tehát már bemutatkoztak mint kvázi-objektumok, az adott új térben azonban új jelentéssel töltődnek fel.

A harmadik adalék a helyszín maga. Az idei Velencei Biennále Arzenál-beli részén is bemutatott Tadao Ando-féle épületmakett a Punta della Dogana Kortárs Művészeti Centrummá alakítását mutatja be. Azt a folyamatot, amely során az egykori raktárépület csiszolt betonburkolatú csúcskiállítótérré változott, hogy helyet adjon François Pinault a modern és a kortárs képzőművészet legnagyobb nevű alkotóinak munkáit tömörítő magángyűjteményének. Tadao Ando munkája egy olyan problémás átépítés bravúros megoldásáról tanúskodik, amely során a kulturális örökség és a kortárs művészet bemutatására alkalmas terek közt kellett összhangot teremteni. A Pinault-gyűjtemény darabjait időről időre tehát ezen a helyen mutatják be különböző kurált kiállítások formájában. Ez alól nem kivétel az Accrochage sem, amely alapkoncepciója szerint olyan műveket kínál megtekintésre, melyek egyrészt még sosem kerültek reflektorfénybe, mióta a gyűjtemény részét képezik, illetve melyek esetében külön figyelem övezi a művész és munkatársai/ asszisztensei munkafolyamatát, a megelőző kutatást, a szellemi munkát és azt, hogyan jön létre maga a mű, miben áll a megvalósítási folyamat.

E fentebb felsorolt tényezők ismerete nélkül valóban és mintegy joggal gondolhatnánk, hogy csak a MAXCityben járunk, és ez Parrenót is igazolja, sőt talán tetszene is neki az az értelmezés, mely szerint az installációja egy olyan kvázi- objektum, mely elválaszthatatlan attól a helyzettől, amelyben megjelenik, adott pillanatban. Amikor például a Facebookon egy fotóreprodukción ez egy pláza rendezvényhelyszínének tűnik, akkor azok az értelmezés azon félrecsúszott pillanatában tényleg csak a szülinapi zsúrról ottmaradt lufik. 

Accrochage, Punta della Dogana, Velence, 2016. november 20-ig.