PETI KÉRDEZI, HOGY A MAXCITYBE MENTÉL-E KI?

LUFICÁPÁK A PUNTA DELLA DOGANÁBAN

Mucsi Emese

Nemrég, Velencéből hazajövet különböző videókkal és szelfikkel árasztottam el a Facebookomat: az egyiken acélkék luficápát eregetek büszkén, a másikon aranysárga vitorláshal süllyed mögém mint kis zeppelin, miközben egy önjáró gépzongorán Liszt Ferenc Szürke felhők című darabja játszódik.

 

Luficápa Philippe Parreno Kvázi-objektumok című installációjában

Luficápa Philippe Parreno Kvázi-objektumok című installációjában

Az összkép valóban félreérthető, tényleg lehetne akár valamelyik pláza központi rendezvényhelyszínén, mert a sok lufihal, a világító fehér pódium és az elhagyott zongora olyan benyomást keltenek, mint egy lecsengett szülinapi zsúr, amiről már mindenki hazament, a zongorához tartozó zenebohóc meg épp kint cigizik a lépcsőházban az arra kijelölt helyen. Csak a képbe néha-néha belesétáló, lebegő halakat terelő nadrágkosztümös teremőrnő és a szürke padlózat utal arra, hogy kiállítótérben jártam.

Méghozzá a Punta della Doganában, ahol az Accrochage című kiállítás egyik elemeként bemutatott Kvázi-objektumok című Philippe Parreno-munkába sétáltam így bele. Immerzív installáció, el lehet benne merülni, és el lehet gondolkodni azon, hogy milyen értelemben kortárs művészet ez, amit itt látunk.

A megfelelő pozicionáláshoz először is a művészt kell bemutatni: Philippe Parreno párizsi székhelyű francia képzőművész, aki a kilencvenes évektől kezdve készíti különböző intermediális munkáit. Parreno a kiállításról mint médiumról radikálisan gondolkodik, ami megmutatkozik az itt tárgyalt, korábban önállóan bemutatott műben is. Egy-egy kiállítást koherens objektumként kezel és elveti azt a gyakorlatot, amelyben a bemutató különálló alkotások sorából tevődik össze. Atmoszferikus installációinak fontos eleme a zene. Tehát az első tényező, amely mentén önmagánál tovább lehet gondolni a fent leírt lufiinstallációt, az a művész kézjegye és az ahhoz köthető korábbi munkái.

A második a munka címe: Kvázi-objektumok. Parreno koncepciója azon a Michel Serres francia filozófushoz köthető gondolaton alapszik, miszerint a kvázi-objektumok olyan tárgyak, melyek elválaszthatatlanok attól a helyzettől, amelyben megjelennek, amelyben interakcióba lépnek a szubjektummal és a megértés során egyfajta kettő közötti állapotba kerülnek. Az Accrochage-on bemutatott munka esetében Parreno olyan tárgyakat válogatott és helyezett közös térbe, melyek 1992 óta szerepelnek munkáiban, tehát már bemutatkoztak mint kvázi-objektumok, az adott új térben azonban új jelentéssel töltődnek fel.

A harmadik adalék a helyszín maga. Az idei Velencei Biennále Arzenál-beli részén is bemutatott Tadao Ando-féle épületmakett a Punta della Dogana Kortárs Művészeti Centrummá alakítását mutatja be. Azt a folyamatot, amely során az egykori raktárépület csiszolt betonburkolatú csúcskiállítótérré változott, hogy helyet adjon François Pinault a modern és a kortárs képzőművészet legnagyobb nevű alkotóinak munkáit tömörítő magángyűjteményének. Tadao Ando munkája egy olyan problémás átépítés bravúros megoldásáról tanúskodik, amely során a kulturális örökség és a kortárs művészet bemutatására alkalmas terek közt kellett összhangot teremteni. A Pinault-gyűjtemény darabjait időről időre tehát ezen a helyen mutatják be különböző kurált kiállítások formájában. Ez alól nem kivétel az Accrochage sem, amely alapkoncepciója szerint olyan műveket kínál megtekintésre, melyek egyrészt még sosem kerültek reflektorfénybe, mióta a gyűjtemény részét képezik, illetve melyek esetében külön figyelem övezi a művész és munkatársai/ asszisztensei munkafolyamatát, a megelőző kutatást, a szellemi munkát és azt, hogyan jön létre maga a mű, miben áll a megvalósítási folyamat.

Philippe Parreno: Kvázi-objektumok, 2014, Pinault-gyűjtemény. Installáció a Punta della Doganában, 2016

Philippe Parreno: Kvázi-objektumok, 2014, Pinault-gyűjtemény. Installáció a Punta della Doganában, 2016

E fentebb felsorolt tényezők ismerete nélkül valóban és mintegy joggal gondolhatnánk, hogy csak a MAXCityben járunk, és ez Parrenót is igazolja, sőt talán tetszene is neki az az értelmezés, mely szerint az installációja egy olyan kvázi- objektum, mely elválaszthatatlan attól a helyzettől, amelyben megjelenik, adott pillanatban. Amikor például a Facebookon egy fotóreprodukción ez egy pláza rendezvényhelyszínének tűnik, akkor azok az értelmezés azon félrecsúszott pillanatában tényleg csak a szülinapi zsúrról ottmaradt lufik. 

Accrochage, Punta della Dogana, Velence, 2016. november 20-ig.