Átmegyek a falon – Beszélgetés Tarr Hajnalkával

Winkler Nóra

Tarr Hajnalka képzőművész. Ötévesen, a kertben elejtette a dobozát, és szanaszét gurultak a gyöngyei. Kábé sokkot kapott a felismerésen; ott vannak, de már lehetetlenség összegyűjteni őket. A dolgok nem elválaszthatók a helyzetüktől, csak összefüggéseikben kezelhetők – ma már így írja le, de ma már buddhista. A dolgok megragadhatatlanságát egész gyerekkorában tanulta, ez ugyanis a megállíthatatlan változásról szólt, költözések, névváltoztatás, szülők szétválása, új apuka, ilyesmik. A lakcím és a vezetéknév csak betűk, nem támaszpontok. Negyedszerre vették fel a Képzőművészeti Egyetem grafika szakára. Másodévesként Finnországban tanult, egyik tanára javasolta, hogy gondolkodjon térben is, ne csak rajzokban. Aztán fél évet Marseilles-ben tanult, itthon direkt megbukott művészettörténetből, hogy átmehessen Maurer Dóra festőosztályába, nála diplomázott. 2006-ban Gruber-díjat, 2008-ban Derkovits-ösztöndíjat nyert. Tétova báránycsordáját (Instant nyáj) az Irokéz Gyűjtemény részeként a Nemzeti Galériában láthattuk, a Műcsarnok Mecénás-kiállításán e gyűjtemény vele, illetve Attachment című gemkapocs- falával képviselte magát. Sokadik beszélgetésünk ez, délelőtt egy kávéházban.

Tarr Hajnalka: Attachment, gemkapocs installáció

Zürichben, egy jógaközpontban találtam egy szöveget arról, hogy a legmélyebb félelmünk nem az, hogy alkalmatlanok vagyunk, hanem inkább, hogy felmérhetetlen erő mozog bennünk, és erre rémisztő rálátnunk.

Úgy látom, az emberek attól szenvednek, hogy nem élik meg a bennük rejlő lehetőségeket, folyamatosan úgy érzik, külső dolgok akadályozzák őket ebben, és ezért a külső dolgokra mérgesek. Amikor elkezdtem installációkkal foglalkozni, térről, határtalanságról akartam beszélni, a „kívül-belül van levegő” felszabadító állapotáról. Ezt szerettem volna fizikailag megélni és másokkal is megéletni. Ehhez el kellett jutnom oda, hogy felfogjam, csakis a saját félelmeim gátolhatnak abban, hogy itt és most azonnal nagyon jó munkákat hozzak létre.

Ez a csavar; hogy van tehetség, van erő, de jön vele egy csomó félelem, parázás. Igen, de nehogy már ennyire pitiáner legyen az élet, hogy a félelmektől ne lehessen megélni, ami bennünk van. Sok művészt látok, akik túl vannak ezen, vagy sosem ismerték ezeket a szorongásokat. Például?

Anthony Gormley, Andy Goldsworthy, Sophie Calle, Mona Houtum. A munkáikon érzed a határtalanságot, hogy akár tengerbe is lehet szobrokat tervezni, mert miért is ne. Rendelkeznek egy totális belső tágassággal. Ha csak szemlélő lennék, akkor is erre a szabadság-érzésre vágynék, képzőművészként meg az izgat, hogyan teremthető meg. Közben persze retteg az ember és izgul minden megmutatkozásnál, legyen az egy installáció vagy nagyon intim rajzok, de ez a félelem adrenalin is.

Meg a félelem legyőzése is, gondolom.

Csak így fejlődhetsz. Félsz, de megléped, ettől erősebb leszel és tágasabb a világod. Én ezt egyedül a képzőművészetben bírom végigcsinálni, mondjuk egy partnerkapcsolatban már nem, mert ott berágok, elfogy a türelmem, vagy csak túl nagy a feladat. Ezért fontos, hogy az emberek találjanak maguknak olyan tevékenységet, ahol bátrak mernek lenni, mert ha már megvan a tapasztalás, az visszahat az életük más területeire is.

Úgy bírom, amikor a festők mesélik, hogy a végén kimerülten leülnek a kész kép elé, és csak szemlélik, kicsit mintha nem is ők csinálták volna, csak néznének egy objektet. Téged a térbeli dolgaid meglepnek vagy csak megvalósul, amit láttál már előre?

Ha megtervezi az ember, ha nem, sose olyan, ahogy elképzelte. Ahogyan feláll a térben, akkor van készen, és azt nem tudod modellezni. Én imádok üres terekben órákig ülni, és fejben megtölteni azt egy csomó mindennel, szinte úszkálok. Nagyon jó állapot, mert egy csomó lehetőség van benne, lebeg. Ha kész van, konkréttá válik, már nem lehet ötmillió dolog, hanem egy lesz, a többi lehetőség kizárva, és mindeközben a legfontosabb, hogy ne szűkítse, hanem kifejezze a teret.

Ezt a gondolati ívet, hogy itt döntés született végtelen sok elem rovására, hál’ istennek a néző nem járja be.

Nem. Csak egy meghívást kap. Szabad mozgást, hogy gyere, ússz bennem, ülj előttem, fordulj ki, menj el, gyere vissza egy hét múlva vagy ne gyere. Ismerkedj, de közben saját magaddal ismerkedsz.

Ez teljesen vízszerű, tengerszerű. És nagyon női, mert bele lehet menni. Hogy lehet, hogy férfi szobrászok munkáiban élted meg ezeket a fogalmakat leginkább?

Jó kérdés. Lehetséges, hogy egyszerűen nem ismerek olyan nő képzőművészt, aki ilyen felszabadultan viszonyulna a térhez, de ez nem zárja ki, hogy vannak ilyenek. Lehet, hogy a pasik bátrabbak? Nem hiszem. Lehetséges, hogy egy férfi jobban rá tud állni arra, hogy egy ilyen tágas és erőteljes dolgot megvalósítson, azért ez elég kemény meló. Mert az egy dolog, hogy érzed, meg is kell valósítani. A nők jók az érzésben, a pasik meg a megvalósításban. És ezek a munkák nem rajzocskák, muszáj, hogy oda tegye magát az ember minden szinten, és ez lehet, hogy alkatilag jobban megy a pasiknak. Vagy az is lehet, hogy egyszerűen fogalmam sincs. Vagy az is, hogy van egy jó csajuk, aki súg.

Szerinted a gemkapocs-falban mit élvez, aki élvezi?

Saját magát. A saját magában is meglévő teret. A kakaót se lehetne szeretni, ha nem lenne tapasztalatunk arról, mi a kakaó. Egy ilyen munka katalizálja, hogy meg tudd élni, ami benned van, hogy mehet az agyad. Nem szeretem a sokkoló, agresszív, hatással akarok lenni rád munkákat. A gyönyörű munkákat szeretem. Kihúzom a szőnyeget a néző alól, de nem esik el, nem kell félnie. Fent marad. Lebegj, azt üzenem, kérdezz újra, kockázatmentes, nem a főnöködnek kell válaszolnod. Éld meg itt, hogy relatív egy csomó minden, a gázszámláddal már nem teheted ezt meg olyan könnyen.

A Műcsarnokban végig ott álltál a falad mellett, részint, hogy vigyázz rá. Szereted, ha odamennek hozzád elmondani, hogy nekik miről szólt?

Igen, az tök jó. A saját kreativitásuknak örülnek, nem az enyémnek. Ez szuper egy térinstallációban. Ez a finom tánc a képzőművészet alfája és ómegája.

Hogy jött ez a konkrét munka?

Másfél éve kaptam egy cseh ösztöndíjat. A pályázatomban az áttetszőségről írtam, erre kaptam egy 800 éves vártornyot, egy bástyát, ahonnan régen lőttek, vastag falakat, kicsi tereket és egy börtönt, ahova évszázadokig bedugták az embereket, hogy pusztuljanak. Bármit csinálhattam. Pont egy plátói szerelemben voltam, párkapcsolati helyzeteket rajzoltam, rengeteget. Plusz fűztem egy gemkapocs-sávot, 70 cm szélesen ment le a börtönbe 10 méter mélyre.

De a 10 méter dacára még benned maradt a fal-ügy.

Igen. És egyik este felhívott a Pados (Gábor, Irokéz Gyűjtemény, acb Galéria), hogy a Műcsarnokban lenne egy terem, megcsinálhatnám a falat. Erre reálisan fél év kellene, volt 25 nap. De annyira összeálltak a feltételek, éreztem, nem mondhatok nemet. Eddig mindent egyedül csináltam, most be kell majd vonnom embereket. Egyeztettem például a statikusokkal, akik kérdezték, hova tegyék a konzolt, excusé moi, kérdeztem, mi az? Rá kellett bíznom magam másokra. Ez volt az egyik legnagyobb trip benne.

Miért pont a pszichiátrián találtál embereket, akik segítettek?

Egyik barátom ott feküdt – harminc felett látom, ahogy működik a gravitáció, annak a terhe, hogy nem az lett, amit tizenhat évesen kitaláltunk. Nem lettünk repülőgép-pilóták, nem mienk a legnagyobb mell és nem nyertünk szépségversenyt. És az egyik benti beszélgetésen felhoztam neki, hogy kéne tíz ember másnaptól, akivel együtt tudom fűzni a kapcsokat. A páciensek között vannak depressziósok, anorexiások, illetve úgynevezett védett munkahelyen dolgozó leszázalékoltak, akik napi négy-öt órában rájuk szabott munkát végeznek. Aki oda kerül, az már túl van hangulatokon, a gondolatai már falakat emeltek, és ezek túl magas fekvőrendőrök a reality sztrádáján. Bementem a főigazgatóhelyetteshez, dr. Simon Lajoshoz (Semmelweis Egyetem Pszichiátriai és Pszichoterápiás Klinika), vázoltam a projektet, hogy 7000 doboz gemkapcsot kéne felfűzni, és majd szerzek rá pénzt – a Pados adott. Jó fej volt, vállalta. Két hétig napi hat órában voltam bent. Fűztünk. Nagyon érdekes helyzet volt. Egyik barátom segített hazacipelni a kész szálakat, amiket már otthon raktam össze. Jöttek sokan segíteni, volt, aki kaját hozott vagy elmosogatott, mert nekem nem volt ezekre időm. Ha ebben nem volt benne hetven ember, akkor egy se.

Vicces, hogy ennyi ember, ennyi türelem, ennyi küzdelem, határátlépés és szövetség egy szuperbanális tárgy, az irodai gemkapocs körül ment.

Ez nagyon szép benne. A kapcsokról mindenkinek van egy fix képe, ismeri, leginkább semmit se gondol róla, használja. Ez a mű materiálisan csak egy csomó gemkapocs. Attól lesz más, hogy bekerül egy térbe és ebben hangja lesz, lebegése, és bár rettenetesen fizikai a jelenléte, kap egy másikat is. Összefűzve vasfüggöny, mégis áttetsző. Ha egyben látod, fal. 250 kiló. Ha közel mész, rájössz, milyen lágy, át tudsz nyúlni rajta, ha hozzáérsz, hullámzik, akkor is, ha már kimentél a teremből. Mikor még a lakásomban nézegettem, ragyogott. De nem csilivilin, csak önmagában. A Műcsarnokban monokróm, áttetsző köde volt, lírai, belső fénye. Azt hittem, nem lesz személyes, de láttam, hogy megrendítően az. Csend van körülötte, de nem szomorúan. Nőies. Benne a kis kevés 32 évem iszonyú sokféle nehézsége által megszerzett tapasztalata, amit ezzel a nyugodt kijelentő mondattal ki tudtam tenni. De nincs pont a végén.

Ha most kéne vágyott csúcsmunkát mondanod, mi lenne?

Nyolcvanéves vagyok, enyém az üres Műcsarnok egésze, minden terem. Ott van velem egy csomó ember és én átmegyek a falakon. Hátranézek, rájuk mosolygok, és kérdezem, nem jöttök?

Tarr Hajnalka: Attachment, gemkapocs installáció


Artmagazin 2008/6. 36-39. o.