A Gyűjtemény

Könyvkritika

A pesti Ludwig Múzeum megjelentette a teljes gyűjteményét nyilvánossá tevő katalógust. A vaskos kötetben ott az összes jól ismert klasszikus, képpel és adatokkal, Picasso sete-suta muskétásától Lichtenstein képregényes Vickiéig.

De szolgál néhány meglepetéssel is, például másodvonalbeli művészekkel a nyolcvanas évek vasfüggönyön innen eső világából, a Szovjetunióból való óvatos duhajokkal vagy a Lipcsei Iskola NDK-s manieristáival, és akkor még Hitler kedvenc szobrászáról nem is beszéltünk... Nem véletlen a vegyesfelvágott. Néhai Peter Ludwig, az aacheni csokoládédinasztiába beházasodott művészettörténész enciklopédikus étvággyal gyűjtött.

Ráadásul tudatos provokatőrként elő akarta idézni a keleti és a nyugati érdekszféra kulturális egymásra találását. Ezért a pop-art, a hiperrealizmus és Picasso mellé bátran szemezgetett a hetvenes-nyolcvanas évek szocialista országokban dolgozó művészei közül is. Biztos diplomáciai érzékkel választotta ki magának hazánkat, a „legvidámabb barakkot”, hogy a bécsi múzeuma után újabb hídfőállást építsen ki az egzotikus Kelet-Európa felé. (A gyűjtő páros áldásos kölni tevékenységéhez lásd ??? oldalt.)

A múzeumalapítás nem ment könnyedén akkoriban sem – ahogy ez Szipőcs Krisztina körültekintő bevezető tanulmányából kiderül. Peter Ludwig több rohammal vette be Budapestet, ahol már a hetvenes évek óta ment a szakmai pusmogás egy önálló modern művészeti múzeumról. Először a Műcsarnokban állította ki eklektikus gyűjteményét 1983-ban, majd nekilátott a tárgyalásoknak a párthivatalnokokkal és a Nemzeti Galéria igazgatójával, Bereczky Loránddal.

Az egyezkedés nem ment túl gyorsan, az aacheni pénzembernek nem mindig tetszettek a vásárlásra felsorakoztatott hazai művek, Bereczky pedig csökkenteni akarta a szovjet és a kelet-európai alkotók arányát a galériába érkező, 1987-es kiállításban. (Komikus, de mivel a nyolcvanas években alábbhagytak a protokolltárlatok, a baráti országok kortárs művészetét épp egy nyugatnémet csokoládégyáros jóvoltából ismerhette meg a pesti közönség.)

A Ludwig Múzeum körüli huzavona végül eredményre vezetett: az 1989-es alapító szerződés értelmében az új intézmény a 70 adományozott Ludwig-műből és a Nemzeti Galéria modern anyagából fog összeállni, egy saját épületben. Önálló épület csak 2005-ben lett, a Művészetek Palotájában, a Nemzeti Galériából származó dózist pedig megfúrta a későbbi igazgató, Néray Katalin, aki tulajdonképpen megadta a múzeum azóta is csak kismértékben módosult karakterét. Megértette az éjjel-nappal vásároló gyűjtővel, hogy a galéria szociológiailag érdekes, dagályos műtárgyrengetege helyett szigorúan válogatott kánont akar, gesztusok és kompromisszumok nélkül.

A Jelenkori Gyűjtemény így maradt a Nemzeti Galériában, a Ludwig Múzeum pedig rávetette magát a magyar és kelet-európai neoavantgárdra. (Ezt a három éve hivatalban lévő új igazgató, Bencsik Barnabás is messzemenőkig támogatja.) A Müpába költözéssel az intézményi autonómia is (inkább többé, mint kevésbé) megvalósult – ideje volt nyilvános leltárt készíteni a raktárak anyagáról, hiszen az utolsó gyűjteményi album tíz éve jelent meg.

R. G.


A Gyűjtemény. Ludwig Múzeum–Kortárs Művészeti Múzeum. Szerkesztőbizottság: Bencsik Barnabás, Szipőcs Krisztina, Bálványos Anna, Székely Katalin, Kürti Emese, Székely Miklós. 2010, 347 oldal, 3900 Ft

Full 002084