Damien Hirst, a brit fiatal művészek (yBa) korosodó generációjának multimilliomos szupersztárja a londoni White Cube Galériában állította ki új munkáit idén nyáron. Hirst – sosem látott médiaérdeklődéstől kísérve – platinából öntetett ki egy emberi koponyát, amit gondos ékszerészek keze (Bentley & Skinner) több mint 8000 gyémánttal díszített. A For the Love of God (Az Isten szerelmére) címet viselő extravagáns memento morival tele volt a bulvársajtó.

Nem is ok nélkül: a hatalmas mennyiségű felhasznált ékkő miatt 15 százalékkal ment fel a gyémánt világpiaci ára, Hirst pedig 50 millió £ körüli összegben határozta meg a műalkotás árát, ami példátlan egy élő (41 éves!) művész alkotásáért![1] Ráadásul Hirst belenyúlt a közepébe, 2007 nyarának legdivatosabb divatmintájába: a koponyába. A brit képzőművészet fenegyereke az artnet.com tudósítójának, Joe La Placának beszélt minden idők legdrágább kortárs művészeti alkotásáról és sajátos – erősen pénzközpontú – művészetfelfogásáról:

„Joe La Placa: Mi motivált a For the Love of God (Az Isten szerelmére) elkészítésében?
Damien Hirst: Mindig imádtam a koponyákat. Valahogy szélsőséges vagyok, mindig azt keresem, milyen messze mehetek el és hogy hol a határ. A koponyák nagyon jók, most is ott vannak mindenhol, benne vannak mindenben. Logószerűvé váltak, mint halottak napján Mexikóban. Azon kezdtem gondolkodni, hogy is van ez Angliában vagy a nyugati világban – ami azt illeti, mi a koponyák megszállottjai vagyunk. De elkerüljük a halállal való szembesülést, így nagyon hátborzongatónak tűnik, hogy imádjuk és tiszteljük a koponya képét, sálakra rakjuk fel, mint Alexander McQueen.[2] Több koponyát látsz Angliában, mint Mexikóban, míg szemmel láthatóan a mexikóiak járnak kéz a kézben a halállal, mi pedig a szőnyeg alá söpörjük...

JLP: Vagy felvarrjuk a ráncait!
DH: Azon gondolkoztam, hogy miért. Miért ragadott minket magával a koponya képe? Mit vághatsz leginkább hozzá a halálhoz, mit szegezhetsz neki? Vagyont? Pénzt? Művészetet? Hatalmat? Arra gondoltam, hogy a gyémántok örökké megmaradnak...
(…)

JLP: Most, hogy halhatatlanná tette magát a For the Love of Goddal, van önben még szorongás a haláltól?
DH: Nem tudom, hogy jó szó-e a szorongás a halál érzésének leírására. Azt hiszem, ez egy vegyes érzés, mindennap, mikor felébredek és állandóan, mikor erről gondolkodom változik. Te meg alkalmazkodsz, de nem leszel okosabb. De nagyon rád telepedhet. Van Phillip Larkinnek egy nagyon jó verse, az Aubade (Hajnalének), amit nagyon szeretek, annyira briliáns. Tulajdonképpen az álmatlanságról szól, de persze a halálról is. Igazán nagyszerű. Leegyszerűsítve azt mondja, hogy ha túl sokat gondolkodsz a halálról, működésképtelenné válsz.
(…)

JLP: A For The Love of God 100 millió dolláros ára igazán óriási...
DH: Inkább túl olcsó, sokan nagyon szeretnék.

JLP: 50 millió font túl olcsó?
DH: Hogyne, ha a koronaékszereket piacra dobnák, sokkal többet fizetnének értük. Ez csak egy közülük.

JLP: Rendben, de a kortárs művészet vonatkozásában ez az ár magasabb annál, amit valaha fizettek, pláne élő művész esetében.
DH: Nem igazán. Mit jelent az hogy élő művész? Ez az élő művész csak egy rohadt félrevezetés. Mivel a művészet évezredekig fennmarad, ez is évezredekig létezni fog, miközben az emberi élet kevesebb, mint száz év. Tulajdonképpen csak pár élő művész van. És a több mint 2000 éves művészet műtárgypiaca? Felejtsd el az élő művészt, és beszélj inkább csak a művészetről. Mikor beléptem a művészvilágba, tudatosan meg akartam változtatni. Nagyon idegesítő volt, mint egy klub, ahol olcsón tudtál eladni, hogy a befektetők pénzt kereshessenek rajtad. A gyűjtők kivehették a művészetet a művészek kezéből, mert előbb voltak ott. Adtak az alkotóknak egy kicsit a pénzből, később pedig, mikor továbbadták a művüket, a gyűjtő rengeteget keresett a másodlagos piacon. Mindig azt gondoltam, hogy ez rohadt rossz így. Én vagyok a művész, az elsődleges piac, a pénz pedig legyen az elsődleges piacon. Ahogy mondani szoktam, ez olyan, mintha bemennél a Pradába és vennél egy kabátot két fillérért, majd eladnád a szomszéd használtruha-üzletben 200-ért. Ez rohadtul rossz így! Minek ez a nagy kerülő? A művészet legyen drága elsőre is! Nem kellenek ezek az öregfiúk, hogy feltöltsék pénzükkel a másodlagos piacot.

JLP: Szóval azt mondja, hogy a művészeket illetné a pénz oroszlánrésze, nem a kereskedőket és a gyűjtőket?
DH: Pontosan. Tanulunk kellett volna Van Gogh sorsából. A művészet egyfajta érték ma is! Az emberek belezúgnak a rohadt régi dolgokba, nem igaz? „Oh, ez egy klasszikus antik darab, biztos drága lesz.” De hát ez egy másik szempont. Ha elmész valakihez és megnézed a képeket a falon, akkor az új képeknek izgalmasabbnak kéne lenniük, mint a régieknek... És erre kellene költeni a pénzt is.
(…)
Emlékszem, egyszer megkérdeztem egy kereskedőt, akivel akkoriban dolgoztam: „Miért nem adjuk sokkal drágábban ezt?” Azt válaszolta: „Hagyni kell a vásárolókat is, hogy keressenek rajta valamennyit.” Erre én: „Baz***g!” Ha pénzkeresés miatt veszik meg, egyáltalán nem kéne a művészetre költeniük. Azért kéne megvenniük, hogy kitegyék a falra. Nem akarok azért eladni valamit az embereknek, hogy keressenek rajta!
(…)

JLP: Ebben a pillanatban még igaza van, de a műtárgypiac egyre átláthatóbbá válik, amit az Artnet is évek óta támogat. A növekvő átláthatóság bizonyítéka, hogy követhetjük a drámai forgalomemelkedést az olyan aukciósházaknál, mint a Chirstie’s, ami csak Európában több mint 40 százalékkal növelte a forgalmát tavaly, ez pedig a legmagasabb a cég történetében.
DH: Szerintem a művészet mindig is egy rohadt nagy befektetés lesz. Ez a legerősebb valuta a világon, erre a legérdemesebb pénzt kiadni. De ahogy egy jó idézet mondja: a szemfedőn nincsenek zsebek. Nem viheted magaddal a halál után, de építhetsz múzeumot, ahová bepakolod a képeket és elnevezheted Sainsbury-szárnynak.[3] Szóval valamilyen módon a műtárgyvásárlás a halhatatlanság garanciája... Ha ez a célod, nincs más mód.
(…)”

Forrás: Joe La Placa: Belive it. (Ford. Rieder Gábor) http://www.artnet.com/magazine...


^{[1] A legdrágább élő művész minden bizonnyal Jasper Johns, akinek egyik festményéért 80 millió dollárt kapott tavaly egy hollywoodi filmmogul. (Lásd Artmagazin 2007/1. 28.o!)
[2] A fiatal brit divattervező 2003 tavaszán hozakodott elő koponyamintás selyemsálaival, amit Kate Moss vitt sikerre.
[3] A londoni National Gallery legújabb szárnya, ami a Sainsbury grófok 1985-ös adományából épült fel.}

2007/4. 42-43.o.