A varroda és a szellemek

Beszélgetés Csákány Istvánnal Ghost keeping című művéről

Mélyi József

Csákány István 1978-ban született Sepsiszentgyörgyön, 2006-ban végzett a Magyar Képzőművészeti Egyetemen. A Trafó Galériában 2009-ben a Vákuumzaj kiállításon mutatta be A holnap dolgozója című betonszobrát – ennek alapján hívta meg az idei Documentára a rendezvény kurátora, Carolyn Christov-Bakargiev. Csákány 2010-ben az AVIVA-díj jelöltje volt, és ugyanebben az évben készítette el a Ludwig Múzeum A képzelet tudománya kiállítására Bernsteinzimmer című installációját, egy 1:1 arányú sufnit, amelynek minden elemét fából faragta ki. Ezért a művéért AICA-díjat kapott. Legjelentősebb köztéri alkotása a Zsolnán felállított Emlékmű az emlékműnek szobor, egy lámpaoszlop tetején elhelyezett önportré; a figura feje fölé napelemet tart, így világítja meg magát. 2010-ben a Breuer Pécsett/oda-vissza meghívásos köztéri pályázaton a Breuer Marcell-emlékszoba című alkotásával nyert – a mű egyelőre nem valósult meg.


Mélyi József: Miért pont varroda?
Csákány István: Előbb az öltöny gondolata született meg, abból lett a varroda. A Trafóban volt egy szövetkezetekről szóló projekt, annak kapcsán gondoltam rá, hogy öltönyökkel kéne foglalkozni. Sokféle lehetőség felmerült akkor, de például semmiképpen nem akartam valamilyen performance jellegű művet készíteni. Végül nem vettem részt a kiállításon, de az öltöny problémája megmaradt, ehhez kellett később formát találni. Mindig foglalkoztatott a gyár, a termelés, az ipar fogalma és környezete, vagy az iparosodás, amelynek az egyik alapja a varroda. Egy olyan ipari szervezet és szerkezet, amit emberek működtetnek, ugyanakkor nagyon statikus hely. Így született aztán a Ghost Keeping koncepciója, ahol adott egy gyár, ahol öltönyöket gyártottak, olyan ruhát, amit a munkások hordanak.
 
 
Ehhez kaptál aztán egy megfelelő teret a kasseli pályaudvaron, ami egy gyárcsarnokhoz hasonlít. Olyan az installációd a kifaragott neonokkal, mintha megkettőznéd a teret.
A megkettőzés szándékos, de eleinte más verziókban gondolkodtam. Először a Bernsteinzimmeréhez hasonló sötét teret szerettem volna, kizárólag saját fénnyel, de ez nem fért bele a kurátori koncepcióba. Akkor azt találtam ki, hogy legyen egy üres csarnok, ahol fényfüggöny hullik fentről az installációra, hideg, szürreális hangulatot teremtve – de ez meg túl költséges lett volna. Ekkor tértem vissza a meglévő neonokhoz: fussanak végig a következő teremig, mint egy üres gyárcsarnokban.


Csákány István: Ghost Keeping, 2012

 
Már a Bernsteinzimmernél is volt olyan félelmed, hogy a közönség nem a szituációra, hanem csak az aprólékos faragványokra figyel majd.
A Bernsteinzimmer sokkal nyersebb volt, itt most fontosabbnak tartottam, hogy legyen aprólékos. De a nagyobb közönség miatt is jobban tartottam tőle, hogy mindenki csak a gépekre lesz majd rákattanva, meg hogy milyen izgalmas ez a részletezés. Ehhez képest a német közönséget elsősorban a szellemfigurák, a bábuk fogták meg, a gépeket szinte természetesnek tekintették. Meglepő módon a műről a sajtóban megjelent fotókon is inkább a figurák dominálnak.
 
Mennyire volt ez a varroda-installáció a németekre szabva?
Ez egy Magyarországon működő, osztrák tulajdonban lévő varroda szerkezete alapján készült, de ezek a műhelyek általában elég egyformák. Előzetesen sok helyszínt megnéztem, és van ennek egy szabálya, hogy a gépek hogyan kerülhetnek egymás mellé és mögé.
 
Pontos a leképezés?
Majdnem teljesen. Normálisan egy irányba néznek a gépek, nálam pedig a bal oldalon szemben állnak, így körforgás van benne; mozgást akartam ugyanis vinni a merev rendszerbe. De különben mindennek megszabott és logikus helye van, a munkások sorban egymás mögött tudnának a legjobban dolgozni. A varroda szigorú üzem, a modern varrógépbe már be van építve a számláló, hány gombot varrtál meg ilyesmik, én ezt a szigorúságot az irányváltáson kívül próbáltam munkafázisok szerint is betartani. Van azért hiányosság benne, mert a gyártáshoz kellene még egy vasalógép: ebben a varrodában lehetne inget meg nadrágot vasalni, de zakót mondjuk nem.


Csákány István: Ghost Keeping, 2012
 
 
Hogyan tudtatok ennyire pontosan dolgozni? Fotók alapján?
Kasselben az volt nagyon szerencsés a történetben, hogy találtak nekünk egy olyan varrodát, amelyet épp akkor zártak be. Ott álltak sorban a gépek, csak be kellett nyomni a gombokat és még minden működött. Elmentem megnézni, és leesett az állam, mert volt műterem-lehetőség is, több nagy tér, ahol lehetett mintázni. Négy hónapig ott laktunk, a helyszínen néhány gépet tudtunk megformálni. Az egész projektet ott akartuk megcsinálni, de aztán kiderült, hogy ez rengeteg pénzbe kerülne. A munka nagy része kölcsöngépekkel Isaszegen készült.
 
Nem elég ehhez a fotó?
Egy gépet készítettünk fotó után, mert azt nem tudtuk beszerezni, de azon számos részt a fantáziánkra bízva kellett kitalálni. Hiába mértünk le mindent, hiába fényképeztük le ezerfelől, ez a tárgy olyan, mint egy rovar, ami átalakult géppé. Egyikünk sem volt varrógépszerelő, a képről nem mindig tudtuk kitalálni, mi az alkatrészek logikája, mi hogyan fordul. Rengeteget tanulmányoztuk a gépeket, az internetről műszaki rajzokat töltöttünk le, de mindez annyi időt vett igénybe, hogy munkaórában mérve ez lett a legdrágább darabunk. És ha egy szakember jobban megnézi, felfedezhet rajta hiányosságokat.
 
Hány emberrel dolgoztál?
Általában három-négy ember dolgozott egy gépen, de volt olyan darab, amivel a végén már csak egy lány foglalkozott, majdnem másfél hétig csak az apró alkatrészeket cizellálta. Maradt persze olyan rész, ahol végül elnagyoltuk kicsit, és van egy olyan gép is, amelyik mintha szét lenne esve, de megvan minden alkatrésze.


Csákány István: Ghost Keeping, 2012

 
A bábuegyüttes három csoportból áll, ebből talán a híres Muhina szobor nyomán készült kettős a legmarkánsabb, ez mintha ki is lógna a többiek közül.
Az volt a célom, hogy legyen a bábucsoportnak olyan része, amelyik kivezeti a tekintetet, a Muhina figurák pedig olyanok, mintha ki akarnának törni. Szándékosan fordítottam őket az installáció irányába, de a mozdulatukból nem lehet egyértelműen eldönteni, hogy a varrodatörténet mellett vagy épp az ellen vannak.
 
Ez a pár mintha kiugrana ebből a kettős – varroda és szellemek – realitás-síkból, és enigmatikusabbak is, mint a többiek.
A különböző csoportozatok különbözőképpen viszonyulnak a helyzethez, tanácskoznak, elindulnak, illetve kitörnek. Ezzel az utolsó csoporttal azt is jelezni akartam, hogy ez a helyzet nem problémamentes. Érdekes volt egyébként végignézni, ahogy Hessen tartomány politikai vezetői az elegáns öltönyeikben megtekintették a művet. A jelenet nyomán is új kontextus keletkezett.
 
Eredetileg kilenc öltönyös alakot terveztél, az erősen utalt volna Duchamp kilenc hím öntőformájára. Miért maradtak csak nyolcan?
Egy öltönyt megtartottam magamnak. Az volt a tervem, hogy Kasselben bárhová megyek, abban fogok járkálni, de aztán ez technikailag nem működött. A bábukat ugyanis három ruhával próbáltam ki, ezeket aztán ki kellett tisztíttatni, a csatok kis csavarjai pedig nem bírták a rázkódást és így ezek az öltönyök hordhatatlanná váltak. A szellemszerű hatás eléréséhez az installáción is erősen meg kellett tűzködni őket; ezt végül egy stylist készítette el, és tanácsokkal is ellátott, mit hogyan kell felvarrni, visszahajtani. Az igazán elegáns öltöny nagyon bonyolult dolog, a kimerevítés a páratartalom változása miatt nem mindig sikerült, kis gyűrődések, hólyagosodások keletkeztek, ha lenne rá még lehetőség, akkor ezen javítanék.

Screenshot 2021 03 24 at 13.24.01
Csákány István: Ghost Keeping, 2012. Fotó: Henrik Stromberg Vegyes technika, változó méretek. Csákány István tulajdona. Készült a dOCUMENTA (13) felkérésére és produkciójában a Horváth Művészeti Alapítvány, Budapest; a budapesti Ludwig Múzeum részeként működő ACAX I Nemzetközi Kortárs Képzőművészeti Irodat; Somlói Zsolt/Spengler Katalin; Szauer Péter; Málnay B. Levente; Dénes Andrea /Balázs Árpád; Gerő László; Bodnár Zoltán; Dr. Balogh Imre; Pálfi György; és az Ahlers Ag, Herford támogatásával.

   
 
Mit csinálnál másként a műveden, ha most kezdődne a Documenta?
A mű három rétegből áll, van a varroda, a dobogó a figurákkal és a kettő között a folyosó. Ennek a három résznek az egymáshoz való viszonyát kicsit talán módosítanám, de még nem tudom, hogyan.
A folyosót most a teremőr tekintete uralja, nem lehet se jobbra, se balra kinyúlni. Kell is az őrzés, mert a nézők besétálnának a varrodába. A VIP megnyitó után legnagyobb meglepetésünkre több lábnyomot találtunk. Az a rész nagyon instabil, nem arra készült, hogy járkáljanak rajta.
 
Mi lesz a művel a Documenta után?
Nem tudom még, hogyan alakul a jövője. A Ghost Keeping tulajdonképpen mindenütt a világon kiállítható lenne. Magyarországon mondjuk nehéz olyan kiállítóteret találni, ahol be lehetne mutatni; a Kiscelli Múzeum tere persze van akkora, de ez nem templomba való munka. A megjelent cikkekből, fotókból kiindulva a mű elég népszerű lett a Documentán, sokan megnézték, de még nem volt megkeresés, hová kerülhetne. Nagyon jólesett, hogy még az előkészületek, az összeépítés idején a két teremmel arrébb kiállító William Kentridge egy héten át naponta többször meglátogatott az egész stábjával, mindig átsétáltak, nézegettek. Kentridge egy hétig nem szólt egy szót sem, aztán amikor én mentem át hozzá a kisfiammal, akkor mondta, mennyire tetszik neki a munkám. Ezenkívül mostanában megkeresett egy luxusöltönyökkel foglalkozó cég is, együttműködést ajánlottak...