A fotósok művészi nagysága leginkább akkor domborodik ki, amikor az idő már kínál némi rálátást. Anton Corbijn egy holland kisvárosból indult felfedezőútjára, amely út már ma is egy fenséges életmű hatalmas anyagával kápráztatja el a látogatót – bár a Corbijn-univerzum javában tágul, amit látunk, már ma lenyűgöző.

Vannak olyan művek, melyek beleesnek az adott művészeti ág egy-egy műfajának kategóriájába, és mindig vannak olyanok, melyek megvilágítják azok értelmét. Corbijn fotográfiái még ez utóbbi szintet is meghaladják, és nem is a művészi portréfotózást, de általában egy ember portréjának az elkészítését definiálják újra, amikor egy ember alakjának, jellemének, személyiségének, jelentőségének reprezentatív és gyakorlatilag megismételhetetlen módon állít emléket az idő egy pontján.

Az ódon kastélyokban a lépcsők mentén generációkat felvonultató komor portrék, a tucatmagazinok tucatcímlapjai egyaránt arra emlékeztetnek: tömegek törekszenek ugyanarra, de csak a kiválasztottaknak sikerül. Corbijn egyszer bejutott Miles Davishez, hogy elkészítse a portréját. Lámpát, vakut nem használt. Azt rögzítette, amit a szemével is látott. Mégsem mondhatjuk, hogy csupáncsak szerencsés volt, mert jó időben volt jó helyen, hiszen semmi különleges nem volt a helyzetben – nem lett volna, ha ő nincs jelen. Corbijn jelen volt, mint Van Eyck az Arnolfini portré készítésekor, s ott tükröződik a gyönyörű művész óriás pupilláiban (mint Van Eyck a domború tükörben).

Vannak képek, amikre rámutathatunk, hogy „nézd, az ott Miles Davis a képen”, Corbijn képére tekintve azonban azt mondhatjuk: ő Miles Davis. A tibetiek egy képmásba komoly spirituális rásegítés révén látják bele az ábrázolt személyt – Corbijn portréi magukban hordozzák ezt a spirituális rásegítést. Fotói beleivódnak a nézőbe, aki később már nem tud másképp gondolni az alanyra, csak úgy, ahogy Corbijn ábrázolta.

Képei más „híresember-képekhez” képest nem csupán különlegesek, de lényegüket tekintve is mások. Fotóalanyaira eleve nem úgy tekint, mint hírességekre, a híresség intézményétől és az egész e körül uralkodó cécótól igyekszik elszakadni, de akiket lefotóz, azokat szereti és ismeri. Képei nem valamiféle speciális technika vagy formanyelv miatt átütőek, hanem mert megdöbbentően autentikusak. Gyakorlatilag nem is „kívülről” készülnek, alanyaira teljesen ráhangolódik, együtt úszik velük, mint egyik delfin a másikkal, egyik művész a másikkal.

Az eredmény: Patti Smith egy hintalóval néz farkasszemet térdeplő rajt pózban, úgy, hogy az arca nem is látszik, a falon a konnektor azonban igen, David Byrne slaggal a kezében vagy Peter Gabriel nagyméretű vízipisztollyal egy tóban, mint valami kommandós. E művei játékos stílusukról híres színes képei közül valók, barna vagy fekete-fehér fotóinál a ráhangolódás nem eredményez ennyire extrém szürrealitást. De ezek a fogalmak műveiben csak a félreértés szintjén vannak jelen, valójában a lehető legegyszerűbben törekszik megragadni alanya személyiségét, kisugárzását. Extremitása kizárólag eredetiségéből, páratlanságából fakad – abból, hogy alanyait másképp látja, mint a legtöbb ember (nem kívülről, hanem mintha azonosulna velük).

Stephen Hawking portréja, ha úgy tetszik, extrém ábrázolás, hisz a kozmoszt kutató professzort mindenki kerekes székében ábrázolja, mert ő mindenki számára arról híres, hogy csak egy ujját képes mozgatni. Corbijn fekete pilóta-napszemüvegben, a kozmoszt reprezentáló fekete háttérrel mutatja, a tudós személyiségét és szellemét hangsúlyozva. Allen Ginsberg portréja egy ablak előtt annyira időtlen, hogy akár egy Vertov-film egy képkockája is lehetne – érezzük, ahogy beleég az agyunkba, annyira erős drámaiságú a jelenet: a költő a sötét szobából kifelé tekint, a fény felé. Nina Hagen és Ari Up a tengerparton, Nina kalapban, kabátban, erős sminkben, Ari meztelenül, törölközővel a fején. A két fiatal nőalak között titokzatos viszony vibrál.

Corbinj nagy rákészülést, pl. repülőutat, szervezést igénylő képei és azok, amiket a lehető legegyszerűbb módon készített, egyformán időtlen ábrázolások. David Bowie bibliai öltözetben – micsoda kép! Ki gondolná, hogy épp egy színházban fényképezte le, a színfalak mögött, néhány másodperc alatt? A híres Kraftwerk-portrésorozat is színfalak mögött született az együttes tagjait ábrázoló bábukról, egy képre egy kattintást fordított, mégis olyan zenészek örök érvényű, meglehetősen filozofikus ábrázolása lett, akik saját személyüket időnként látványosan kivonták zenéjükből, mint ahogy ezeket a bábukat is Robot c. számuk előadásához alkalmazták maguk helyett.

Corbijn fekete-fehér képeit folyamatosan, a színeseket, barnákat és kékeket egy-egy korszakában készítette. A barna képekkel azért hagyott fel, mert rengetegen utánozták. A „kékeket” viszont azért találta ki, hogy ő imitáljon paparazzo-fotókat. 1998–99 táján lett elege abból, hogy a világ csak számokról szól, pénzről és hogy a paparazzók rátelepedtek a fotográfia világára, pontosan attól a misztikumtól fosztva meg a fotográfiát, amelytől Anton Corbijn képei olyan kiemelkedőek. Kék képein tehát paparazzo-fotókat imitált, a cél érdekében még vakut is használt. Barátai, portréalanyai e képeken látszólag csak sztárok, akiknek egy-egy esetleges, kiszolgáltatott pillanatát lopta el a lesifotós.

Mel Gibson épp fekvőtámaszozik egy lakókocsiban, látjuk a naptárat is a falon, meg az olcsó bőrfotelt. Björk egy rá hasonlító babát cipel fehér kerítés előtt, mint a rajtakapott holdkóros. Kylie Minogue-ot a konyhájában érték tetten, miközben átlátszó fehérneműben telefonált – az ablakon keresztül „lőttek be” vakuval. De Niro épp kávéscsészét emel a szájához, az arca nem is látszik, a kompozíció elemi része a visszacsillanó vaku. Sean Penn pedig, mint egy dühöngő bika pillant fel, egyenesen a kamerába néz, és várhatóan rögtön megtámadja a képrablót (Sean Penn különösen utálja a paparazzókat).

Ezek a képek azonban nem azok, aminek látszanak. Ugyanolyan ikonok, mint bármely más fotója, az esetlegesség, a megtámadottság leple alatt ugyanúgy szépnek ábrázolja kedvenc művészeit. Corbijn képei – s erről a gigantikus tárlat a LUMU-ban egy életre meggyőz bennünket – a szépségről szólnak, de nem a felület szépségéről, hanem a művészi teljesítmény adta szépségről.